Ha újra kellene döntenem, újra nekiindulnék

0

Hat év hosszú idő, nem csak egy blog, de egy ember életében is, márpedig Orsi kevés híján ennyi ideje írta meg történetét. (Itt frissíthetitek fel az emlékeitek.) Akkor a története arról szólt, hogy elvégzett egy egyetemet Amerikában, majd hozott egy döntést… lássuk, mi történt vele azóta!

„El sem hiszem, hogy hét éve volt, hogy kikerült a posztom. Visszaolvasva egyrészt még inkább értem, hogy miért gondolták sokan őrültségnek az utamat, másrészt pedig most először látom én is, hogy mennyire könnyű elfelejteni egy nyelvet, még akkor is, ha anyanyelv (visszaolvasva sajnos látszik, hogy sokkal jobban írtam hét éve). Igyekszem ezúttal kevésbé terjengősen írni, meglátjuk, sikerül-e.

Néhány hét múlva lesz kilenc éve, hogy eljöttem Magyarországról. Ahogy az előző posztomban írtam, nehéz döntés volt a mesterképzés után Amerikában maradni, és ezt továbbra is fenntartom.

Nagyon hiányzik a családom (a járvány kezdete óta különösen, hiszen ilyen sokáig már nagyon régen nem voltunk távol egymástól). Hiányzik Budapest, hiányzik a balatoni nyaralónk.

Mindig azt gondoltam, hogy a gyerekeim majd a húgom gyerekeivel együtt nőnek fel, és kicsit elszomorít, hogy ez nem így lesz/lett.

Ugyanakkor viszont örülök, hogy eljöttem. Nem szeretnék itt politizálásba kezdeni, de sajnos nagyon nem úgy alakultak a dolgok otthon, ahogy szerettem volna.

Nem tudom, hogy akkor is így gondolnám-e, ha otthon maradtam volna. Szeretném hinni, hogy igen. Persze máshol sincs kolbászból kerítés, de valahogy mégis nagyobbnak érződik a „liberal bubble”, mint otthon. Ha újra kellene döntenem, újra nekiindulnék. Sőt, összességében nem sok dolog van, amin változtatnék az elmúlt 9 évből.

Rövid összefoglaló arról, hogy mi történt velem 2013 októbere óta: írtam akkor egy kétéves kapcsolatról – ez most már 8 éves és néhány hete ünnepeltük az 5. házassági évfordulónkat.

San Francisco után London

Három évig San Franciscóban éltünk, Kaliforniában házasodtunk össze (így lett anyukám életének első repülőútja egy 15 órás Budapest-Isztambul-San Francisco út), aztán négy éve Londonba költöztünk. Itt született két kisfiunk, Logan, aki novemberben lesz három éves és Lucas, aki májusban ünnepelte az első születésnapját.

A londoni élet, őszintén szólva, kicsit furcsa. Fantasztikus város, ahol az év minden napjára jutna program, ha úgy akarná az ember. Ugyanakkor, főleg a gyerekek érkezése óta nem igazán használjuk ki ezeket a lehetőségeket. Érdekes módon többet utazunk külföldre, mint amennyit itt Londonban kimozdulunk.

A másik furcsaság, hogy milyen hamar hozzászokik az ember az amerikaiak felületes, de nagyon barátságos modorához. Őszintén hiányzik itt, pedig a britek viselkedése szerintem jóval közelebb van a magyarhoz, úgyhogy jobban „otthon” kellene éreznem magam. Így lassan négy év után viszont azon veszem észre magam, hogy a legtöbb barátunk itt is amerikai.

Munka és család

Munka szempontjából kevesebb a változás, egy cégen belüli transzferrel kerültem át a londoni irodánkba, azóta is itt dolgozom, és továbbra is nagyon szeretem (bár így a járvány közepén azért nem volt akkora élmény visszamenni dolgozni a gyerekvállalás után).

Ami érdekes, az az, hogy itt azért a társadalom sokkal jobban fel van készülve a nők karrierépítésére, illetve a dual-career családokra.

Egyrészt több a bölcsődei hely, mint otthon, és tovább is nyitva vannak a bölcsődék/óvodák, másrészt nagyon sokaknak van nevelőnőjük, illetve van egy harmadik népszerű opció is, a childminder, aki a saját otthonában vigyáz gyerekekre kisebb (6-8 fős) csoportban.

Mi a nevelőnő mellett döntöttünk, egyrészt mert egyévesen én még túl kicsinek tartottam a fiúkat a bölcsődéhez, másrészt a nevelőnő nagyon megkönnyíti az életünket, harmadrészt pedig spanyolul tanítja a gyerekeket.

Egyelőre a nagyobbikon tudjuk csak lemérni ennek a sikerét, de úgy néz ki, viszonylag könnyen vált a három nyelv között, és tudja is hogy melyik melyik.

Amióta visszamentem dolgozni, sajnos a magyar kicsit visszaesett, de készülünk haza a családhoz, úgyhogy remélem sikerül szintre hozni megint. (Nagy szerencsénk van, imádja a könyveket és így azért egyszerűbb nyelvet tanítani.)

A jövő kérdései

Kicsit a jövőről: részben a már említett amerikai barátok, részben a férjem karrierje, részben pedig a britek iskolarendszernek nevezett rettenete okán valószínűleg néhány éven belül visszaköltözünk az Államokba.

New Yorkot, esetleg Chicagot vettük tervbe. Hiába imádom Kaliforniát, a nyugati part borzasztó messze van és a kilenc óra időeltolódás még a zoom korszakban is nagyon megnehezíti a kommunikációt.

Reméljük a Budapest – New York járat túléli a COVID-krízist, mert két gyerekkel azért sokkal nehézkesebb átszállásokkal utazni, és évente legalább egyszer-kétszer azért mindenképpen szeretnék hazajönni Amerikából is.

Sokszor, sokan kérdezik, hogy gondolkoztam-e azon, hogy hazajöjjek. Persze hogy gondolkoztam, de bármennyire hiányzik is a családom, a válasz nem változik. Nem hiszem, hogy valaha haza fogunk jönni.

Akár itt Londonban, akár Amerikában sokkal több lehetőségünk van nekünk is, illetve a fiúknak is. Emellett a férjem kínai-amerikai, és őszintén szólva nem szeretném kitenni a fiaimat azoknak a megjegyzéseknek, amiket a 4/6-os villamoson elkapok, ahányszor a férjemmel utazunk.

Ahogy az elmúlt hetek eseményei mutatják, Amerikában is él és virul a rasszizmus sajnos (érdekes módon a férjem, aki Kaliforniában nőtt fel, és a mexikói barátaink is úgy érzik, hogy életükben először Londonban nem „kívülállók”), de úgy látom, egyre többen vannak, akik beismerik a helyzet tarthatatlanságát és tesznek is ellene.

Úgyhogy marad Amerika. Onnan pedig ki tudja, mit hoz az élet. Talán hét év múlva azt is elmesélem.”

Nagy kockázat, de megérte

Share.

About Author

Leave A Reply