Egy olasz esküvő

0

Az írás főhőse, Sándor megözvegyült, a fia Angliában dolgozott, neki meg adódott egy lehetőség Olaszországban és belevágott. Talán azért is, mert ott jobb esélye van.

Marton Péter: Az utolsó délután Trentóban (novella)

Érdeklődéssel, de fájó szívvel nézte az esküvőre gyülekezőket;

Sándor átutazó vendég volt Sardagnában, az Adige folyó jobb partján Trento fölé magasodó hegy hátán, szőlőtőkék mögött megbúvó faluban – vagy még az sem: nem betért, csak betévedt ide, miután a függővasúttal feljött a kilátóponthoz, hogy elüssön egy kis időt;

véletlenül keveredett az esküvő forgatagába a templom mellett, és ha akart volna sem tudott volna tovább haladni, az útját eltorlaszolták, ő meg úgy volt vele: legyen, végtére is ezért jött el a munkásszállóból, emberek közé menni volt kedve;

ugyanakkor sajgott is a lelke látni a sok olaszt, ahogy trécselnek egymással, mindenki boldogan merül el a társalgásban, sokszor egymással párhuzamosan beszélnek,

mindenkin tökéletes öltöny feszül, vagy ruha, és természetesen – nemtől függetlenül – a lehető legjobban illő napszemüveg,

mindenkinek remek alakja van, senki nem eresztett pocakot, legfeljebb az idősebb nők némelyikén van egy kis felesleg, de jól áll nekik, arányosan gömbölyödnek tőle;

Sándornak volt pocakja, tudatosult benne az örökké nyilvánvaló – otrombán állt ki vézna tagjainak keretéből, keskeny válla és beesett mellkasa alól;

társasága régóta nem akadt, ezért lett belőle határátkelő, nem éppen a legvalószínűbb korcsoportból: megözvegyült, a fia Angliában dolgozott, neki meg adódott ez a lehetőség, olaszba jönni, kertészkedni, ha rátörne a rosszullét, itt jobb esélye van, mint egy otthoni kórházban, mert odahaza nincs senkije, aki rohangálhatna bevinni hozzá ezt-azt, ha a szükség úgy hozza, itt pedig a jobb ellátással talán időt nyer majd;

figyelte az eseményeket: először is egy kis Fiat Cinquecento érkezett, a klasszikus, felcicomázva – a násznép ráutaló magatartásából megértette, hogy ez az ifjú pár számára előkészített jármű, a beinduló élet szimbóluma, csak szerényen, üzeni, ekkor még, de aztán majd tovább, nagy célok felé… melyek mibenlétét öt perccel később az egyik örömapa világította meg, ragyogóra polírozott Maseratiban futott be, úgy kanyarodott a templom bejárata elé lendületesen, a hátsó ülésen a házasulandókkal;

Sándornak eszébe jutott, milyen szép reményekkel vágtak neki az életnek Mártával, előttük is ott lebegett a Fiat-Maserati kontinuum annak idején, persze hazai, a módszerváltás előtti korszak közegében értelmezhető változatban, aztán hogy eljutottak-e annak a kontinuumnak az elvben szebbik végére, maga sem tudta, csak azt, hogy most itt van, és egyedül van nagyon, süt a nap, sok jó dolog akad, de nem igazán érti, hogy minek;

elindult hát vissza a sűrűn közlekedő függővasút hegyi állomásához, és már csak arra vágyott, hogy alkoholmentes sörrel, szárított paradicsomot eszegetve zárja a vasárnapot, esetleg megnézze hozzá a meccset a románokkal együtt, és drukkoljon annak, aki az első gólt lövi, akárki legyen az;

a lanovkánál két család várakozott, gyerekekkel (mindkét famíliára értendő többes számban), mindjárt be is szállhattak, a kezelő rájuk zárta az ajtót, és kisvártatva az útjukra indította őket, egy pillanat alatt kint lógtak a mélység felett — ez volt a kötélpályának a legizgalmasabb pontja, a tempó még lassú, az elképzelhető zuhanás a lehető legtovább tart;

ekkor vette észre a darazsat – addig nem tűnt fel neki, mert a szalmakalapja karimájának a tetején talált helyet, most viszont előbukkant a perem mögül, és úgy csüngött onnan, fűszálnál vékonyabb lábaival, mint az érett gyümölcs, mely bármelyik pillanatban leszakadhat;

