Anya lettem külföldön

0

Vera egyelőre még szokja a gondolatot, hogy van egy gyermeke, mi több, ez mostantól örökre így marad. Az ilyesmit persze nem is olyan egyszerű felfogni, ő úgy érzi, mintha bébiszittelésre kapott volna egy kisbabát.

„Azt a gondolatot is időbe telik megszoknom, hogy soha többet semmi nem lesz ugyanolyan, mint Dani születése előtt.

Ezt próbáltam már a terhesség alatt is tudatosítani, de nyilván más ezt csak mondani, és más a valóság, hogy akkor tényleg, nem lehet random bárhova elugrani bármikor, egy egyórás programot (pl. orvoshoz menés) is ügyesen kell időzíteni, egy hosszabbat meg pláne.

Utazást tervezni nagyon komplikált, mert még a koronán kívül is ötszázhetvennégy szempontot kell figyelembe venni, de már az is tök sok átgondolást igényel, hogy hova menjünk egy adott napon sétálni/kirándulni (babakocsizható-e a terep, elég árnyékos-e, van-e pad útközben leülni szoptatni, ha úgy alakul, mennyit kell odaautózni, stb.).

És ezek csak a nagyon rövidtávú, viszonylag kockázatmentes dolgok. Hol van még az iskolaválasztás…!

KÖVESD A HATÁRÁTKELŐT A
YOUTUBE-ON
ÉS A SPOTIFY-ON IS!

Szóval fejtegettem ennek a barátomnak, hogy milyen fura, hogy van egy gyerekem, és ő rávilágított, hogy ez az első olyan dolog az életemben, amiről előre és biztosan lehet tudni, hogy örökre szól, és ezt nyilván időbe telik megemészteni.

Sorolta, hogy a barátság, szerelem, házasság, lakóhely, munkahely stb. mind potenciálisan múlandó-változó dolgok, egyedül a családi kapcsolatok állandók, de amíg az embernek nincs saját gyereke, addig a meglevő családi viszonyokat evidenciaként kezeli, bele se gondol, hogy vannak. Nyilván az alváshiány teszi, de nekem ez így nem jutott eszembe, de nem kérdés, hogy igaza van.

Egy másik barátom ugyanerre azt mondta, hogy tulajdonképpen el kell gyászolni a korábbi életemet. Neki is igaza van. Ebben egyébként jó átmenet volt a március-júniusi időszak, amikor a korona miatt sehova nem lehetett menni, hozzá is szoktam, hogy nincs ugrálás, meg emberekkel találkozgatás amikor és ahogy és ahol kedvem tartja.

Erről jut eszembe, azt hiszem, idén már nem lesz éneklés nekem, hivatalosan ugyan november 29-én lenne egy koncertünk a Philharmonie-ban (a Philharmonie-ban!), de mivel a két fellépő kórus átlagéletkora 70 év, még ha lehetne is próbákat tartani, kötve hiszem, hogy mindenki (vagy legalább minden szólamból elég ember) rendesen járna. A zenekarról nem is beszélve.

De pillanatnyilag egyébként hely sincs, ahol próbálhatnánk: a Foyer Européen, ahol a próbáink lenni szoktak, az EU-s intézményekhez tartozik, a fenntartója „Brüsszel” (az Európai Bizottság, ha jól tudom), és emiatt a belga koronaszabályok vonatkoznak rá.

Volt pár hét júniusban, amikor még lett volna értelme próbát tartani és az itteni koronahelyzet éppen lehetővé is tette volna, de a Foyer-t nem nyitották ki, mivel Belgiumban viszont még mindig túl magas volt az esetszám… *insert fucklogic emoji*

És van egyébként egy olyan megérzésem, hogy a karnagyunknak kapóra is jött a korona, mert nagyon fáradt és demotivált volt már a tavalyi (idei? szóval 2019/20-as) évad első felében is, sokat betegeskedett, sok próbát lemondott, és még azt is belengette, hogy esetleg néhány próbát egy másodkarnaggyal tartatna meg, amikor sok a dolga, de aztán nem lett másodkarnagy (lettek helyette lemondott próbák és betegeskedések). Na, jól elkanyarodtam 🙂

A nehezen tervezhető programokhoz tartozik a tegnapi kalandom: elmentem egészen az Auchanig, pelenkáért! OMG! Három hete nem voltam emberek között (és akkor is csak a dokimnál), szóval tényleg kalandnak érződött, pláne, hogy a pelenka mellett véletlenül a kosaramba tevődött egy „szoptatós” (elöl gombos) pizsama és egy mustársárga lebernyeg, ami nem nagyon előnyös ugyan, de szintén szoptatásbarát és NAGYON NAGYON NAGYON kényelmes és puha.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el.

Szülés Luxemburgban: luxus és kényelmetlenség

(Fotó: pexels.com)

Share.

About Author

Leave A Reply