A hosszú kések fesztiválja

0

Thaiföldre látogatunk ma, ahol Elvira digitális nomádként próbálta megtalálni Phuket élhető oldalát, de a munka mellett eljutott rendkívül érdekes helyekre is. A poszt egy részét gyenge idegzetű olvasóknak nem ajánlom, mert egy olyan fesztiválról szól, amihez kell némi gyomor – a szó szoros és átvitt értelmében is.

„A megfelelő helyen a megfelelő időben

Kora reggel volt Phuket szigetének buszpályaudvarán. Túl voltam egy forgolódással teli éjszakai buszozáson, amelynek végén arra ébredtem, hogy hajnal van, világosodik, és a bokrok mögül bevilágít a látképbe az Andamán-tenger.

A pályaudvar mosdójában megmostam a fogam, megfésülködtem, és a lehetőségekhez képest felfrissítettem magam.

Tudtam, hogy a távolsági buszok megállójától el kell jutnom Phuket város buszállomására, ahonnan a sziget tengerparti településeire indulnak a buszjáratok (hacsak nem akartam közvetlenül innen taxit fizetni; és hát nem akartam).

Kikerültem az ajánlkozó taxisokat, az információs pultnál megérdeklődtem, honnan mennek a buszok a városba, és rövidesen már az indulást várva ültem az egyik „kétpados” járgányon, magam mellett a nagy hátizsákommal.

A kétpados járgányok elég népszerűek Thaiföld-szerte; a jármű fedett platóján két pad húzódik egymással párhuzamosan (nagyobb járműveknél a kettő között egy harmadik pad is van), amin 4-5, esetenként 7-8 ember fér el egymás mellett padonként. Akinek nem jut ülőhely, állva kapaszkodhat.

A járművön ült már egy fehér ember, és praktikus volt úgy elütni a várakozás idejét, hogy szóba elegyedünk. Délkelet-Ázsiában utazni már csak ilyen: ha tíz helybéli között két fehér ember is ül, magától értetődik, hogy a kettő megkérdezi egymástól, melyikük honnan jött és merre tart.

Alan fotós volt, és egy most kezdődő rendezvényt jött fotózni, amit angolul csak Phuket Vegetarian Festivalként emlegetnek. Azt állította, hogy évről évre rengeteg fotós kíséri az eseményt, elég nagy attrakció, ő is többedszerre jött már.

– Miért, mi történik ezen a fesztiválon, hogy ekkora a felhajtás?

Mint Alantől megtudtam, a Phuket Vegetáriánus Fesztivál kínai eredetű esemény, Phuket szigetnek ugyanis jelentős kínai gyökerű lakossága van. A fesztivál ideje alatt a résztvevők nem fogyasztanak húst, alkoholt és más tudatmódosító szereket, és a szextől is tartózkodnak. Ezek a megvonások a lélek megtisztulását szolgálják.

Az esemény most kezdődik, és bő egy hétig tart. A résztvevők fehér nadrágot és pólót viselnek, a fesztiválhoz csatlakozó üzleteket és éttermeket sárga zászlókkal jelölik meg, Phuket város több utcáját pedig piros lampionokkal díszítik.

Közben a kétpados busz elindult Phuket város felé, Alan pedig folytatta. A sziget kínai szentélyeiben szertartásokat tartanak reggelente, amiket felvonulások követnek; a szentélyekben főzni is szoktak, természetesen vegetáriánus ételeket, és bárki bemehet, részt vehet a közös étkezésen – akár még engem is meginvitálhatnak.

Annak oka, hogy jó pár fotós célozza meg évről évre ezt az eseményt, az, hogy a résztvevők közül többen hatalmas tűket, éles tárgyakat szúrnak át az arcukon, és úgy mennek a felvonuláson.

Vannak, akik ostorozzák magukat, és a vér látványa sem szokatlan, habár a sebek után nem marad heg, és nem keletkeznek súlyos sérülések. Tehát igazán szenzációs felvételeket lehet itt készíteni.

Erre persze elkerekedett a szemem, hogy hogyan lehetséges ez az átszúrás? Hogyan kell ezt elképzelni? Amire Alan mutatott pár fotót az internetről a telefonján, amitől csak még jobban eltátottam a számat, hogy hát ilyen nincs! És persze azonnal tudtam, hogy ezt a saját szememmel kell látnom.

Hol lehet megtalálni ezeket az embereket, hol zajlik ez a fesztivál? Reggelente a szentélyekben, és ezt követi délelőtt a menet, Phuket város utcáin pedig ott járnak-kelnek ezek a fantasztikus figurák. A fesztivál résztvevői fehér ruhát viselnek – a tisztaság színét –, őket keressem-kutassam.

