„Rájöttem, hogy Magyarországon nem tudok mit tenni”

0

Egyre több magyar dolgozik háziápolóként Ausztriában (tudjuk, tudjuk, „már többen jönnek haza, mint elmennek”) a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének legfrissebb tanulmánya szerint. Vajon kik vállalkoznak erre a munkára, milyen háttérrel indulnak és mi mindenen kell keresztülmenniük?

Átlagosan 55-65 eurós napidíj, cserébe kemény, lelkileg is megterhelő munka, a család hátrahagyása, beilleszkedés egy idegen környezetbe, ingázás – csak pár ötletszerű jellemző arról a munkáról, ami sok magyar számára jelenti a meg- és túlélést Ausztriában.

Róluk készített felmérést a KSH Népességtudományi Kutatóintézete Gábriel Dóra vezetésével („A Magyarországról Ausztriába irányuló idősgondozói migráció. Egy kvalitatív kutatás eredményei a dél-baranyai térségből induló idősgondozói migráció mechanizmusáról” – a teljes tanulmány itt olvasható el).

Céljuk az volt, hogy terepmunka és 28 mélyinterjú segítségével megvizsgálják, milyen összefüggés van a jelenlegi idősgondozók korábbi pályája, életkörülményei és jelenlegi külföldi munkavállalása között.

Sokan vannak az idősgondozók között, akik életükben nem hagyták még el családjukat vagy otthonukat, sőt, olyan is akad közöttük, aki korábban még külföldön sem járt.

„Egy az egybe elküldtek”

A tanulmány megállapítása szerint az idősgondozóknak két típusa van: az egyik csoportba azok tartoznak, akiknek van egészségügyi szakképesítésük, a másikba a hasonló bizonyítvánnyal nem rendelkező asszonyok (mert jellemzően ők végzik ezt a munkát) kerültek.

Gyakoribb volt, hogy azok a korábban fizikai munkát végző nők döntöttek a határátkelés mellett, akiknek az egészségügy és fizetett gondozói munka területén nem volt megelőző munkatapasztalatuk.

Ők korábban feldolgozóüzemekben, gyárakban, helyi vendéglátóipari egységekben, trafikokban, kisboltokban, mosodában, vagy önkormányzatoknál dolgoztak, munkakörük alapján gyári szalagmunkások, eladók, felszolgálók, kisegítő személyzet, vagy takarítók voltak.

Nyilván szinte mindenkire jellemző volt a többnyire rövidebb ideig tartó (2-3 hónapos) munkanélküliség, a külföldi munkát megelőző munkahelyi bizonytalanság.

„Keltetőben is dolgoztam, és utána elég sokan elmentek, és a baromfifeldolgozóban dolgoztam, busz vitt minket, busz hozott haza (…), de hát leépítések voltak, és az is megszűnt. Ott is volt két évem. (…) Ott meg három műszak volt. Reggel hattól kettőig, kettőtől tízig és tíztől reggel hatig. Három műszakban kellett menni. De, jó volt. Az a bér többet ér, mint most akármennyi. Jobban lehetett érzékelni, meg használni bármire, mert nagyobb volt az értéke” – mesélte az 53 éves Anna.

Amikor bezárt a munkahelyük, nehezen helyezkedtek el újra, mert vagy kevés volt a lehetőség, vagy a nagyobb városokban diszkriminálták a máshonnan bejárókat.

„Akkor ugye volt ilyen alkalmi munkák, építőiparos fekete takarítás, (…) hiába telefonáltam, egyszerűen nem veszik föl a vidékit. Sőt, volt olyan, amikor azt mondtam, hogy hogy kifizetem a bérletet, a bejárást önköltségen. Nem, mert a törvénykönyv előírja, hogy ha alkalmaznak, ők kötelesek téríteni. Tehát egy az egybe elküldtek” – emlékezett vissza a 61 éves Katinka.

A 43 éves Franciska (koruk azért érdekes, mert megmutatja, milyen nagy a szórás ebből a szempontból is a külföldön idősgondozást vállalók között) 11 évet dolgozott korábban gyermekotthonban, fogyatékos gyerekek között, így neki az ápolás nem volt új dolog.

„Ezért is mertem belevágni, de hát sokan vannak, akik soha életükbe nem ápoltak, egy boltból, vagy egy irodából mennek ilyen helyre és csinálják azért, mert (…) jobb a fizetés, mint itthon. És bevállalják, itthon hagyják a gyereket, a családot, mert muszáj, mert itthon ki tudja mi van, hitel, ez-az, amaz. Mondjuk nekem ilyen gondom nem volt, mert nekem nincs családom, nincs gyerekem (…). Spórolt pénzem nem volt. Volt tető a fejem fölött, volt mit ennem…” – mondta Franciska.

„Képtelen vagyok a gyerekemet felnevelni, el kell menni”

A korábban gondozói, ápolói munkakörben dolgozók iskolai végzettsége valamivel magasabb volt, mint a könnyű-, vagy feldolgozóiparban elhelyezkedő társaiké. (ez általában érettségit jelent), közös volt bennük, hogy mindegyikük pályát módosított. Ami a korukat illeti, a legfiatalabb válaszadó 21, a legidősebb 74 éves volt.

