Váratlan, szomorú utazás Magyarországra

0

Nehéz olvasmány a mai, ugyanakkor hisszük, hogy Vera története sajnos nem egyedi, talán sokan magunkra ismerünk benne. Még ha nem is annyira tragikus körülmények között, mint az övé, de a járvány sokunk életét, hazautazásait megnehezítette.

„Mit tehet az ember a családjától úgy 1500 kilométerre, ha az otthon maradt felnőtt gyerek bejelenti, hogy babát várnak?

Mit tehet akkor, ha a gyereke otthon kórházba kerül?

Ha a szülője meghal úgy, hogy egy éve nem tudtak találkozni? És még nincs is vége…

Amikor külföldre költöztünk, azt mondtuk egymásnak a családtagjaimmal, hogy bármikor bármi történik, csak felülünk a repülőre és hazamegyünk. Ilyen egyszerű. Volt.

A fene sem gondolta, hogy minden ennyire meg tud változni. Minden IS.

A jelenlegi szabályokat eddig megpróbáltam a lehető leginkább betartani. Az utazási korlátozást kamerás beszélgetésekkel váltottuk ki. Egyedül a szüleim aranylakodalmára terveztem hazautazni, de arra mindenképp. Júliusra.

Arra amit kérnek, azt megteszem, legyen az oltás vagy teszt. Kerül, amibe kerül.
Általában egy évben egyszer megyünk. Legalábbis ez volt, K.e. – Korona előtt. A külföldön élők helyzete ilyen téren eléggé ellehetetlenült.

A nagylányom az elmúlt hetekben rendszeresen küldözgetett fotókat egy parányi fészekről, amit kismadarak közvetlen az erkélyük előtti tujára építettek. Pesten, zöldövezet.

A hidegek elmúltával, ahogy kijutottak az erkélyre, vették észre a madarakat. Azok valószínűleg már úgy voltak vele, hogy késő, elkészült az otthonuk. Lesz, ami lesz.

Én pedig sorban kaptam a fotókat, ahogy a mamamadár elrepült. Először csak magáról a fészekről, majd egymás utáni napokon egy- két, végül öt picurka tojásról. Tengelicek. Még sosem láttam őket élőben. Védett, viszonylag ritka kismadár. A fészke elférne a tenyeremben.

Évek óta visszatérő gondolatom, hogy felhív otthonról a (z egyik) gyerekem: anya, nagyi leszel!

Nemrég megtörtént élőben is… Azzal, hogy „de ne gyere még, még fiatal, hamarosan pedig úgyis találkozunk. Nyáron, júliusban.”

Hetekig sírtam itthon, hogy hogyan leszek nagymama ilyen távolból? Hogyan tudok JÓ nagyi lenni innen?

Pár héttel később pedig ismét jött egy telefon: „Anya, ne ijedj meg (azonnal szívroham, tudom, hogy ez csak bajt jelenthet). Méhen kívüli terhesség, azonnali műtét.”

És az érzés, hogy az egészséges, huszonéves gyereked egy pillanat alatt életveszélybe kerül – az unokáról meg már ne is beszéljünk. Már hiába.

„De ne gyere, anya, segíteni nem tudsz, rendbe fogok jönni. Utazni bonyolult, a kistesók iskolába kell, hogy járjanak… Koronaidőszak, ehhez kapcsolódó szabályok, fertőzésveszély. Ne bonyolítsuk. Találkozunk júliusban a nagyszülők jubileumán. Hamarosan.”

Ismét hosszú sírások: nem leszek nagyi. Még nem.

– Amúgy meg franc a koronába és a szabályokba! Most épp úgy látom, hogy a kinn élőkre egy „gyengéd” nyomás nehezedik: ha a családod látni akarod, költözz haza vagy így jártál. Persze lehet, hogy most csak a történtek miatti állapotom miatt érezem.

Úgy egy-másfél héttel később egyik éjfél körül telefon, otthonról. Az egyik testvérem: apa meghalt. Hirtelen, minden előzmény nélkül. Megyünk! Azonnal. De hogyan?

Állítólag hónapokba is telhet, mire mostanában meg lehet oldani egy temetést. A korona miatt. A faluban megszokott 2-3 nap helyett 2-3 hét vagy akár 2-3 hónap. Várunk. Megint.

Addig is utánanéztünk a lehetőségeknek, majd a repülést hamar el is vetettük. Az élménybeszámolók nagyon vegyesek, egymásnak gyakran, borzasztóan ellentmondóak. A gépeket hol törlik, hol nem, lutri. Így nem lehet, nem merünk.