Közben a buszunk megérkezett a városba, szerencsére Alan ismerős volt már itt, és tudta, hol kell leszállni. Pár métert sétáltunk előre boltok és sürgő-forgó emberek között, és rövidesen meglett a busz, ami Patong felé ment – ez kellett nekem. Elköszöntem Alantől, és megköszöntem neki, hogy eddig gardírozott, no meg hogy leadta a drótot a Phuket Vegetáriánus Fesztiválról.

Phuketről meglehetősen ellentmondásos véleményeket hallottam korábban, és mint a legtöbb megosztó jelenséget, ezt is a saját szememmel akartam látni, hogy magam formálhassak benyomást.

Úgy voltam vele, hogy ha nem tetszik a sziget, pár nap után átpattanok Thaiföld egy másik szigetére, amikből bőven akad még az Andamán-tengeren. De immár hogy hallottam erről az ígéretes eseményről, biztos voltam benne, hogy ismét sikerült a megfelelő időben érkeznem a megfelelő helyre.

Phuket, a pénzszivattyú

Hamar kiderült számomra, hogy nem lesz könnyű Phuketen megtalálnom a nekem való dolgokat, pláne anélkül, hogy egy rakás pénzt költenék rá.

Legelőször is azt kellett mérlegelnem, hol lakjam abban az egy-másfél hétben, amíg a szigeten leszek. Az első két éjszakára a turistaközpontba, Patongra foglaltam szállást, egy „chill hostelbe” (ami a „party hostel” ellentéte), egy, a központtól félreesőbb utcában, de gyalogtávon belül a település strandjától.

Első alkalommal a borzalmas Bangla Roadon sikerült elsétálnom a Patong Beachre, azon az úton, ami tele van étteremmel és zajos szórakozóhellyel, és a „cirkuszt és kenyeret a népnek” típusú szórakoztatás 21. századi megfelelője.

Phuketen akadnak más települések is a tengerparton szép strandokkal Patongon kívül, például nem messze Karon és Kata. Sok utazó úgy alakítja az ittlétét, hogy egy-két éjszakát Patongon száll meg, és kipróbálja az ottani strandot, majd egy-két éjszakát Karonon vagy Katán, és így tovább, lassacskán bejárva a szigetet.

Nálam ez nem jött szóba, egyrészt mert lusta vagyok kétnaponta új helyre cihelődni a backpackemmel, másrészt arra a hétre szükségem volt egy biztos bázisra és normális napi rutinra.

Délkelet-ázsiai utamat ugyanis (ami addigra másfél hónapja tartott, egy hónap Vietnámban és két hét Thaiföldön) úgy tudom hosszú távon fenntartani, hogy távmunkában dolgozom közben; vagyis digitális nomádként utazom.

A phuketi tartózkodásom egybeesett egy határidős munkával. Könyvek szerkesztésével és szövegírással foglalkozom, és azon a héten el kellett végeznem egy könyv tördelés utáni, nyomdába küldés előtti utolsó átolvasását, korrektúráját.

A napom egyik felét tudtam programokkal és strandolással tölteni, a másik felében pedig dolgoztam. Ezért nemigen jött szóba, hogy kétnaponta a napom egyik felét költözésre fordítsam – különösen, hogy anyagilag is rosszabbul jöttem volna ki, ha kétnaponta taxiznom kellett volna teljes cuccal egyik településről a másikra (erről mindjárt).

Végül hát phuketi tartózkodásom nagy részében Patongon laktam (nevetségesen olcsón, egyébként). Egészen jól bekvártélyoztam magam a chill hostelbe, otthon éreztem magam türkiz színű falai között, mezítláb járkálva a sötétbarna fapadlón és falépcsőn. A szállás társalgójának kanapéján és méretes párnáin remekül be tudtam rendezni a dolgozósarkomat is.

A döntő érv az volt egyébként Patong mellett, hogy megtudtam, a nyugisabb, kevésbé bulis helyeken, így például Karonon vagy Katán inkább családok, párok szállnak meg, és egy solo utazó – amilyen én vagyok – könnyen társaság nélkül maradhat.

A hostelemben azonban nem tudtam úgy leülni az asztalhoz vagy a kanapéra, hogy ne találjak egy másik utazót, akivel szót válthattam. Jöttek-mentek körülöttem az emberek, és mindennap volt társaságom. Rövidesen a Patong Beachre is találtam kis kerülővel egy egérutat, és teljesen elfelejthettem a borzalmas Bangla Roadot.

Az is feladta a leckét, hogyan közlekedjek a szigeten. Kiderült ugyanis, hogy Phuketen a közlekedés kész pénzszivattyú: ha a Patong Beachen kívül más strandokra is el akartam jutni, összességében egy kisebb vagyonba kerülhetett volna.

Van ugyan közvetlen buszjárat Patong, illetve Karon és Kata között, de elképesztően felülárazott: a körülbelül negyedórás út 170 thai bátba (kb. 1700 Ft-ba) kerül, egy irányba!