Diána életútja kicsit eltért a többiekétől, hiszen ő már a 90-es években ingázott Németországba, először a vendéglátóiparban dolgozott, majd miután megszületett a kislánya, idősgondozó lett – immár Ausztriában.

Történetéből látszik, hogyan lett a rendszerváltást követő évek munkaerő-piaci bizonytalanságából, az ahhoz kapcsolódó lakhatási problémákból külföldi munkavállalás. Terhesen kellett elmennie dolgozni, hogy megkapta utána GYES-t, majd három hónapra kiment dolgozni külföldre, hogy legyen miből enni adni a gyereknek.

„Amikor a lányom 9 hónapos lett, olyan rossz szociális helyzet alakult ki itt az országban, hogy (…) azt mondtam, képtelen vagyok a gyerekemet felnevelni, egyszerűen nem lehet. Nem lehet, el kell menni” – emlékezett vissza a 41 éves Diána.

„Egy nagy esküvőnk volt, meg lakáshitelünk”

A határátkelés egyik fő kiváltó oka az évtized elején egyértelműen a devizahitelek és az alacsony fizetések (no meg a munkanélküliség) volt, a tanulmányban megszólaltatottak esetében egyszerre több tényezőt is említettek.

„Egy nagy esküvőnk volt, meg lakáshitelünk. És akkor azt mondtam, hogy jó hát valamit kell csinálnunk, otthon hol túlképzett voltam, hol alulképzett, tehát egyáltalán nem passzoltam sehova, valamit meg tenni kell, a lakást nem akartam, hogy elvigyék, meg minden, és elkezdtem gondolkozni, hogy mit tudnék csinálni, és találtam egy hirdetést az interneten, hogy idősgondozókat keresnek, és miután a mamám, a dédimamám beteg volt és az anyukám ápolta otthon, ezért így volt rálátásom valamennyi. És azt mondtam, hogy jó, hát megpróbálom” – mesélte például a 33 éves Natália.

Az általában ismert okok mellett más problémák is adódhatnak, például a férj megromló egészsége, esetleg teljes munkaképtelensége. Ebben az estben a nőre hárul a sokszor egyedüli családfenntartói szerep.

Akadt olyan is, akit a friss nyugdíjazás után a kalandvágy hajtott: „Állandóan itthon lenni, ez is olyan egyhangú, a házi munka. S akkor úgy döntöttem egyszer, hogy kipróbálom, hogy megy, vagy nem megy. (…) Hogyha nem lesz honvágyam, mert én attól féltem, hogy hú, nem fogom kibírni. És akkor mondtam a családnak, nincs honvágyam” – mondta mosolyogva a 67 éves Lídia.

Fizetések és költségek

Mindig érzékeny kérdés a fizetésé, a tanulmányban megkérdezettek is meglehetősen ambivalens módon közelítettek hozzá. Egyrészt nyilván a magyarországi lehetőségekhez képest az idősgondozás jó pénz, ugyanakkor nem volt könnyű válaszolni arra, mennyire elégedettek a fizetésükkel.

„Hát, sokan mondják, hogy nagyon keveset kapunk, de nem tudom, ahhoz képest, hogy itt mennyi a fizetés – azt mondják, hogy az osztrák azért oda se jönne. Nem tudom. Az orvos is azt mondta, (…) hogy az nem sok, amit fizetnek nekünk. De én meg vagyok elégedve” – mondta Lídia.

Érdekes módon az idősgondozók nem az osztrákokhoz, de nem is a saját településükön elérhető bérekhez hasonlították a fizetésüket, hanem saját korábbi pénzükhöz és életkörülményeikhez. Talán azért is, mert a külföldi munka általában inkább arra elég, hogy szinten tartsa az életszínvonalukat.

„Mikor elégedett az ember a fizetésével? De elfogadom, ami van. Ennyi, jó? Ez maradjon is így. Ahhoz képest, amit most dolgozok, mert mondtam, hogy nekem most nagyon könnyű helyem van, nagyon jó, tulajdonképpen azt fizetik meg, hogy ott vagyok, hogy vagyok” – vélekedett például az 56 éves Beáta.

A külföldi munkának azonban vannak költségei is, például a közvetítőnek fizetendő jutalék, az utazási költség, vagy a kint tartózkodás költsége (utóbbi a minimális fogyasztás miatt általában igen alacsony).

Sokszor a magyarországi lakás, vagy ház fenntartása is komoly összegeket visz el a külföldi fizetésből.

„Nem beszéltem, mert tudtam, hogy elbőgöm magam”

Szakkifejezéssel élve különböző migrációs narratívák vannak, azaz a határátkelők többféleképpen indokolják a külföldi munkavállalás szükségességét.

Ellehetetlenülés

Az egyik kérdés lehet az, hogy miért nem a család férfitagjai mennek külföldre dolgozni, miért a nőkre hárul ez a kihívás. Nos, a tanulmány szerint ez a lehetőség is megjelenik általában a családokon belül, viszont gyakran a férfi valamilyen (jellemzően egészségügyi) problémája miatt megvalósíthatatlan.