Kiválasztottam egy szimpatikus, jó hírű fuvarozót. Egyelőre csak a helyzet vázolásával megkérdeztem mik a lehetőségek, ár, illetve, hogy mire lehet számítani a határokon. Visszatérünk rá, ha ki van tűzve a temetés ideje.

Ezt nagyjából másfél hét után kaptuk meg: gyerekek, akár azonnal indulhattok, pár napon belül temetés. Normál esetben ennek megoldása nem túl bonyolult, de most a korona miatt úgy éreztem, hogy minden is borult.

Azonnal, legalábbis nagyon gyorsan fuvart szervezni… Akivel szerettem volna menni, épp nem tudott. A többi pedig, akit szívből ajánlottak, már teli kocsival rendelkezett.

Akivel lebeszéltük végül, az egy nappal indulás előtt küldött üzenetet: bocs, koronás lettem. Eztán persze már minden felkeresett fuvarosnak csak későbbre volt indulása tervezve: szombaton reggel/ szombat délután indulnánk, jó lesz? -Nem, nem lesz jó. Apukámat aznap temetik.

Kapkodás, üzenet ide- oda, majd jelentkezett egy fiatal srác, aki időben meg is érkezett és elvitt minket Pestre.

Odaértünk.

Közel egyéves távollét után nem épp így képzeltem a találkozást. Azt hittem örömködni fogunk, megyünk ide- oda, kirándulni, beülni valahova, sok szépet megnézni, kikapcsolódni.

De legalább meg tudtam ölelgetni a gyerekeket – oké, felnőttek már, de nekem a kicsi gyerekeim maradnak. Ha házas is, nekem kicsi – max. kaptam még egy gyereket.

Kicsit kisírtuk magunkat együtt is. Aztán szombaton apukámtól elbúcsúzva is. Nem volt hagyományos temetése, csak összegyűltünk náluk és beszélgettünk, sztorizgattunk. Találkoztam végre az anyukámmal, a testvéreimmel is.

Elmentünk a nagylányomhoz, megnéztük a fészket is. A mamamadár gyanakodva pislogott ránk, de valójában nem nagyon zavartatta magát, mi pedig nem mentünk közel. Ahogy elrepült, megláttam a kis tojásokat.

Másnap-harmadnap pedig fotót kaptam a kicsi, csupasz fiókákról. Előbb csak egyről, majd mind az ötről. Kopaszok, nagy fekete, csukott szemmel, pár sárga pihével. Olyan rondák, hogy a már szinte szép. 😀

Pár napot terveztünk még maradni. Időközben elkezdtük szervezni a visszautazást. Fel volt már véve a kapcsolat T-vel, a fuvarozóval, akivel először szerettünk volna menni.

Mondta, hogy hamarosan keres minket és megbeszéljük a részleteket. Meg is történt, írt. Elkezdtünk beszélgetni, neki a péntek volt indulásra kitűzve, mi még vacilláltunk, hogy péntek legyen vagy szombat. Eddig jutottunk, amikor ismét jött egy telefon: meghalt egy családtag, egy barátunk.

– Sajnálom T., hogy így alakult. Komolyan… Remélem elhiszed.

A fuvarozóval ismét nem tudtunk utazni. Most rajtunk múlott: a történtek miatt úgy döntöttünk, hogy maradunk még. Maradnunk kell.

Megpróbáltunk ott lenni a második temetésen is – illett volna, szerettük volna. Először úgy tűnt, hogy pár napon belül meg lesz tartva. Aztán kiderült, hogy ez valami félreértés és nem tudjuk megvárni. Elindultunk vissza Hollandia felé.

Magyarország felé „hasítottunk, mint a gép”, visszafelé valahogy minden összejött. Baleset az autópályán, emiatt órákig tartó dugó. Több órás várakozás a magyar-osztrák határnál. Ezer sebességkorlátozás útépítés miatt.

Persze emiatt sokkal hosszabb menetidő, nyűgös-összevesző kicsik az autóban. A plusz sok-sok órás út miatt elálmosodó sofőr. Többszöri leállás út közben, kicsit szundikálni, hátha segít. Végül nagy nehezen, de csak hazaértünk. Épségben, csak elmacskásodva és nagyon- nagyon fáradtan. Agyilag is, az otthon történtek miatt.

Egy év telt el a családom nélkül, egy évet vártam rá, hogy valóban találkozhassunk velük.

Örülök nagyon, hogy végül sikerült, de bár ne ilyen áron… A mostani otthon töltött „vakációnkat” szívesen kihagytam volna, ha lehet. Ha máshogy lehet.

Már itthon voltunk, amikor a nagylányom küldött egy fotót. Egy üres, elhagyott fészekről, valami ragadozó után.”

Ha olvasnál még Verától, látogass el az oldalára!

Share.

About Author

Leave A Reply