Ráadásul a menetrend megbízhatatlan – egy ízben 50 percet vártam erre a buszra, és az ez időre kiírt kettő járatból egy sem jelent meg. Persze taxit bármikor igénybe lehet venni, de nemigen volt kedvem szórni az ezreseket (pardon, mivel thai bátról van szó: a százasokat).

Sokan motort bérelnek, és azzal fedezik fel a szigetet, egy-két nap alatt akár 5-6 vagy több strandra is ellátogatva. Én viszont az utak réme vagyok, nem vezetek motort, így ez a megoldás nem jött szóba.

Végül a szállás recepcióján megtudtam, hogy ha olcsón akarok eljutni a többi strandra, jó nagyot kell kerülnöm: el kell buszoznom Phuket városba, és onnan a helyi járatossal busszal eljuthatok Kata, illetve Karon Beachre.

Habár ez jelentős időveszteséget okozott (háromnegyed óra a buszút a városba, onnan még egy óra Kata és Karon), összességében mégis illett a tervbe: elmehetek Phuketbe reggel, és megnézhetem a fesztivált (amit úgyis meg akartam tenni), majd onnan továbbmehetek a strandokra.

Ezzel elkezdett összeállni a fejemben a kép, hogyan fog kinézni az előttem álló hét: lesznek olyan napok, amikor többet dolgozom és kevesebbet strandolok – ekkor csak a közeli Patong Beachre megyek.

És lesznek olyan napok, amikor reggel elindulok, és a fesztivál, majd a strandolás után a délután közepe táján visszaérek, és késő estig végzem a munkám.

A rutinos utazó tisztában van azzal, hogy ha egy negyedórára lévő helyre vagy drága, vagy hosszadalmas eljutni tömegközlekedéssel, még mindig van egy lehetőség: a stoppolás.

Nem akarok nagyon előreszaladni, de ha már ennél a témánál tartunk: ezt is kipróbáltam, a strandról visszafelé menet. Karont és Katát forgalmas út köti össze Patonggal, és habár a szigeten nem szokás stoppolni, nagyon hamar felvettek.

A helyiek kevéssé ismerik a stoppolás szokását, de Phuketen sok külföldi is él, illetve olyan thaiok, akik hosszabb külföldi munkavállalás után ide költöztek vissza és itt fektették be a megtakarításukat, s külföldön találkoztak már stopposokkal; így jó esély van rá, hogy előbb-utóbb sikerül a stopposnak fuvart fognia.

A recepciós nemcsak azt segített kiötleni, hogyan közlekedjem a szigeten, de tudott ajánlani olyan helyet is, ami igazán nekem való – ide kirándultam el legelőször Phuketen.

Patongtól kb. egy óra gyalog egy eldugott strand, a Freedom Beach. A táv második felében hegynek felfelé kell menni erdős vidéken – széles, de hepehupás út, kétoldalt fák sűrű csoportja.

Egészen tetszetős túra volt, egy darabka természetélmény, leszámítva a kóbor kutyákat, amikből Thaiföldön sajnos mindenhol – elhagyatottabb helyeken és a városközpontokban egyaránt – jó pár akad.

A kutyák nem kergettek meg, de fellélegeztem, amikor a hegytetőn megpillantottam a jelzőtáblát, hogy lejárat a strandhoz (visszafelé Patongra pedig inkább lestoppoltam egy motorost a strand parkolójában).

Sok-sok lépcső után megérkeztem egy viszonylag rövid és igazán bensőséges partszakaszra – ami olyan idilli volt, akár a Bounty-reklámban. Tiszta, türkizkék, tökéletesen langyos tengervíz, amiből egy óra elteltével sem akar kijönni az ember; puha homok, árnyékot adó pálmafák, tiszta kék ég.

Rövidesen egy kedves orosz jógaoktató lány személyében társaságom is lett (solo utazóként egészen könnyen lehet új ismeretségeket kötni, ha az ember véletlenül egy nyitott, barátkozó természetű embertől kéri meg, hogy készítsen róla egypár szép fotót).

Itt, a Freedom Beachen úgy éreztem, megérkeztem a világ egyik legszebb, rejtett pontjára.

De nemcsak a túrázás után érkeztem meg ide, hanem sok-sok munka és stratégiaalkotás után, illetve azon epizódok után is, amikor a biztonságot ígérő kötöttségek helyett kockáztattam inkább, míg végül kialakítottam magamnak egy az átlagosnál szabadabb életformát helyfüggetlen szakemberként.

Végül eljutottam egy olyan pontjára a világnak, amelynek létezéséről nem sokan tudnak, pedig életében egyszer mindenkinek meg kellene ide érkeznie.

Amikor az ember keres, de nem talál

Hiába terveztem el annak menetét, hogyan veszek részt a híres Phuket Vegetáriánus Fesztiválon, az eseményt nehezebb volt megtalálni, mint hittem.

