Oltás amerikai módra (és egy zongora)

0

Azt már tudjuk, hogyan megy az oltásra jelentkezés az Egyesült Államokban (egészen pontosan Utahban), hiszen két hete Ribizlifőzelék megírta nekünk. Nos, azóta be is oltották, most jöjjön az erről szóló beszámoló, amiben előkerül egy zongora is (az úri közönség azért nem táncol, mert ez esetben nincs).

„Miután sikeresen átfoglaltam a koronavírus-oltás időpontját, már csak el kellett menni. Nagyon izgatottan vártam az oltást: reméltem, hogy Bill Gates mikrochipjével a véremben majd ingyen tudok 5g-n internetezni a belvárosban és talán telefonálni is sikerül készülék nélkül.

Az nem volt világos, hogy be kell-e dugni hozzá a fülem és hogy a maradék hajam lesz-e az antenna és hogy kell-e előfizetni a Netflixre, de reméltem ezek a problémák megoldódnak.

A kórház ajtajában pár ember szűrte az érkezőket, mindenkitől megkérdezte, hova jönnek.

Amikor megmondtam, hogy oltásért jöttem, de nem tudom, hol van az oltópont, továbbküldtek a betegirányítóhoz, aki továbbküldött az ajándékbolt mellett strázsáló piros-fekete ruhás nőhöz, aki egyenesen továbbküldött a hosszú folyosón a következő piros-feketeruháshoz, aki egyből beirányított egy terembe.

Itt ellenőrizték az adatokat. Öt adatfelvevőből lehetett választani, négyen szabadok is voltak, a legközelebbihez mentem. A fickó elkérte a dokumentet (jogosítvány), ellenőrizte az adatokat a gépben, megcsináltuk a következő időpontot a második oltásra, majd továbbküldött a következő folyosóra, ahol két nővér irányította a nem létező forgalmat.

Úgy éreztem, eddig mindenki csak azért jött be dolgozni, hogy nekem mutassa, merre menjek.

A folyosó egyik ajtaja kinyílt és egy újabb nővér dugta ki rajta a fejét. Oda kellett mennem. A House-mosolyú fickó ismét ellenőrizte az adataimat, majd megkérdezte, van-e lázam, szoktam-e allergiás rohamot kapni oltásoktól, majd megkérdezte, jobb vagy balkéz.

Közben még el is beszélgettünk, szúrt, kaptam egy oltási kártyát és már mehettem is a váróba, ahol kényelmesen olvasgattam kicsit, majd áttettem székhelyemet a kórházi kávézóba.

Gondoltam, ha utolér valami mellékhatás, akkor még jó helyen leszek a Starbucksban.

Senki se zongorázott. Ez volt a legfurább.

A kávézó mellett időtlen idők óta parkol egy Steinway zongora, amin önkéntesek klimpíroznak és ez nekem már hozzátartozott a kórházhoz, mint köpeny az orvoshoz.

Most meg senki se játszott.

Megittam a kávém és kiléptem a vidám tavaszi hóesésbe és elindultam hazafele.

Ez gyors volt.

De az a fránya telefon még nem működik!”

Ha szívesen olvasnátok még Ribizlifőzelék blogját, azt itt tehetitek meg.

Beoltva Hollandiában – tanulságok és mellékhatások

Share.

About Author

Leave A Reply