Szombat este Párizsban

0

„Amúgy én magyar vagyok, de Párizsban élek, ha van kedved, szívesen mesélek”, avagy hogyan randizzunk a francia fővárosban?

Marton Péter: Saturday night (novella)

„A randi első fele nagyon fasza volt, aztán berúgott, és utána nagyon szar volt…”

(fiatal barátnők egymás között a pesti utcán)

A lány félszegen mosolyog rá, és jelzi, hogy leszállna, sőt mondja is: „szilvuplé”, Robi pedig rámosolyog magabiztosan, és félreáll, aztán az ablak melletti ülésről kikászálódó lány fülébe súgja, hogy „dö rien”, éppen amikor az kibújik mellőle,

ezen a lány kacag egy kicsit, zavartan, de a közeledésre fogékonyan, még a haját is félresimítja, felfedi az arcát,

pedig Robi nem az a kimondott Don Zsüan, annak idején, amikor még nem Párizsban élt, éppen ugyanebben a pecsétes pulóverben mászkált fel-alá Pesten hosszú éveken át, és akkor nem vette észre senki, igaz, akkor nem is tartott francia nyelvű könyvet útlevélként a kezében (kár, hogy csak most jön erre rá, szeláví);

Párizsban lett először barátnője, könnyen jött, könnyen ment – comme ci comme ça – elég volt, hogy piknikezni induljon az évfolyamtársakkal az Eiffel-toronyhoz, hogy legyen nála bornyitó, és hogy a dugóhúzóval kapcsolatos összes alapszintű nyelvtudást igénylő poént elsüsse, gyorsan összejöttek, aztán meg elég volt egy fenegyerek beállítottságú prof, már szét is mentek,

„Saturday evening, a film and a pizza, and a good fuck?”, frangolos kiejtéssel, az utolsó szó így: „fökk”, ez a mondat állt közébük történetesen – késő negyvenes éveiben járó egyetemi tanára, az örökké sztárként viselkedő, enyhén őszes haját allűrösen dobáló Serge, lö phofesszőh, az egyik előadás végén ezzel a mondattal hódította el tőle barátnőjét, a szintén cserediák Arianét (true fucking story!),

Robi persze csalódott volt, de valahol menőnek is érezte ezt, amennyire menőnek érezheti az ember, hogy játszik, még akkor is, ha vesztes, tekintve, hogy vannak, akik még csak nem is játszanak, az olyanok, mint a régi Robi,

úgyhogy, bár először fárasztja a gondolat, hogy ha belevág, talán órákon át kell majd adnia valaki mást, erről eszébe jut, hogy ez az előre elfáradós már megint a régi Robi, akinek a bőréből (és pulóveréből) igenis jó lenne kibújni,

„Amúgy én magyar vagyok, de Párizsban élek, ha van kedved, szívesen mesélek”, mondja ezért inkább, és a lány meglepetten néz rá, de a mosoly ott marad az arcán, fél siker, igent mond, és vele együtt Robi is leszáll, megbeszélik a dolgot nagy vonalakban, és bezsongva mennek tovább a maguk útján,

„Csak nehogy Arianéról kezdjek mesélni néhány shot után”, gondolja még Robi a szüleihez menet, és inkább most megfogadja, hogy ha mégis úgy alakul, hogy ehhez támadna kedve, akkor majd bedobja Serge elhíresült mondatát.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Kiszolgáltatva külföldön

Share.

About Author

Leave A Reply