A legelső alkalommal, amikor szét akartam nézni a rendezvényen, túl későn értem a városba, és aznapra véget ért a felvonulás; így kénytelen voltam konstatálni, hogy amikor Alan azt mondta, „morning”, nem délelőttre gondolt, hanem reggelre…

Egy helybéli étteremtulajdonos biztosított róla, hogy másnap reggel fél 8 és 10 óra között ismét zajlani fog Phuketben a fesztivál, így aznapra megelégedtem azzal, hogy végigsétáljak a vegetáriánus ételeket árusító piacon, és nagyobb attrakciók nélkül tovább buszozzak a Kata Beachre.

A fesztiválnak egyébként van angol nyelvű honlapja, használható angol nyelvű Facebook-eseményt időpontokkal viszont nem találtam róla.

A honlapon szerepelt, hogy melyik napon melyik kínai templomban vannak szertartások, ám amikor a Google térképen rá akartam keresni ezekre a templomokra, rájöttem, hogy nincsenek fönn angol névvel – a thai írásjeleket pedig nem tudom olvasni.

Kézenfekvő volt a hostel recepcióján érdeklődni, de az egyik recepciós egyáltalán nem volt képben a fesztivállal, a másik ugyan részt vett rajta egyik reggel, de ő sem tudott egykönnyen információt szerezni arról, hol lesz következő nap a felvonulás, hiába telefonálgatott. Végül rábökött egy helyre a várostérképen, hogy valószínűleg arrafelé lesznek majd történések.

Ennyi bénázás után megértettem, hogy a fotósok miért térnek ide vissza több éven keresztül: mert az első évük alighanem azzal telik, hogy kiismerjék a rendszereket és kialakítsák a kapcsolatokat, és a következő évben végre az események sűrűjébe tudnak kerülni.

Internetes keresgélésem során megtudtam, hogy a fesztivál másik elnevezése Kilenc Császáristen Fesztivál (angolul: Nine Emperor Gods Festival). A kilencedik holdhónapban rendezik meg (a nyugati naptár szerint ez minden évben máskorra esik, 2019-ben szeptember legvége, október első hete volt a jeles időszak).

Ahogy Alan mondta, a fesztivál célja a lelki megtisztulás, de valójában ennél többről van szó: a helyiek a szertartásokon keresztül megerősítik kapcsolatukat az istenekkel, és azt remélik, az istenek áldása nyomán az elkövetkező év bőségben és egészségben telik majd.

A fesztivált Thaiföld más részein is megrendezik, ahol kínai gyökerű lakosság él – így például Bangkokban –, de a phuketi a leghíresebb, leginkább azért, mert itt fejlesztették legmagasabb szintre a, mondjuk úgy, éles tárgyak bevetését.

Sajnos másnap sem jártam nagyobb sikerrel Phuket városban. Hiába sétáltam el a recepciós által javasolt helyre, egy fikarcnyi felvonulás sem zajlott éppen. Az utcákat piros lampionok, az üzleteket sárga zászlók díszítették, de nyoma sem volt fehér ruhás embereknek.

Lógó orral betértem a buszállomás közelében lévő kínai templomba. Jó páran voltak ott, füstölőt gyújtottak az istenek tiszteletére (a kínai hiedelem szerint, amikor felajánlást tesznek az isteneknek vagy az ősöknek – például gyümölcsöt, édességet vagy alkoholt tesznek az oltárra –, a füstölő gyújtása elősegíti a kapcsolatfelvételt ezekkel a szellemi entitásokkal).

A jelenlévők láthatóan élték a vallásukat, átszellemülten emelték maguk fölé a füstölőkötegeket. Láttam, hogy kicsit odébb, az oltár mellett nagy sürgés-forgás van egy tágas teremben, és odaléptem, hogy közelebbről szemügyre vegyem.

Sok-sok fehérbe öltözött ember ült hosszú asztaloknál, zöldségből és tésztából álló ételt fogyasztottak. Ahogy az ajtónál kukucskáltam befelé, már intettek is, hogy álljak be a sorba, vegyek egy tányért, és tartsam oda a hölgynek, aki a tésztát és a zöldséget meri.

Kissé zavarban, hogy így betolakodtam, helyet foglaltam az egyik hosszú asztalnál. A körülöttem ülők kedvesen mosolyogtak rám, én pedig éreztem, hogy az sem baj, hogy nem talpig fehérben vagyok, hanem fehér alapon mintás ruhában – akkor is szívesen látnak.

Rájöttem, hogy az egyik közösségi étkezésre tévedtem be, amit Alan említett, és ahol azokat is fogadják, akik egyébként nem tagjai a templom közösségének (adományt illik adni fogyasztás után, e célra jól látható helyen dobozokat helyeztek el).