Sándor feje felett átcsapott a rettegés hulláma, még gyerekkorában megcsípte egy ilyen egyszer, és lassan múló allergiás reakciót váltott ki nála, bedagadt az egész karja, azóta, ha darázs csak a közelébe került, már ment is onnan, a lehető legmesszebbre, így kertészkedett aztán, a következő csípéstől és a várható sokktól tartva, egy életen át, most viszont nem futhatott el, sőt meg sem mozdulhatott, a függővasút kabinja a legkisebb súlypontváltoztatásra is érzékelhetően megingott;

valamiféle belső neonfeliratként folyamatosan villogott előtte az orvosi kifejezés: „ANAFILAXIÁS SOKK”;

próbált nem gondolni erre, de a nagy nem-gondolás közepette erőlködnie kellett, hogy olyasmi jusson eszébe, ami nem a helyzetének az elemzéséhez tartozik: hogy nem tud moccanni sem, hogy csorog a homlokából a veríték, amibe a darázs beleragad majd, amint az arcán landol, mert biztosan ott landol majd, és, mivel ragad, azonnal döfni is fog, ő pedig felpuffadt arccal, ott helyben pusztul el,

ha szerencséje van: fegyelmezetten és szobormereven – ha nincs, akkor pánikban, méltóságát vesztetten;
aztán beugrott végre Cristopher Horvath története, olvasott róla egy bonyolult, nehezen összerakható cikket a minap a kedvenc oldalán, most megpróbálta összetenni a kirakóst, hogy múljon az idő;

„Egy magyar feltalálta az idő új egységét”, írta a cikk (jó ég, mindjárt leesik, átkozott darázs), merthogy ez a Horvath, aki vizuális effekteket készít nagy hollywoodi produkciókhoz (most már biztosan leesik, egy lába tartja csak), szóval ez a Horvath, aki jó húsz éve, valamilyen özönvizes illúzióért kapott először általános elismerést (bénultak a szárnyai?), tehát még egyszer, Horvath, kitalálta a „flikket”, a másodperc töredékét képező képkockányi időt egész számú kisebb egységre osztó részidőt, mely sokkal praktikusabb az erre alkalmatlan nanoszekundumnál, és bár az emberi elme számára flikk is, nanoszekundum is felfoghatatlanul rövidek (le fog esni, csípni fog!), Horvath és más filmesek vizuális effektek programozásánál nagyon is a hasznát veszik, ott, Kaliforniában (Kaliforniában is vannak darazsak);

mire ezt végiggondolta, a darázs lepottyant, egyenesen a szandálból kikandikáló lábujjai közé esett, lélekben már érezte is a csípést, mely azonban egyelőre nem következett;

a szíve légkalapácsként vert a mellkasában, hallott minden egyes dobbanást, próbált nem mozdulni, de közben az egyik kisgyerek meglátta, mit figyel, és felváltva őrá meg a lábujjai között hegymászót játszó darázsra nézett, ami ennek az állapotnak az elviselését nem könnyítette meg;

végül mégiscsak megérkeztek az alsó állomásra, és bár a legszívesebben szilaj ló módjára tört volna ki a karámból, erőt vett magán, kivárta, míg a kezelő megkerül, hogy kitárja előttük az ajtót, és akkor lassan, nagyon lassan emelve a lábait, mintha focilabdát egyensúlyozott volna a rüsztjén, kivitte magával a darazsat a kabinból, ki a klausztrofóbiás térből, és a váróteremben lerázta magáról;

aztán nézte, hogy az egyenesen visszarepül a függőkabin belsejébe, ahová máris újabb utasok szálltak be, hogy induljanak a hegyre;

Ideiglenesen Magyarországon, Londonból jövet

nem tudta, mitévő tegyen – hogy mi a probléma, németül talán elmagyarázhatta volna a kezelőnek, de mivel nem volt benne biztos, hogy más is veszélyesnek látja a helyzetet, inkább odébbállt;

meg sem állt az első kávézóig, ahol kiszáradt torkára, ijedtségére pohár vizet rendelt, aztán ültében hallgatta, ahogy szívverése elcsendesedik;

mikor a víz megérkezett, már a környezetére is képes volt odafigyelni, szemével megkereste a lanovkát, és fürkészte, minden rendben van-e – töprengett, a darázs másnak is szemet szúr-e, más is rettegéssel éli-e meg ezt a pillanatot;

de részleteket kivenni a távolból nem tudott, csak azt látta, hogy a függőkabin a menetrend szerint kúszik felfelé, az ellenkabin pedig lefelé, egyik sem inog látványosan, nem készülnek a mélybe zuhanni egy szélsőséges kilengés után;

talán ez a Horvath, ez a kaliforniai, megcsinálná ezt is, valami ügyes effekttel, minden mozinéző átélhetné a borzalmat, ahogy a kósza darázs katasztrófát idéz elő, gondolta, és erre a gondolatra mindjárt lelkiismeret-furdalása támadt, hogyan is tekintheti néznivalónak azt, ami az imént még rá vetült a végső szerencsétlenség árnyékaként;

aztán belekortyolt a vízbe, de nem frissült fel tőle – mintha a nyelőcsövében valami éppen felrobbanna, éles fájdalmat érzett;

úgy tűnik, a ketyere nem bírta a terhelést, állapította meg, és bár csak másodpercei voltak hátra, az idő lelassult, végigtekinthetett életén, széles látképként terült ki előtte az eseményhorizont;
többmilliárd flikknyi időn keresztül legeltette a szemét rajta, minden egyes flikk mintha egy egész óra lett volna.
***
A fenti írás fikció, ám Christopher Horvath létező személy, és a „flick” időegység valóban az ő ötletén alapul.

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Share.

About Author

Leave A Reply