Kikészítő dolgok svájci módra

0

A Svájcban élő Zuzzer például most olyan apróságokat járt körül, amit szinte rendesen elmagyarázni se lehet, benne kell élni, hogy egy idő után a magyar embert elkezdje idegesíteni a dolog.

„Bemegy egy véletlenszerű Zuzzer az Interdiscount egyik alegységébe három dolgot kérdezni és ebből minél többet kihozni, azaz megvenni, ha van. Tripod GoPro kamerához, egér a gyerek számítógépéhez és egy madzagmentes telefon a „vonalas” telefonunk helyett, ami olyan hangokat ad ki csörgés helyett mint egy kecske, amit éppen herélnek.

No, adott az egér, Zuzzer polcról levesz, de ott van az a… telefon. Abból csak próbapéldány van kitéve, a dobozok, ha meg is akarod venni, el vannak zárva egy szekrénybe (miéééééért?????? a háromszor drágább cuccok meg ott hevernek a bejárat ELŐTT egy dobozban), tehát mindenképpen kommunikálni kell egy eladóval.

Semmi gond, ráérek, asszonyt éppen borzolják a fodrászok, mert jön a vírus lock down újabb hullámja, ő meg inkább a hajába szeretett volna hullámokat fodrászat lezárás előtt.

Állok, nézek, ráutaló magatartást végzek, dobolok, „hjjjjjaajjjjajjahhh” sóhajtozok, ráncolom a homlokom, majd konkrétan sorba állok az emeleten megtalálható egyetlen eladó előtt.

Ő viszont leszar, a jó svájci szokásoknak megfelelően, mert egy hölgy éppen akar venni valamit, csak nem tudja mit. Konkrétan, vazze! „Ez egy hangszóró? Nem, madame, ez egy nyomtató. Óóóóó… olyat már láttam. Akkor lesz egy darab ebből a jóféle magnóból. Asszonyom, az egy DAB rádió. Áááááá… az hogy működik?…”

Ez egy abszolúte tipikus, az „életben meg nem szokom” svájci szokás egy kicsit még ki is maxolva (a párbeszéd idézett része NEM a képzelet szülötte), hogy egy baszott távirányító összes gombjának a funkcióját ott helyben elmagyaráztatják maguknak. Mindent, de mindent.

Általánosítok, tudom, de én olyat még nem láttam, hogy egy svájci besétál és vesz egy blue ray lejátszót, mert megnézte előtte a neten, hogy mit akar és leveszi vazze a dobozt a polcról. (…)

Ott álltam, köhögtem, hörögtem, méltatlankodtam magamban magyarul – mert magyar szófoszlányokra néha felkapják a fejüket – de semmi, én marha meg 15 perccel később kifizettem az egeret, fogalmam se volt, hogy van-e GoPro tripod (nem találtam magamtól) és nem tudtam megvenni egy árut, ami ott figyelt a polcon mutatóba, de egy szekrényben mint elvihető darab.

Oda is morogtam szegény pénztáros kislánynak, hogy nem a Covid fog titeket kinyírni vazze, de a telefonos szekrényhez kulcsa neki se volt.

Ha nem jött le, ebben a rendkívül „tragikus” esetben két nem-tudom-megszokni dolog volt elrejtve. Az, hogy mindenféle boltba úgy járnak a svájciak, mint az állatkertbe, nézegetik, kérdezgetik, feszt lefoglalják az eladót, te meg menj vissza ötször, hátha egyszer el tudod rebegni, hogy „adj má egy olyat vazze”.

A másik, hogy én alapszinten, nem bonyolultan, multitaskingra alkalmas, képes, vagy hajlandó eladót még nem láttam. Mint a véres rongyra úgy néz rád, ha bele mersz annyit kotnyeleskedni, hogy „elnézést, monsieur, merre találom a kilincseket?”. (…)

Másik nagy-nagy kedvencem a pitiáner dolgok komoly problémák szintjén való kezelése. Ha amputálni kellene, annyi lenne mellé a szervezés, mintha fogat fehéríttetnél.

Ez rengeteg dologban megnyilvánul, kezdve azzal, hogy az iskolából minden szarról vagy nyomtatott üzenet érkezik, vagy legalább egy e-mail formátumú, több oldalas leírás.

Legyen ez a menza jövő heti étrendje, a kanton döntése, hogy Covid miatt nincs sítábor, vagy valaki éppen olvasott a suliban egy érdekfeszítő cikket a 14 egész 3 tized évesek légzési szokásairól, jön vazze a fejléces csatolmány. Persze, hogy túlzok, de ettől még nem vagyok túzok.

Nos, ez abszolúte ezredszintű „probléma”, meg se említeném, ha néha két menza étrend közé nem rejtenének fontos, a gyerek továbbtanulása szenpontjából lényeges információkat.

Semmi felkiáltójel, vagy ilyesmi, csak vedd észre vasárnap este, hogy hétfőre egy 25 oldalas dokumentumot kell leadni mindenféle adattal, hogy egyáltalán tanulhasson a gyerek.

A szomszédaim úgy kommunikálnak egymással írásban, mintha egy normálisan működő magyar parlamentben lennénk. Az összes elcseszett hivatalos szófordulat, minden ott van, mikor megírják például mikor kéne a helyi a kocsmában összeülni… beszarsz… elfogadni a felügyelő bizottság jelentését… Mert nekünk olyanunk is van ám, vazze. (…)

Múltkor állítólag távollétemben megszavaztam, hogy meg kell javítani az utat, mert elfogadhatatlan állapotba került. Mondok má, mi vaaaan? Erre jött két ember és egy köcsögből olvasztott bitument csöpögtetett véletlenszerűen ide s tova.

Nos, ezért ezreket fizettünk ki a lakóközösség számlájáról. Én meg a hülye magyar azt se vettem észre, hogy baj van az úttal, pedig ha valamit elhihettek nekem, az az, hogy a magyar utaktól elszoktam.

Az is megtörtént és lelkemet máig nem szűnő büszkeséggel tölti el, hogy része lettem a jegyzőkönyvnek, mert a bizottság és lakóközösség melegen megköszönte Monsieur Zuzzernek, hogy a beton virágládát virágokkal ellátni szíveskedett. Pedig csak odaszórtam a maradék virágmagjaimat, legyen má benne valami macskaszaron kívül.”

Nyilván mondani sem kell, érdemes elolvasni a teljes posztot, itt találjátok.

A genfi minimálbér kőkemény valósága

Share.

About Author

Leave A Reply