Én voltam az egyetlen idegen, kitűntem a sok ázsiai arc közül. Ahogy majszoltam az ételt, magamba néztem. Mert hát mit is kerestem ezen a fesztiválon? A szenzációt, az extremitást.

És erre sikerült belecsöppennem a rendezvény egy mellékszálába, aminek semmi köze a külsőségekhez – ami nem másról szól, mint az adásról és a megosztásról, és ami nem látványosság, hanem bensőséges gesztus.

Örültem, hogy ott lehetek közöttük, hogy befogadtak a rítusukba. És ekkor elengedtem az egészet. Ha csak annyit kapok ettől az eseménytől, hogy egy csapat fehér ruhás helybélivel együtt fogyaszthatok el egy tál ételt a kínai templomban, akkor is részesültem valamiből.

Ebben megnyugodva, és a fene nagy akarástól és igyekvéstől megtisztulva felszálltam a buszra, ami rövidesen Karon strandja felé indult (aznapra ezt választottam a beacheléshez).

Közel egy órája zötykölődtünk, elhaladtunk a dombtetőn magasodó óriási Buddha-szobor alatt, már láttam a tengert, és begördültünk Karonra, amikor valami ismerősre lettem figyelmes, amit már korábban láttam Phuketben, mikor lekéstem a felvonulást: piros foszlányok az úttesten – petárdamaradványok.

Hangszóróból vallási zene szólt, és tudtam, hogy itt zajlik valami, ami érdekelni fog. Megnyomtam a jelzőgombot, a busz fékezett, lepattantam róla, és gyorsan odalibbentem az autóút szélén álló fehér ruhás emberekhez, akik egy gyümölccsel, teával megrakott oltárt vettek körül.

Tőlük tudtam meg, hogy aznap Karonon volt a felvonulás, amit én Phuketen kerestem. A fehér ruhás tömeg már eloszlott, de még nem volt teljesen vége!

Rövidesen sárga, zöld vagy fekete alapon mintás selyemruhába öltözött figurákat pillantottam meg, amint szuggesztív arckifejezéssel vonultak az úttest szélén. Mindegyiküket néhány fehér ruhás ember kísérte.

Ezek a kisebb-nagyobb csoportok megálltak az úttest szélén felállított, adományokkal megrakott oltároknál, a díszes öltözetű alakok apróságokat adtak az oltárt körülállóknak, akik közben sűrűn szórták a petárdát az oltár elé, hogy az utat egészen beterítette a füst és a durrogás zaja.

Akkor nem értettem, mit is láttam, de utólag, némi kérdezősködés után sikerült értelmeznem.

A díszes ruhájú emberek médiumok voltak, transz állapotában. Ők képviselik az istenséget, és a helyiek hite szerint az istenség energiáját közvetítik az emberek felé. Az oltárokat az út menti boltokban, éttermekben, masszázsszalonokban dolgozók állították, a rajtuk elhelyezett tea és gyümölcs pedig felajánlás az istenek számára.

A médiumok – fehér ruhás segítőik kíséretében – minden oltárnál megállnak, cukorkákat és fonalból készült karkötőket adnak a helyieknek. Esetenként az üzletbe is belépnek valamilyen rövid rítus erejéig.

Mindezzel az istenek áldását közvetítik az emberek felé, akik a jeles eseményt követően annak reményével folytatják a munkát, hogy egészség és bőség fogja kísérni erőfeszítéseiket.

A médiumok több ízben ostorral suhintottak a földre az oltároknál – elűzve a rossz szellemeket. A petárdák, amelyeket a helyiek bőven hajigáltak az oltárok körül, amikor a médiumok megérkeztek hozzájuk, szintén a gonosz szellemek elűzését szolgálják.

A petárdadurrogás számukra teljesen természetes, és meg se rezzentek közben, míg mi, nyugati nézelődök, igyekeztünk fedezékbe vonulni. Láttam olyat is, hogy az egyik médium szikrázó petárdák gyűrűjében állva körbeforgott, miközben ostorával suhintott maga körül.

Utólag megkérdeztem a szállásom recepciósát: hogyan tudott ilyesmit véghezvinni a médium a petárdák között, és egyáltalán, hogyan kerülnek transzba a médiumok? Amire a válasz: az istenség teszi képessé erre őket.

Ahogy az áldást osztó médiumok közelében haladtam Karon strandja felé az úton, velük együtt meg-megállva, valahányszor újabb oltár került sorra, ottlétem óta először nem a turistákat kiszolgáló arctalan személyzetnek láttam az üzletek előtt álló ázsiai embereket.

Hanem azoknak láttam őket, akik valójában: a sziget lakóinak, sőt benépesítőinek, akiknek saját rítusaik vannak és saját hiedelmeik szerint élnek, s akik elfogadják és elviselik a rengeteg ideérkező idegent, holott azok az ő tereiket használják. Elviselik őket azért a gazdasági előnyért, amivel a turizmus jár.

