III. Napóleon és a fotópropaganda

0

Minden kornak megvan a maga leghatékonyabb propagandaeszköze. Ami az 1930-as években a rádió, majd azt követően a tévé volt, napjainkban pedig az internet a különböző közösségi oldalakkal, az a XIX. század második felében a fotó volt. Akadt, aki ki is használta.

A fotózás egyik leglelkesebb európai hívei között a kezdetekkor nem kisebb személyiséget találhatunk, mint Charles-Louis Napoléon Bonapartét, azaz III. Napóleont.

A Franciaországot először köztársasági elnökként, majd császárként irányító politikus hamar rájött ugyanis arra, milyen propagandaerő rejlik abban a furcsa új találmányban, amit fotónak hívtak.

Ami nem kis dolog, hiszen a napjainkban is ismert fényképészet születését nagyjából 1839-re teszik. Legalábbis ekkor történt, hogy a kor nagy tekintélyű fizikusa, Francois Arago január 7-én a Francia Akadémián bejelentette Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmányát.

Ugyanazon év augusztusában a Tudományos és Képzőművészeti Akadémián ismertették a dagerrotípia készítését, így lett augusztus 19-e a fényképészet születésnapja.

A fotó diadalútja robbanásszerű volt, olyannyira, hogy a politika is hamar felfedezte magának és már az 1850-es években megpróbálta felhasználni a saját előnyére.

A fejlődés propagandája

Visszatérve III. Napóleonhoz, ő maga is gyorsan rájött a fényképekben rejlő lehetőségekre. Mást ne mondjunk, a párizsi közállapotok elég komoly problémát jelentettek számára. A helyzet olyan súlyos volt, hogy még a Louvre kertjében is nyomortelep volt.

Párizs modernizálása lehetőséget is jelentett az akkor még köztársasági elnök Charles-Louis Napoléon Bonaparte számára, aki úgy tekintett magára, mint a Rómát csodás nagyvárossá emelő Augustus modern megfelelőjére.

Így aztán a francia főváros kis túlzással egyetlen hatalmas építkezéssé lett, amit Charles Marville fotóin keresztül meg is örökítettek. Amikor 1851 decemberében az elnökből III. Napóleon néven császár, a demokráciából pedig populista autoriter hatalom lett, jövője tulajdonképpen azon függött, mennyire képes emelni a dolgozó tömegek életszínvonalán.

Még pontosabban: mennyire tudja elhitetni velük, hogy emelkedik az életszínvonaluk, ami nagyon nem ugyanaz… A párizsi munkások híresek voltak arról, hogy nem kellett nekik sok a lázadáshoz.

III. Napóleon és miniszterei így aztán fotográfusokat kértek fel arra, hogy dokumentálják a fejlődést, legyen szó a Louvre renoválásáról, Párizs új hídjairól vagy a város újonnan épülő operaházáról.

A „háborús sebesültek” elrejtése

Egy ilyen feszített tempójú építkezés persze áldozatokkal járt, olyannyira, hogy az (akkor már) császár belügyminisztere egyenesen háborúhoz hasonlította Párizs újjáépítését.

Olyannyira, hogy külön menedéket hoztak létre a „háborús sebesülteknek”, azoknak a munkásoknak, akik az építkezésekben váltak munkaképtelenné. Amikor 1858-ban a fotós Charles Nègre ellátogatott az intézménybe, tudta a dolgát: úgy kell bemutatni a III. Napóleon populista nagyzási mániájának áldozatait, hogy a császárra ne vetüljön a felelősség árnya sem.

Így aztán Charles Nègre elsősorban az épület modern építészeti megoldásaira és a hatékony személyzetre összpontosított, miközben a betegeket étkezés, játék, olvasás közben mutatta be, mintha csak nyaralnának.

A fotós csupán egyetlen képen mutatott be súlyosabb sérültet, de ő is annyira be van kötözve, hogy szinte eltűnik.

III. Napóleon tehát tökéletesen ismerte fel, miként lehet manipulálni a közvéleményt objektívnek látszó, ám valójában a valóságot torzító eszközökkel. Példáját azóta jó páran követték…

Új kihívás-őrület: fekete-fehér női fotók

(Fotó: Musée Carnavalet, Histoire de Paris)

Share.

About Author

Leave A Reply