Így nevelnek gyereket a franciák

0

Három alapelv alapján nevelik gyermekeiket a franciák, de tényleg annyira jól csinálják, mint amennyire elterjedt róluk? A válaszok persze sokfélék, saját személyes múltunktól, a minket körülvevő társadalomtól, kultúrától is függnek.

Különösen érdekes az, amikor két annyira eltérő kultúra találkozik, mint a francia és az amerikai, ráadásul erre rácsatlakozik egy magyar is – mindez Luxemburgban. Vera kismamaként ott olvasta el Pamela Druckerman Párizsban élő amerikai újságíró könyvét (aminek nagyon röviden összefoglalva három legfőbb pontja, hogy nem az anyaság az élet értelme; az első pillanattól emberszámba kell venni a gyereket; és hagyni kell a saját ütemében fejlődni), aztán reflektált rá.

„Altatás

A franciák módszere az ún. szünet, ami az az idő, amennyit várnak, miután meghallják, hogy a kisbaba felsír vagy bármilyen hangot ad alvásidőben.

Először várnak, aztán odamennek megnézni, és attól függően reagálnak, hogy a gyereknek nyitva van-e egyáltalán a szeme (!), illetve hogy mennyire kitartóan sír (sír-e egyáltalán, vagy csak nyikorog), és ezeknek megfelelően reagálnak, the point being, hogy nem kapják ki az esetleg félálomban levő vagy alvó gyereket azonnal az ágyból minden nyikkanásra, ezzel valójában fölébresztve.

Pamela Druckerman szerint az amerikai szülők itt rontják el, hogy mihelyt a baba hangot ad, rohannak és kikapják az ágyból, pedig simán visszaaludt volna, így viszont hamar hozzászokik, hogy ilyenkor tényleg fölébredjen, és akkor aztán szenved az anya, hogy 2-3 óránként valóban kelni kell a gyerekhez, rossz esetben akár egyéves koráig vagy még tovább is.

Azt csak én teszem hozzá, hogy ez azért nem feltétlenül a szülők saját ötlete, mert itt is a kórházban föl kellett (volna) kelteni a babát 3 óránként éjjel, pedig ő aludt volna – marha nehéz egy szakembernek nemet mondani, főleg ha az ember tapasztalatlan, első gyerekes anyuka, frissen szült, küzd a hormonokkal meg a mindennel is, azt se tudja, fiú-e vagy lány, szóval nagyon kiszolgáltatott helyzet, amiben nehéz a saját álláspontunkat képviselni, de ha követjük a kórházi protokollt és fölébresztjük a babát, és aztán ezt otthon is folytatjuk, hát akkor valóban, az a baba gyorsan meg fogja tanulni, hogy háromóránként kelés van.

Ennél a fejezetnél óriásiakat bólogattam – józan ész. A könyv olvasása előtt nem tudtam, hogy ez egy módszer, ösztönből így csináltam: először megfigyelem, mi újság azzal a kedves kisbabával, mielőtt azonnal kikapom az ágyból.

Nyilván nem várom meg, hogy keservesen sírni kezdjen, satöbbi, nem hagyom szenvedni egy pillanatig se, de például van egy nagyon jellegzetes fölsírása, amit kizárólag álmában csinál, és pár másodpercig tart, előtte-utána mélyen alszik, mintha mi se történt volna. De ahhoz, hogy ezt most már biztosan tudjam, kellett az, hogy az első hetekben várjak és megfigyeljem.

Pont, ahogy ezek szerint a francia szülők is teszik. És 10 hetes korára Dani átalussza az éjszakát (legalábbis az elmúlt három éjszakát átaludta ✌) – aktívan, sokat mozog közben, néha kicsit nyüszög is, de mihelyt megtalálja a hüvelykujját és sikeresen beilleszti a szájába, vissza is altatja magát.

Az altatás helyszínéről nem szól a fáma, de hozzáteszem: Dani a kezdetektől a saját ágyában alszik, és csak a legritkább esetben alszik el rajtunk, többnyire még ébren tesszük le.

Családba való beilleszkedés

A franciáknál nem a család épül a baba/gyerek köré, hanem a baba érkezik egy kész közösségbe: a család csak addig járkál lábujjhegyen a baba körül szó szerinti és átvitt értelemben, amíg feltétlenül muszáj, és igyekeznek (főleg az anya) nem feladni önmagukat és a korábbi életüket, hanem kompromisszumos, babakompatibilis megoldásokra törekedni. Mondanom se kell, ez nagyon szimpatikus hozzáállás.

Etetés

A francia nők szerint nem tragédia, ha nem tudnak szoptatni, de ha szoptatnak, akkor azt igény szerint teszik. 100%-ban egyetértek. Az ezen való stresszelés csak árt, ezt tapasztalatból tudom. Ha nem megy, nem megy, kész. Amikor meg már megy, akkor nem is tudom, hogy lehetne nem igény szerint.

Később nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerek mindent megkóstoljon, még ha nem is eszi meg feltétlenül, illetve azt az elvet vallják, hogy ha elég gyakran (és elég változatos formában) adnak egy bizonyos, első látásra nem feltétlenül szimpi kaját a gyereknek, akkor az előbb-utóbb hozzászokik és meg is fogja szeretni.