Halad a munka, kéklik a tenger

Mindeközben zajlottak a dolgozós és strandolós hétköznapok. Thaiföldön, s így Phuketen is, körülbelül október végéig tart az esős évszak, így a napi időbeosztásomat az is alakította, hogy éppen mikor esett.

Érezhető volt, hogy már a vége felé közeledik a monszun: ha le is zúdult az eső, egy-másfél óra múlva abbamaradt. Általában késő este, sötétedés után esett, de az is előfordult, hogy reggel egy kis esővel indult a nap, és arra is volt példa, hogy déltájban csapott le az égi áldás.

Amikor látszott, hogy esni készül – beborult az ég és feltámadt a szél, bár a meleg maradt –, tudtam, hogy most eljött a munka ideje, és a hostel társalgójába húzódtam, ahol kanapé, fotelek és a padlóra tett nagy párnák közül választhattam, hogy hova telepedjem le.

Jó döntés volt az esős évszak végén Phuketre jönni. Ilyenkor alacsonyabbak az árak és még a turista is kevesebb. Szó se róla, az esős évszakban is bőven volt nyaraló a szigeten, elképzelni sem tudom, mi lehet itt főszezonban – és őszintén szólva nem is szeretném megtudni.

Természetesen mint mindenkivel, aki monszun idején jön Phuketre, velem is megtörtént, hogy pont akkor kezdett esni, amikor a strandra értem (ráadásul az nem a közeli Patong Beach volt, ahonnan visszaszaladhattam volna a szállásra).

Nem hagytam, hogy ez a kedvemet szegje: fogtam magam, leültem egy kidőlt fatörzsre, ami ki tudja, hogyan került a strandra, kinyitottam az esernyőmet, és megvártam, amíg elvonulnak a felhők. Utána kisütött a nap, és mehetett minden tovább úgy, mintha be se borult volna.

A helyiek egyébként nem szoktak strandolni. A thai nők arra törekszenek, hogy minél fehérebb legyen a bőrük – vannak, akik különféle kozmetikai praktikákat is bevetnek ennek érdekében –, így a parton heverészni a tűző napon nem az ő műfajuk. Hiába a gyönyörű, türkizben fénylő, tiszta és meleg vizű tenger Phuketnél, ezt jobbára csak a turisták élvezik. A helyiek meg keresnek rajta.

Enni a szállásom közelében egy thai kifőzdébe jártam. Amikor láttam, hogy csupa helybéli eszik ott, gondoltam, hogy ez nekem is jó lesz – az is volt: autentikus és olcsó. A hely thai törzsvendégei hamar megszoktak – a nők vizet töltöttek nekem pohárba, és egyszerű angoltudásukkal érdeklődtek az iránt, hogy vagyok, milyen volt a napom.

Megtudtam, hogy a közeli plázában dolgoznak, és esténként, a munka végeztével a kifőzdében szoktak találkozni, vacsorázni, trécselni. A hely tulajdonosnőjét láthatóan büszkeséggel töltötte el, hogy van egy visszajáró turista vendége.

Ha hosszabb programot csináltam napközben, és csak délután 4-5 körül kezdtem el a munkát, akkor este 11-ig, éjfélig vagy akár tovább is dolgoztam. Ez nem esett nehezemre, egyrészt mert napközben feltöltődtem, másrészt mert én választottam.

Azt, hogy időnként hektikusak a munkanapjaim, és olyan időpontokban is dolgozom, amikor más pihen, nem könyvelem el a digitális nomád élet hátrányaként – inkább úgy tekintek rá, hogy ez az ár, amit megfizetek azért, hogy tartósan utazom.

Bárhogyan is alakult a napom, bárhogyan is oszlott meg az időm a munka és a „szabad program” között, időt szakítottam arra, hogy 6 óra tájban eltrappoljak a Patong Beachre, és megnézzem a naplementét.

Korábban soha sehol nem láttam ilyen mindent magába olvasztó napnyugtát: nemcsak a lemenő nap közvetlen közelében, hanem teljes kiterjedésében rózsaszínben és aranyban úszott az ég.

Egy ízben a strandon túl, a domb fölött a rózsaszínes felhőkben még szivárvány is megjelent naplementekor. Az egyre lejjebb csúszó nap ciklámen fényt vetett a part nedves homokjára, ahol turisták sétáltak, fotózkodtak.

Minden harmadik percben változtak a fények, mélyültek a színek, míg azt vettem észre, hogy a napkorong helyén ellobant a bíbor fény, az ég arany-rózsaszín árnyalatát már felváltotta a királykék, és elkezdődött a kék-óra.

Az egész mindössze 30-40 percig tartott, és arra tanított, hogy csak rövid időnk van arra, hogy megragadjuk a lehetőségeket. Nem biztos, hogy másnap ugyanezek ugyanígy meglesznek majd.

