Britek a pesti bulinegyedben

0

Brexit ide vagy oda, a budapesti bulinegyed várhatóan még jó darabig a brit-magyar integráció sajátos színtere lesz. Innen merít Marton Péter e heti novellájában.

Marton Péter: „Maestro prefers cash” (novella)

Durrell és Attenborough nyomdokain, de már éjfél körül jár az idő,

álmosodom, beszüntetném a bulinegyed brit-magyar interakcióinak a megfigyelését mára, csak elkapom fél füllel mégis, hogy a szomszédos asztalnál három férfiember sztorizgat – férfiemberesen,

hullik az anekdotáikból a többi asztalhoz, így nekem és az etnográfiai projektünk számára is bőséggel, kellően belefeledkeztek már, egy-egy poénnál gyakorlatilag üvöltenek;

„Elküldtük neki a szerződéstervezetet a fellépéséhez, azzal, hogy írjanak bele, amit csak akarnak, erre visszajön szinte azonnnal, aláírva, és kék golyóstollal rá van firkálva keresztben ennyi, de csak ennyi, bakker, hogy Maestro prefers cash!”, hallom,

az asztaltársaival együtt hallgatom akaratlanul is, azok pedig kikerekedett szemmel nézik az elbeszélőt, szakad belőlük a röhögés,

a mesélő ezt tökéletes előadói érzékkel félbevágva folytatja, lelkesen: „Komolyan elgondolkodtunk rajta, hogy csináltatnunk kellene pólót is ezzel a felirattal…!”,

mire a többiek kórusban: „MAESTRO PREFERS CASH!”, mondják ki a tételmondatot, mint koncerten a megénekeltetett közönség, ismét csak üvöltve minden egyes szót,

így az egész utca hallja ezt, és mintha valami zombifilmben lennénk, az ingerre kiválik egy csoport a látszólag össze nem tartozó, összevissza mászkáló emberek tömegéből, és megindul egyenesen az irányukban,

nők azok, négyen, négy a három ellen: „Hi!”, köszönnek, amikor az asztal mellé érnek, ami inkább úgy hangzik, hogy „Háááj!”, merthogy magyarok a lyányok;

„Máj görlfrend iz góing to merri, end disz iz áör lászt parti. Ken jú péj ász for ö kissz?”, kérdezi a szóvivőjük, margaréta a hajában, a „parti” szót különösen szépen, igazi ajakkerekítéses, hátrahúzott alsó nyelvállású „a” hanggal ejti ki,

magyarul kérdez hát vissza a maestro, a történet-ősgazda: „Lánybúcsú van, csajok?”;

a válasz némi vihogás után ténymegállapítás, „Ja, ti magyarok vagytok?”, majd egy kis kelletős kacarászás, méregető pillantások, és hogy „Szóval nekünk most az a feladat, hogy pénzt kell gyűjtenünk, nem adtok egy ötszázast legalább?”;

„Úgy is ér, ha meghívlak egy felesre? Csinálhattok róla képet bizonyítéknak. Betaggelhetsz, igazolok mindent, nem várnak otthon fakanállal!”, ragadja meg az interakció kormányrúdját a maestro határozottan, és ezúttal az ő két asztaltársa vihog, talán a „fakanál” szó modern (a legenda szerint az egykori taszári amerikai légibázis környékéről származó) jelentésrétegeire tekintettel,

minimális fáziskéséssel a lányok is nevetnek ezen (így lesz a varangyból herceg stb.);

mikor az ezt követő szóváltásból kiderül, hogy hetük közül hárman is Angliában dolgoznak vagy tanulnak (köztük a maestro és a margaréta), látom, hogy hosszú lesz még az este. Nekik.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

(Fotó: romkocsmakalauz.hu)

Share.

About Author

Leave A Reply