Hazatérés kérdőjelekkel

0

„Na, és sikeres volt a hazaköltözés?” – a kérdést alighanem a legtöbb, külföldről hazatérő határátkelő megkapja világszerte. A válasz persze sok mindentől függ, sokszor még családon belül sem ugyanazt érzik az emberek.

Tizenhat év után tért haza Ausztráliából családjával James és ez az első egy év nem nevezhető teljes sikernek. Tizenhat év persze hatalmas idő, nyilván nem könnyű visszailleszkedni, ám a folyamat még családon belül sem zajlik ugyanúgy.

Olyannyira nem, hogy például a férfi felesége (és a gyerekeik) gondolkodás nélkül és teljes meggyőződéssel válaszolja az ezt firtató kérdésre, hogy igen, ők visszailleszkedtek, miközben a férj egyelőre képtelen dönteni.

Innen átadnám a szót az ír Jamesnak, aki saját oldalán írta meg tapasztalatait egy év után.

„Talán a kérdéssel van baj. Ne értsetek félre, boldog vagyok. De boldogabb vagyok-e? Azért vagyok boldog, mert visszaköltöztünk? Ebben már nem vagyok biztos.

Nemrég a dublini repülőtérre mentünk, egy hétre utazunk el. Az elmúlt 16 évben minden ilyen alkalom (és nagyjából 15 esetről van szó) csendben telt, miközben hazamentünk Ausztráliába. Megkérdeztem Anna-Marie-t, el tudná-e képzelni, hogy visszaköltözzünk. Már a gondolat is megrémítette.

Minden egyes nap tudnék találni tíz okot a boldogságra és a boldogtalanságra is. Amikor reggel felkelek, tudom, hogy rengeteg okom van boldognak lenni. Esténként hálásan megyek aludni. Boldog ember vagyok, csakúgy, mint Ausztráliában voltam. Összességében azonban úgy gondolom, Írországban akad némi személyiségformáló kihívás.

A „határátkelő fájdalma” helyett a „hazatérő kételye”?

Talán a „határátkelő fájdalmának” (ami a bűntudat, a honvágy és annak keveréke, hogy nem igazán találjuk a helyünket – ezt sok kivándorló érzi) helyét a „hazatérő kételye” veszi át? Vajon jól döntöttem? Hiányzik a régi otthonom?

Tisztában vagyok vele, hogy ezek természetes érzések. Szeretem Írországot és Ausztráliát, mindkettő érdemes arra, hogy vágyakozzunk utána. A választási lehetőségek rontottak el minket? Mindannyiunk előtt rengeteg nyitott út áll.

Nekem például van egy párhuzamos életem Sydneyben, amit könnyen el tudok képzelni, hiszen megéltem és a jó barátaim még mindig élik. Irigylem életük bizonyos részeit, miközben biztos vagyok abban, hogy ők is irigykednek az én életem egyes pontjaira.

Az összehasonlítgatás értelmetlensége

Ami az egészségtelen összehasonlítgatásokat illeti, nemrég a Facebookon a következő idézetbe futottam bele: Az összehasonlítgatás kételyt szül, ami félelmet szít, a félelem pedig az útjában áll mindennek, amit akarsz.

Az, hogy a hátam mögött még mindig Sydney felé pillantgatok kis ár azért, hogy két gyönyörű országban is élhettem. Összehasonlításuk talán természetes, de közben rendkívül eltérő két városról van szó.

Arra jöttem rá, hogy mindkét ország teljesen különböző szükségleteket elégít ki, attól függően, hogy ki vagy te és éppen életed melyik szakaszában jársz – először ezeket a kérdéseket kell tisztázni.

Mindig hálás leszek Ausztráliának, hogy megmutatott egy másik perspektívát és olyan egészséges szokásokat vehettem fel, melyek előre visznek. Ugyanakkor Írországnak és a családomnak köszönhetem az erős gyökereket, melyek lehetővé teszik, hogy az ágaim magasra nőjenek.

Hogy egy példát hozzak: a barbecue például nem ugyanaz a két országban, itt az időjárás nem olyan megbízható – legalábbis azon kaptam magam, hogy ezen töprengek, miközben rengeteg gyerek rohangált körülöttünk.

Amikor legutóbb a szabadban grilleztünk, tőlünk pár méterre volt egy medence. Nyilván más a két világ, de egyik sem szükségszerűen jobb a másiknál.

A visszatekintgetés csapdája

Az ilyen visszatekintések nálam elég rendszeresek. Próbálok nem beléjük süppedni és nem felhúzni magam, amikor bekövetkeznek, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha túl sokat tekintgetek vissza, akkor képtelen leszek élvezni a jelent.

Visszailleszkedésünk folytatódik. Egy régi barátom azt mondta, neki 5 évébe került, mire sikerrel járt. Talán nincs is végpont. Megnyugtat a tudat, hogy a kétely természetes és annak átélése közelebb hoz az „otthonhoz”.

Ebben a globalizált világban könnyen meglehet, hogy egy nap ismét határátkelő leszek, hogy kövessem a gyerekeim vagy az ő gyerekeiket. Az „otthon” minden embernek minden időben mást jelent.

Boldog vagyok? Igen. Sikerült visszailleszkednem?… Nos, még nem.”

Hazatérési börzéken csábítanák vissza a szakembereket

Share.

About Author

Leave A Reply