A kínai istenek áldása

Egy hete voltam már Phuketen, és a végéhez közeledett a szakrális gasztrofesztivál. Egy esélyem maradt, hogy lássam a felvonulást. A legnagyobb menet szombat reggelre, illetve délelőttre volt várható, és a legnagyobb kínai templomhoz, a Jui Tui-szentélyhez hirdették meg.

Aznap reggel háromnegyed 7-kor már a kétpados buszon ültem, elszántan arra, hogy most vagy soha. Ahogy egyre több helybéli szállt fel a buszra fehér pólóban és nadrágban, tudtam, hogy ezúttal nem lesz nehéz megtalálni a fesztivált – egyszerűen őket kell követnem.

Ahogy döcögtünk a busszal Phuket város felé, mellettünk jó pár motoron láttam szintén fehér ruhába öltözött embereket – ők mindannyian ugyanoda igyekeztek, ahova én. 8 óra előtt nem sokkal a busz, immár a városban, végképp beszorult a dugóba, és a sofőr hátraszólt, hogy itt az út vége.

Mindenki leszállt, én mentem a fehér ruhás emberek után, és pár méterrel később a felvonulás kellős közepén találtam magam! Rápillantottam a telefonomon a Google térképre, és láttam, hogy a legkevésbé sem a Jui Tui-szentélynél vagyunk, ahova az eseményt kiírták, de mit érdekelt engem, hogy ez most melyik templom, a lényeg, hogy végre sikerült odakeverednem, ahova kellett.

Figyelem! Az alábbi szövegrészletben a nyugalom megzavarására alkalmas képek találhatók. Az olvasó csak saját felelősségére görgesse tovább a szöveget, 18 évnél fiatalabbak pedig csak nagykorú felügyelete alatt tekintsék meg a fotókat!

Rengeteg, rengeteg fehérbe öltözött ember vonult a menetben, köztük pedig számos médium. Megismertem őket díszes selyemruhájukról – és arról, hogy többségüknek hosszú tűk vagy kések voltak keresztülszúrva az arcán.

Volt köztük olyan, akinek nemhogy egy, de több kés vagy tű is! Azoknak, akik késeket használtak, nagyobb lyuk keletkezett az arcán mindkét oldalon – ám mégsem dőlt belőlük a vér.

Ahhoz képest, amilyen sebeket ejtettek magukon, alig láttam vért – amiben az is szerepet játszhatott, hogy minden médiumnak több segítője volt, akik időről időre (valószínűleg valamilyen fertőtlenítőszerrel átitatott) vattával törölgették a sebeket.

A médiumok meg-megálltak, és a menet szélén állóknak fonalból készült karkötőket, apró ajándékokat osztottak, és olyan gesztusokat tettek a kezükkel, mintha megáldanák őket.

Korábban attól tartottam, hogy ránézek a késsel megtűzdelt médiumokra, és menten elájulok vagy lefagyok. Semmi ilyesmi nem történt. Ennek oka – véleményem szerint –, hogy a médiumok láthatóan nem éreztek fájdalmat. Transzban voltak.

És mivel az arcuk nem rándult össze a fájdalomtól, a körülöttük menetelők és nézelődők idegrendszerében sem aktiválódtak az empátia-idegpályák. Ha azt észleljük, hogy egy embertársunk fájdalmat él át, az idegrendszerünk bizonyos részei aktiválódnak, és mi is fájdalmat kezdünk érezni.

Ám mivel a médiumok nem mutattak fájdalmas reakciókat, én sem láttam rajtuk semmi vérfagyasztót vagy gyomorforgatót, amikor élőben megpillantottam őket – holott korábban a róluk készült fotókra alig tudtam ránézni!

A menet szélén haladtam előre a résztvevőkkel. Nem voltam teljesen fehérbe öltözve, fehér alapon mintás ruhát viseltem. Rajtam kívül még jó pár kíváncsi nézelődő volt, és láttam fotósokat is, amint a tökéletes felvételekhez igyekeznek megtalálni a stratégiai pontot.

Temérdek idő elteltével elfogytak a fehér ruhás emberek és a késekkel, tűkkel ékesített médiumok. De a felvonulásnak még nem volt vége. Következtek az istenszobrok.

Fiatal férfiak vitték vállukon a fából készült emelvényeket, amiken egyesével, párosával voltak elhelyezve az istenszobrok. Ekkor durvult el igazán a helyzet! Mert a menet szélén állók olyan petárdaözönt zúdítottak a szobrokra és az őket hordozókra, amilyet életemben nem láttam! A petárdák robbanása hivatott elűzni a gonosz szellemeket, és az istenek körül aztán egy rossz szellem sem lehet!

