Az országnak csak köszönet jár, hogy befogadtak

0

A most következő határátkelés nem mostanság történt. Mindenkinek a rokonsági, ismeretségi körében vannak disszidálási történetek, amelyek ugyanúgy egyéniek, személyesek, sorsfordítók, mint a maiak, bizonyos értelemben még élesebb a váltás, mint manapság. Susan osztotta meg velünk az ő történetét, amely az Egyesült Államokban végződött, és mára is szolgál nem egy tanulsággal. Engem az fogott meg legjobban, hogy ennyi év távlatából is milyen élesek egyes részletek.

„Már többen kérték, hogy írjam meg hogy milyen volt a határátkelés régen, a 70-es években, hát megpróbálom összeszedni.

Először is, ezt akkoriban disszidálásnak hívták, őszintén szólva olyan naiv voltam, hogy amíg a vőlegényem nem említette, hogy lenne kedve hozzá, eljönnék-e vele, én nem is tudtam, hogy van ilyen! A disszidálásról nekem 56 jött be és kész!

Volt kedvem, tehát beadtuk külön-külön az útlevélkérelmet nyugatra, a párom megkapta, mert többször volt kint és mindig hazajött. Én nem, mert még nem voltam. Nem muszáj elhinni, de azt írták indoknak, hogy “még nem építettem elég ideig a szocializmust”.

Persze azért nem adtuk fel, jött a B terv. A vőlegény elutazott Görögországba a barátaihoz, velem meg beadatta egy olasz társasútra a kérelmet, amit meg is kaptam, mert ott nem kellett útlevél, illetve minden hivatalos papír a személyi igazolványon kívül az idegenvezető markában volt. Úgy beszéltük meg, hogy Velencében találkozunk minden ott lévő napomon a Szent Mark téren a kijelölt helyen, ha sikerül, akkor összeszedem a cuccaimat, lelepek a csoporttól és menedékjogot kérünk. Így is lett!

Menedékjog és élet a lágerben

A rendőrségen “állományba” vettek és elvittek egy lágerbe, aztán onnan néhány hét múlva egy másikba, ahol összesen 9 hónapot töltöttünk, amíg az USA bevándorlási hivatala átnézte jó alaposan, hogy kik vagyunk és megadták a beutazást. Ottlétünk első hónapjában beadtuk az esküvőre a kérelmet és házasságot kötöttünk, otthon azért nem lehetett volna, mert házaspárt nem engedtek ki együtt, csak ha volt gyerek és az holmi túszként otthon maradt!

A lágerélet nem volt rossz, napi 3x adtak enni, normális, rendes ételeket, igazából az reklamált ellene, aki szerintem rosszabbul élt otthon. A magyarok, igen, sajnos, a magyarok sztrájkot hirdettek, mert szerintük az olaszok ellopták az emberek pénzét, sokkal jobb ellátás járna, mert Amerika fizet érte. Vajon honnan vették ezt az információt, nem tudom. Hát, a sztrájk napján kirándulni mentünk, nem voltunk hajlandók részt venni benne. Mi és sokan mások is úgy érezték, hogy köszönettel tartozunk azért, mert befogadtak, lehetőséget adtak arra, hogy egy új életet kezdjünk, és normális szálláson várhattuk ki az időt az elutazásig, semmi helye a reklamációnak.

Olaszországban nem engedtek dolgozni senkit, mert mint mondták a helyieknek sincs munkája, de táboron belül akadt azért munka, mi a konyhán dolgoztunk, amit kerestünk azt elkirándulgattuk országon belül.

Sok választása nem volt az embereknek, USA, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika fogadott csak embereket, de aki kivárta, egy-két évet vagy néha többet az mehetett Svédországba, Svájcba, Németországba meg még egy-két helyre, Olaszország nem fogadott senkit.

Első munka, első lakás, első tulajdon

USA-ba menet a repülőjegyet a Karitas nevű menekült szervezet /katolikus, ha jól gondolom/ vette meg azzal a kikötéssel, hogy mikor dolgozni kezdünk részletekben fizessük vissza, mert ez a pénz forgótőke, ebből utaznak ki majd a többiek is. Amikor kijöttünk, már az első fizetésből küldtük a csekket, muszáj megemlítenem, hogy nagyon sokan nem fizették vissza, így egy barátunk sem, azt mondta, hogy van azoknak pénzük elég, miért fizesse vissza?

New Yorkba hoztak minket, tényleg két bőrönddel jöttünk, a repülőn alig volt más utas, mint a bevándorlók, egy egyszerű, de rendes hotelben helyeztek el minket, 2 hétig naponta kellett besétálni a szervezethez, akik munkát kerestek a számunkra, és adtak fejenként napi 3 dollárt ennivalóra. Ez nagyjából elég is volt. 2 hét után közölték, hogy találtak munkát a számunkra, New Jerseyben egy kórházban: fűnyírás, levélsöprés, papírcipelgetés innen-oda, meg takarítás is. Azonnal elfogadtuk, mert tudtuk, hogy valahol el kell kezdeni, kaptunk szintén kölcsön, törlesztéssel 250 dollárt, amiből megindulhattunk.

4 szobás lakás, fűtéssel és meleg vízzel (nem volt akkor kisebb), 100 dollár volt a havi bére. Mi  kerestünk fejenként  ennyit egy héten, vettünk egy ágyat ágyneművel, némi konyhaedényt, egy hűtőszekrényt részletre, mert nem volt. Aki intézte az ügyeinket az aláírt kezességet, vadidegen ember. A többi pénzt tartalékoltuk a következő 2 hét kiadásaira, amikor először fizetést kaptunk.