Az itt tökre meglepett, hogy kiderült, Amerikában a hozzátáplálást rizspéppel kezdik, és P. D. csodálkozva írja, hogy a franciáknál zöldség- és gyümölcspürékkel – nekünk meg ugye pont ez utóbbi az evidencia.

Tökre kíváncsi vagyok, nálunk ez hogyan fog alakulni, meddig fog Dani szopni, stb. Az nagyon szimpatikus módszer/javaslat, hogy a kezdetektől vonjuk be a gyereket a főzésbe, hagyjuk, hogy segítsen, bízzunk rá kisebb feladatokat, pl. mossa meg ő a zöldséget, öntse ő a salátára az olívaolajat, süssünk együtt.

Evés

A terhes nő ne egyen „kettő helyett”, vigyázzon a vonalaira és szülés után három hónappal (amikor a gyes véget ér) lehetőleg nézzen ki úgy, mint a terhesség előtt.

Ami nekem nagyon nem tetszett, az az, hogy Druckerman kifejezetten esztétikai szempontból közelíti meg ezt a kérdést, illetve hogy a szexuális élet újrakezdése szempontjából ez mennyire fontos – aláírom, de nekem az anya egészsége mint olyan lenne az elsődleges. (Utólag egyébként én is úgy látom, hogy nagyon elengedtem magam a terhesség alatt, és most ennek a levét iszom.)

Az más kérdés, hogy ez a szülés után három hónappal nézz ki úgy, mint a terhesség előtt-rész mennyire megvalósítható, biztos alkati kérdés is, meg nagyban függ attól, hogy mennyit szedett fel az illető, és a babája mellett mennyi ideje/kapacitása van nem csak egészségtelen nasikat bekapdosni. Szerintem irreális.

Fegyelmezés

Legyen egy keret (cadre), amit mindig szigorúan és következetesen tartassunk be, de azon belül a gyereknek legyen döntési lehetősége. Például: az utcára/oviba stb. a szülő mondja meg, mit vegyen föl, de otthonra teljesen a gyerekre bízza.

Van egy szabály, amiből nem engednek, és ami nekem érthetetlen: mindig mondjanak bonjour-t. Az a kisgyerek, aki nem köszön, udvariatlannak, neveletlennek van bélyegezve. Nekem ez túllihegésnek tűnik. Majd megtanulja. Azzal viszont, hogy a gyereknek is mindig köszönni kell, messzemenőkig egyetértek (ld. emberszámba vétel).

Ilyen „keretes” dolog még például, hogy hagyni kell a gyereket káromkodni (külön fejezet szól a caca boudin [szó szerint kakahurka] kifejezés adekvát használatáról), de csak bizonyos helyeken, pl. amikor egyedül van a szobájában. Ezt én is így gondolom; a káromkodás természetes, és jöjjön csak ki az a feszültség.

Konfliktuskezelés

P. D. hosszasan ír arról, hogy a játszótéren se a szülők, se a pedagógusok nem szólnak bele a gyerekek közötti vitákba, kisebb verekedésekbe, mert azt vallják, hogy a gyerekeknek joga van megoldani a saját problémáikat a saját szintjükön.

Árulkodni nem szokás, olyannyira, hogy a felnőttek azt szidják meg, aki árulkodik, soha nem azt, akit beárult.

Nagyon szimpatikus hozzáállás mindkettő, csak azt nem tudom, hogy lehet következetesen kitartani mellette: mikortól szólok bele mégis két gyerek konfliktusába (nyilván van olyan, hogy mégiscsak szükség van erre, ha már nagyon durván verekszenek pl.), és hogyan fegyelmezem meg azt, akit beárult az árulkodó (ha valóban olyasmit tett, amiről beszélni kell)?

Nemet mondás

Na, ez tök érdekes. Azt mondja a könyvben megszólaló szakember, hogy ritkán mondjunk nemet, de akkor az legyen kemény és következetes NEM, ne azt hallja ki belőle a gyerek, hogy „na jó”.

Mondjunk minél többször igent, hogy a gyereknek legyen szabadsága, ne éljünk vissza a szülői szereppel, fölöslegesen ne tiltsunk dolgokat; de ha valamire nemet mondunk, ahhoz tartsuk is magunkat.

Türelemre tanítás / frusztrációkezelés

A könyvben több helyzet kapcsán előkerül, hogy a francia szülők szerint az, hogy a gyereknek várnia kell valamire (már legkisebb korától kezdve), fontos előfeltétele annak, hogy később majd tudja kezelni a frusztrációt.

Hát, én ezt inkább megideologizálásnak tartom: vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nem kivitelezhető, hogy azonnal kiszolgáljuk a gyereket (mert még kell találni egy szoptatásra alkalmas helyet, vagy hazaérve még kezet kell mosni, még pisilni kell, vagy épp főzünk és tiszta hagyma a kezünk, stb.), teljesen érthető módon.

Ilyenkor el kell neki mondani, hogy miért nem tudunk menni, de én ebbe semmit nem magyaráznék bele, direkt nyilván nem fogok egy gyereket váratni, csak ha muszáj.”

A teljes posztot itt találjátok, olvassátok el, nagyon érdekes!

(Fotó: pixabay.com/mintchipdesigns)

Svéd gyereknevelés magyar szemmel

Share.

About Author

Leave A Reply