A petárdák robaja olyan volt, mint a gépfegyverropogás, mindent beterített a füst, és belőlem kirobbant az automatikus reakció: menekülj! Beugrottam egy bolt előtt parkoló autó mögé, befogtam a fülem, és torkom szakadtából ordítani kezdtem.

Az irdatlan zajban persze nem vett észre senki, a saját ordító hangomat is alig hallottam. Néhány perc is eltelt, mire sikerült megbeszélnem az autó mögött kuporgó, sikoltozó önmagammal, hogy ez nem harctéri szituáció, hanem szakrális felvonulás. Végül kijöttem a sokkból, és közelebb merészkedtem a menethez, hogy lássam, mi is történik éppen.

Az istenszobrok felvonulása még vagy negyedórán át zajlott, zúdultak a petárdák, gomolygott a füst, robbantások töltötték meg a teret. A hordárok közül sokan mezítláb vonultak előre, félmeztelenül, a petárdák esőjében, meg se rezzenve.

Az arcukat, orrukat takarták el ruhaanyaggal, de egyébként nem óvták magukat a sérülésektől. Megesett, hogy valamelyik fából készült istenszobor tüzet fogott – ekkor a hordárok megálltak, leemelték vállukról az emelvényt a földre, és serényen oltani kezdték a tüzet.

Hirtelen Alan is odapattant mellém, kiszúrt a tömegben. Fehér ruhát és arcvédőt viselt. Egész héten a fesztivált fotózta, de, ahogy mondta, az ember sosem tudhatja, sikerült-e akár csak egyetlen igazán jó felvételt is készítenie. Pár percet beszéltünk, aztán továbbhaladt a hordárokat követve, a tökéletes fotó után.

Az istenszobrok elhaladtak végre, de a felvonulásnak még mindig nem volt vége. Feldíszített, virággal megrakott járművek következtek, amelyek tetejéről királynői ruhába öltözött idősebb nők integettek, és ajándékokat osztogattak azoknak, akik odaszaladtak hozzájuk.

Ekkor történt, hogy szóba elegyedtem egy fehér nyugati nővel és angolul jól beszélő helybéli barátnőjével. Tőlük tudtam meg, hogy az autók tetején álló hölgyek a kínai istennőket képviselik, a fehér csipkeruhások egyenesen Kuan-jint, a könyörületesség bódhiszattváját. Az apró ajándékok és az áldás, amit adnak, pedig olyanok, mintha a résztvevők egyenesen az istennőktől kapnák azokat.

A két hölgy végre el tudta magyarázni nekem, miről szól a tűk és kések átszúrása az arcon: az, aki ezt megteszi, az istenség iránti elkötelezettségéről és odaadásáról tesz tanúságot, a fájdalmán keresztül, amit a művelet közben elvisel, pedig hozzájárul ahhoz, hogy a közösség tagjai megtisztuljanak a szenvedésüktől (tulajdonképpen a médium magára veszi a többi ember fájdalmát ezzel az aktussal).

Ahhoz, hogy valaki képes legyen erre, nem kell szerzetesnek vagy papnak lennie – valamilyen módon az istenségtől kapja hozzá az erőt. A helyiek ennek tudják be, hogy a médiumok hiába ejtenek magukon komoly sebeket, hegek nem maradnak utánuk.

– Menj oda te is, kérd az istennő áldását! – biztatott helybéli beszélgetőpartnerem.
– Én is megtehetem, tényleg?
– Persze, ez mindenkinek szól!

Így történt, hogy én is megkaptam a kínai istenek áldását. Az istennők földi közvetítőitől kaptam cukorkát, fonal karkötőket, egy amulettet, még rovarcsípésre való olajat is.

A felvonulás órákon keresztül tartott még városszerte. Ahol a menet már elhaladt, takarítók jelentek meg, és negyedóra alatt összesöpörték a petárdamaradványokat. Rövidesen senki nem mondta volna meg, hogy szakrális menet haladt azon az úton; visszaadták a helyet az autósforgalomnak, és tovább vonultak újabb vidékek felé.

Eltelt a hét, véget ért a Phuket Vegetáriánus Fesztivál, és én is elkészültem határidőre a munkával. A szigeten töltött utolsó napjaimon a reptér közelében szálltam meg, egy nagyon szép vendégházban.

A reptér közelében lévő békés, hosszan elnyúló, fákkal megtűzdelt strandon töltöttem a nap felét; a langyos vízben sétáltam vagy ücsörögtem, kagylókat gyűjtöttem, miközben körülöttem több száz, talán több ezer rák serénykedett a part homokjában. Esténként benépesült a strand, és sok-sok utazóval együtt néztük a naplementét.

Letelt az időm Phuketen, és Thaiföldön is; készen álltam arra, hogy továbbutazzak egy másik országba, egy másik szigetre: Penangre, Malajziába.”

Ha szívesen olvasnátok még Elvira kalandjairól, látogassatok el a blogjára!

Share.

About Author

Leave A Reply