Már az első fizetésnél láttuk, hogy itt bizony francos jól meg lehet élni, egyikünk fizetése ment a bankba, a másikból éltünk. Még el sem költöttük mindet, így 1 év múlva vettünk egy új kocsit (Pontiac Lemans), részletre, ennek az árára emlékszem, 4200 dollár volt. 3 év alatt fizettük ki.

Magunk szabtuk a szabadság korlátait

Na, ezzel aztán kitárult előttünk a csavargások lehetősége. Horgászni jártunk, egy félórás autóútnyira lévő folyóhoz, ami teljesen elszédített a szépségével. Palackzöld színű, mégis áttetsző, fákkal szegélyezett lassú folyású folyócska volt, iszap és napszagú, kavicsos parttal, kis fahidakkal és erdőben, életemben nem voltam boldogabb, mint azokban az években, annak a folyónak a partjainál…

Nagyon sokszor munkaidő után, vacsorafőzés helyett, egy-egy szendviccsel a kezünkben elvágtattunk a folyóhoz, nem is horgászni csak üldögélni, nézni a lassan elfolyó vizet, beszélgettünk, sokszor szürkületig, csodálatos évek voltak. Béke, nyugalom, anyagi biztonság, fiatalok voltunk és szerelmesek, mi kellett volna egyéb?

Sok barátunk akadt, a korházból is, azokkal összejártunk, illetve együtt mentünk ide-oda, szórakozni is, táncolni a közeli Hilton hotel bárjába, ahol a kandalló mellett ültünk, elég volt egy-egy ital. Voltunk diszkóban is, néha péntek esténként bementünk egy-egy New York-i szórakozóhelyre a barátokkal, lejártunk az óceánpartra, mi úgy hívjuk a mai napig, hogy a “tengerpartra” megyünk.

Aztán egy év után munkahelyet váltottunk, lett jobb, a férjem kapott mérnöki állást, anyagi helyzetünk jobb lett, több ment a bankba és teljesen berendeztük a lakást, utazgatni kezdtünk, szigorúan az előírt kereteken belül.

Az új kocsival azonnal lementünk Floridába egy körútra. Fantasztikusnak láttam: kókuszpálmák, hófehér homok, tenger, akkoriban az utak nem voltak ilyen zsúfoltak, a kocsik nagyok, rengeteg ingyenes parkoló még a városokban is. Szóval végigrepültünk a 95-ös úton, le egészen Miami Beach-ig, itt-ott megállva, fürödtünk, várost néztünk, simogattam a kókuszfák (akkor láttam először talajban) törzsét, felszedtem a földről néhány érett kókuszdiót és elhoztam egy darabig, amikor kimásztak belőle a vöröshangyák akkor azonnal megszabadultam az összestől.

Az utazás annyira tetszett, hogy 6 hét múlva újra lementünk egy baráti házaspárral Key Westig, (fizetetlen szabadsággal, megengedhettük magunknak, meg akkoriban el is engedtek nem úgy, mint manapság).

Minden évben voltunk nyaralni, volt olyan év, hogy elvesztettük a munkánkat, mert itt is volt gazdasági válság, de találtunk másikat, nem voltak illegális bevándoroltak, mindent amerikaiak végeztek, a munkanélküli segélyből is meg lehetett élni, elég sokáig adtak akkoriban, arra nem emlékszem, hogy meddig mert mi alig vettük igénybe.

Csodálatos évek

Később gyerekünk született, házat vettünk, iszonyú jó érzés volt szülőnek lenni. Úgy vettük, hogy most a következő nagyjából 20 év róla fog szólni, illetve rólunk is, mert mi is gyerekek lettünk, újraéltünk egy gyerekkort, ami más volt mint a miénk, mesefilmekre vittük a lányunkat, meséskönyveket olvastunk, újraolvastunk, némelyiken jókat mulattunk, állatkertbe jártunk, minden gyerekes dologban részt vettünk mind a ketten, mindenhova elvittük, nagyon sokat ültünk a gyerekszoba szőnyegén, ittuk a kávénkat, beszélgettünk egymással, a gyerekkel, néztük hogy játszik, játszottunk vele együtt. Csodálatos évek voltak.

Aztán lassan illetve gyorsan teltek az évek, már nyugdíjasok vagyunk, szép, kényelmes életünk van. Nyugodt! Mindig is az volt, de ügyeltünk rá, hogy az legyen. Szóval én nem tudok semmi rosszat felhozni Amerikáról, mert valahogy úgy jött be, hogy mindig jó volt. Ha meg valami nem úgy sikerült, akkor sem az országot hibáztattam. Az országnak csak köszönet jár, hogy befogadtak.

Tudom, hogy ha valaki most jön ki, akkor nehezebb. Felmentek az árak, de ha legálisan van itt, akkor azért teremthet magának jövőt. Ha tanácsot adhatok, csak annyit mondanék, hogy beosztással kell élni, soha de soha nem szabad túllépni a kiszabott keretet. Minden fizetésből félre kell tenni valamennyit, amihez nem szabad nyúlni (most is van munkanélküli segély, tessék abból élni), ha nem lehet, akkor keresni kell egy kis másodállást, ha nem is minden nap, de néhány órát és azt szigorúan bankba vonultatni, jövőt építeni.

És ne akarjon senki, hacsak nem nagyon jól keres mindent megvenni az elején, csak fokozatosan, érdekesebb is. A kreditkártyát csak úgy használja, ha kifizeti havonta a számláját, nem halmoz adósságot. Az emberek felé legyen nyitott, barátkozó, de ne akarjon rájuk szállni, majd idővel lesz baráti kör, nem jó erőltetni.”

Share.

About Author

Leave A Reply