„Megbeszéltük, mármint magunk között, hogy más mentség nincs, hogy vagy ő,
vagy én. Én mondtam, hogy én nem akarok kimenni. Soha nem szerettem volna kimenni. Soha nem akartam kimenni dolgozni. Nem. Amíg itthon dolgoztam, meg voltam elégedve magammal. Meg a család is” – mondta például az 56 éves Gáspár.

A rendszerváltást követő évek, majd a 2008-as válság is sok család életében okozott törést, jött a munkahelyi és az abból adódó egzisztenciális bizonytalanság.

Sokak számára a külföldi munka volt az utolsó esély a hitelek törlesztésére, vagy az egyébként alacsony életszínvonal megtartására.

„Nagyon örülök Istennek, hogy megadta ezt a lehetőséget, hogy ki tudtam menni dolgozni, így egy kicsit az otthonunkat és az adósságainkat jobbá tudom tenni. Elsősorban az adósság, ami csak csökken, csökken, csökken, és egy kicsit a lakást is tudjuk építeni, szépíteni, hogy valahogy kinézzen” – beszélt a helyzetükről az 53 éves Anna.

A megfontolatlanul felvett hitelek, az eladósodás, a túlfogyasztás sokak számára jelentett hatalmas lökést a külföldi munkavállalás felé vezető úton.

Gyökértelenség

Számomra talán ez a legnehezebben megfogható motiváció, de a tanulmány szerint szinte mindegyik interjúalany életében volt törés. Akadt olyan, akinek a férje akkor halt meg, amikor ő már külföldön dolgozott idősgondozóként.

A 61 éves Katinka életében például a határátkelés ahhoz az eseményhez köthető, amikor közfoglalkoztatottként munkavégzés közben elütötte őt egy autó. Még a táppénz alatt döntött úgy, hogy kimegy Ausztriába gondozónak, ahol biztos hely várta.

„Gyerekeimnek annyit mondtam, hogy megyek ki. Ennyi volt. Nem beszéltem, mert tudtam azt, hogy elbőgöm magam, mert azért nehéz volt, hogy nem látom a kis pici unokámat, akkor volt kettő és fél éves. És akkor nem beszéltem, hanem mondtam, hogy megyek dolgozni, és nem maradok itthon. (…) Mentem, és csináltam” – mondta Katinka.

Kaland

Kevesen próbálták meg kalandként beállítani a külföldi munkát, de azért akadt ilyen is, érdekes módon az 55 év fölötti nők között. Például az elvált és munkanélküli Edina semmi reményt nem látott arra, hogy képesítésének megfelelő munkát találjon Magyarországon.

Visszatekintve úgy értelmezi döntését, hogy a nyelvtanulás lehetősége és a kíváncsiság egyaránt motiválta a külföldi munkában. Azonban egyértelmű, hogy a kalandvágy mellett munkafeltételeinek és életkörülményeinek remélt javulása is fontos tényező volt a döntéshozatalban, így ez esetben sem tekinthető az
újdonság igénye kizárólagos motivációnak.

„50 éves voltam, (…) hol találtam volna magamnak munkát? Meg tetszett is ez az ötlet. Egyébként is régi álmom volt, hogy nyelvet tanuljak. Ez motivált. Ez is motivált. Meg tetszik a változatosság. Valójában én már sok mindent kipróbáltam az életben. Én nem riadok vissza semmitől” – mondta.

Úttörőség

A kétgyermekes Diána például érdekes módon azt emelte ki, hogy az úttörők egyike volt a külföldi munkavállalás terén a 90-es évek elején.

„Ma 19 évesen már elpakolnak otthonról, költség ugye albérlet, iskola, egyebek, most ez már teljesen normális. Akkor ez nem volt normális még ez. Ez a döntés. Én akkor talán úgy gondolkodtam, mint ma, ahogy a fiatalok gondolkodnak. Át tudtam sokkal jobban érezni azt a helyzetet, hogy valamit tenni kell. Éreztem, hogy valamit tenni, kell, és rájöttem, hogy itt Magyarországon nem tudok mit tenni” – fogalmazott a 41 éves nő, aki a különböző külföldi munkáira ugródeszkaként tekint, amelyek elvezették saját cégének megalapításához.

A közösségi média szerepe

Zárásként még érdemes megemlíteni, hogy a Magyarországról elinduló gondozók nagymértékben élnek a közösségi média adta lehetőségekkel, és napi rendszerességgel használják azt főként akár kapcsolattartásra és érzelmi támogatásra is.

Ennek megfelelően nem maradnak sokáig olyan helyen, ahol a fogadó család nem biztosít számukra internet elérést. A közösségi oldalak (jellemzően a Facebook) némileg enyhíti az elszigeteltséget, különösen, ha a külföldi munka alatt ez jelenti az egyetlen kapcsolatot a külvilággal.

A legjobb esetben is csak lassítható a magyar munkaerőhiány növekedése

Share.

About Author

Leave A Reply