Második generáció

0

Egyre több az olyan magyar gyerek, aki vagy külföldön született vagy egészen kiskorában került ki a szüleivel – azaz lassan felnövőben a határátkelők új generációja. De egyáltalán határátkelőnek számítanak-e, tényleg ők a kivándorlók második generációja?

Az első generáció körül nincsenek nagy kérdőjelek, ők azok, akik külföldre költözve keresik a boldogulásukat. Jellemzően a magyar határátkelők legnagyobb része ilyen.

A definíció ezt követően kezd bonyolódni, olyannyira, hogy még a kérdéskörrel foglalkozó szakemberek sem értenek egyet abban, hogy például a határátkelők gyermekeit hova sorolják.

A másfeledik generáció

A 1.5 generáció (vagy az egyszerűség kedvéért 1.5G) azokra utal, akik gyermekként (azaz tizenegynehányéves koruk, azaz tinédzseréveik előtt) költöznek külföldre.

Azért másfeledik generáció ők, mert magukkal viszik (vagy megtartják) a hazájukra jellemző karaktervonásokat, miközben persze szüleiknél jobban asszimilálódnak és illeszkednek be a fogadó ország társadalmába.

Egészen kicsi gyerekek esetén ez akár némi zavarhoz is vezethet például az anyanyelvük és az új hazában honos nyelv használatában. Az identitásuk így aztán egyfajta keveréke a régi és új nyelvnek-kultúrának.

Nyilván ez a „másfeledik generáció” sem egységes, nagyon sok függ attól, hogy hány évesen érkeznek meg az adott országban, milyen közösségben telepednek le, meddig jutottak otthon a tanulmányaikban és még sorolhatnánk.

A másfeledik generáció tagjai gyakran kétnyelvűek és könnyebben illeszkednek be a helyi kultúrába és társadalomba, mint a felnőtt határátkelők. Sokan közülük összeolvasztják az otthonról hozott és az új helyen felszedett kultúrát.

A második generáció

Második generációnak általában azokat tartják, akik már az új országban születtek. Ez elsőre egyszerűnek tűnik, ám nem az, ugyanis sokan nem értenek ezzel egyet, mégpedig azon megfontolásból, hogy szerintük a második generációs határátkelők voltaképpen már nem is határátkelők, csak a szüleik azok.

(Arról nem beszélve, hogy ezek a generációs meghatározások egészen faramuci helyzetekhez vezethetnek. Például akkor, ha egy család két gyermekkel lesz határátkelő, majd külföldön születik még egy gyerekük és ekkor már teljes a kavar, hogy a testvérek közül ki hányadik generációnak számít.)

Muszáj dönteni?

„Mindig világpolgárnak éreztem magam. Soha nem tettem fel magamnak a kérdést, hogy inkább marokkói vagy spanyol vagyok. Nem kell választanom. Az élmények összegyűlnek” – ezt már a Marokkóban született, de 6 évesen Spanyolországba került (ma már 30 éves, ügyvédként dolgozó) Nessrin mondta a minap egy konferencián.

A kínai származású Quan Zhou (tekintsetek el a magyar átírástól, kösz – HÁ) azt mondta, ő nem tartja magát sem kínainak, sem spanyolnak. „Két kultúra egyesülése nem számtani egyenlet, valami egészen új jön belőle létre” – fogalmazott az illusztrátorként és képregények szerzőjeként dolgozó alkotó.

Quan megtapasztalta a rasszizmust is, de mint mondta, az évek múlásával ritkult az ilyen típusú agresszió. Nessrin azt mesélte, egyszer egy tanára azt mondta neki, a marokkói nők csak arra jók, hogy gyereket szüljenek, ezért semmi értelme tanulnia.

„Az identitások összeadódnak. Két kultúra, két nyelv” – mondta a téma egyik legkiválóbb spanyol ismerője, Alejandro Portes egyetemi tanár. Szerinte például nem léteznek második generációs bevándorlók, csak első generáció van, mert a többiek már az adott ország részei.

A szociológus 2017-ben készített egy meglehetősen nagy felmérést, melyben munkatársaival 7000 fiatalt interjúvolt meg. Mindannyian bevándorlók gyermekei és 80 százalékuk azt mondta, hogy spanyolnak tartja magát.

Ami különösen akkor válik érdekessé, ha mellétesszük, hogy ugyanez az arány a született spanyolok között 71,5 százalék (nyilván ez spanyol sajátosság, sokan inkább tartják magukat katalánnak, baszknak, andalúznak, mint spanyolnak), az Egyesült Államokban pedig alig 6 százalék.

Tíz dolog a Kanári-szigetekről

(Fotó: pixabay.com/evamospan)

Share.

About Author

Leave A Reply