A vidéki Anglia csodái

0

Angliáról általában London, esetleg Manchester, vagy más nagyobb város ugrik be az embernek, ami persze bizonyos szempontból érthető. Ugyanakkor a vidéki Anglia olyan gyönyörűségeket tartogat, melyekről nagy kár és hiba nem beszélni és nem megmutatni őket. Szerencsére itt van nekünk Puhacica, aki egy nagyszerű poszttal ünnepli angliai határátkelésük harmadik évfordulóját.

„Három éve élünk Londonban, sokat láttunk, sokat tapasztaltunk és még mennyi minden van előttünk… rendhagyó évfordulós poszt következik, ízelítő a vidéki Angliából.

Első kirándulásunkon Southend-on-Sea volt az úti cél. A város a Temze tölcsértorkolatának partján fekszik, itt van a világ leghosszabb mólója, 1,34 mérföld hosszú és a fáradtlábú publikum kisvonattal is kidöcöröghet a végére. Aznap olyan köd volt, hogy az orrunkig se láttunk.

Azóta ötször jártunk ott, felhőtlen kék eget sosem sikerült kifogni, akkor sem, ha Londonban százágra sütött a nap. Azért nem adjuk fel, egyszer csak összejön.

Beachy Head fehér sziklái a Csatornába szakadnak bele, négykézláb mertem csak kimászni a szélére; félelmetes, ugyanakkor gyönyörű. Népszerű célpontja az öngyilkolászásra készülődőknek.

Innen nem messze van a Seven Sisters Country Park, ahol jámbor tehénkék és folyóparton legelésző barikák között sétálhatunk ki a tengerpartra, festői a táj és ha szerencsénk van, mindenféle vízimadarat is láthatunk, miközben a lábukat áztatják.

Kedvenc kis falum Roydon, véletlenül keveredtünk ide. Elindultunk, hogy majd megyünk, amerre az út visz és szerencsénkre ide hozott. Csodaszép régi házikók, öreg templom sírkerttel, csatorna apró marinával, csend, béke, nyugalom. 🙂

Az egyik ház ablakán beláttunk, valami raktárnak használták azt a szobát, a kacatok között volt egy régesrégi, fából készült hintaló. A mai napig fáj a szívem érte, gyerekkori álmom volt egy ennél persze modernebb változat, ígéret volt is rá, aztán úgy alakult, hogy soha nem lett a megvalósításból semmi. Majd hátha egyszer ráakadok egy szépségre valami car boot sale-en. 🙂

Következő állomás: Cambridge. Maga az élő történelem, elképesztő hangulata van. Vissza kell még mennünk, a King’s College Chapelt csak kívülről volt időnk megnézni, a csónakázáshoz meg túl hideg volt, szóval ide még lesz egy utunk. Minimum.

St. Albans másik nagy kedvencünk, a St. Peter templomban cuki mamik fogadtak bennünket, elcsodálkoztak, hogy mit keresünk ott, a városban általában a katedrálist akarják látni a népek. Érthető, grandiózus, gyönyörű épületről van szó.

Nem messze tőle áll egy másik említésre méltó intézmény, ahol szintén tiszteletünket tettük: Ye Olde Fighting Cocks, Anglia legöregebb pubja. Mármint az egyik, mert a címért számos másik pub is bejelentkezett az idők során.

Az biztos, hogy ezt a 11. században építették és belülről még mindig látható néhány eredeti gerenda. Elég jó hangulata van, és ezzel kb. semmit sem mondtam. 😀

Azt mondják, a Királyságban nincsenek nagy erdők, kellett a fa az építkezésekhez. Szerencsére az Epping Forestet nem aprították fel, hatalmas óriások lakják, lazán el lehet bócorogni benne egy napot.

Redbourn és Harpenden: két St. Albanshoz közeli település. Itt is elképedt egy néni a templomkertben, hogy mit keresünk ott, arra nem sűrűn járnak turisták. Aranyos volt, dióhéjban elmesélte Redbourn történetét, már amennyi az ő életével egybeesett. Régenmindenjobbvót… 🙂

Ramsburyről már volt poszt, egy ex-határátkelős meghívására látogattunk el erre a mesebeli vidékre, köszönet az élményért! 🙂

Stanstead Abbotts nem tett ránk mély benyomást, „semmi extra” falu a Lea folyó partján. Könnyed vasárnap délutáni sétára tökéletes, főleg ha nem vársz tőle csodát. Roydon után én valami ahhoz hasonlót vártam, kicsit pofára esés lett belőle. Egynek azért jó volt.

Camber Sands igazi gyöngyszem, már ha nem egy szuperszeles napot fogsz ki. A finom homokszemcsék ugyanis kb. 10 perc alatt libbennek be még a több réteggel védett s…likba is. Még este is a homok recsegett a fogam alatt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem az itt töltött délutánt. 🙂

Rye, a másik nagy kedvenc. Macskaköves utcák, öreg házikók, szűk, girbegurba utcácskák, kilátás a tengerre… jártunk már a környéken párszor, de mindig elvarázsol bennünket a hangulata. 🙂

Hadleigh Castle, Southend-on-Sea mellett, épp csak egy kőhajításnyira a várostól. 1215 körül kezdték építeni és később III. Edward kedvenc lakóhelye lett. El is hiszem, klassz lehetett a kilátás a torkolatra. És akkoriban még a vonat se járt az „ablak alatt”, nem úgy, mint manapság.

Guildford mesevároska Surreyben. Macskaköves főutcáját szebbnél szebb épületek varázsolják történelmi hangulatúvá. Kicsit olyan, mintha időutazáson vennénk részt.

És az időutazásnak nincs vége, ha Guildford volt a meseváros, Shere a mesefalu. Képeslapra illő tájon, lankák között bújik meg ez az aprócska település, sokszáz éves mézeskalács házikókkal.

A falu szélén sétálgatva találkoztunk egy idős, kutyát sétáltató lédivel. Mintha csak a 19. századból lépett volna elő, kalap, ruha, tartás… csak pislogtunk.

A helyszín még mindig Surrey. A Church of St Martha-on-the-Hill kilátótól az erdőn keresztül vezet az út Chilworthbe. Gyönyörű birtokok, almáskertek, egy régi lőpormalom maradványai… és végtelen csend és nyugalom, ha másért nem, már ezért megéri kirándulni egyet a környéken.

Herne Bay, sundae, jegeskávé, laza vasárnap délutáni séta, felhőmentes égbolt és hamisítatlan “pier-hangulat”. Ilyenkor kap el a lusta macska szindróma, találok egy napos, szélárnyékban lévő pontot, leülök, aztán hét lóval se lehet megmozdítani. 😀

Canterbury. Mire rászántuk magunkat, hogy bemegyünk a székesegyházba, addigra bezárták, mert épp aznap rögzítettek valami hangversenyt a BBC Rádiónak. Azért valamennyire kárpótolt minket a város, ez az egyik legszebb, ahol eddig jártunk, de ide is vissza kell még mennünk egy alaposabb látogatásra.

Ó, és a nagy szerelem, Cornwall! Novemberben jártunk ott és az időjárás kegyes volt hozzánk, szinte végig sütött a nap. Land’s End és a giccsbe hajló naplemente, St. Ives mediterrán hangulatú öblei, Sennen Cove felett az óceánba szakadó sziklák és a Minack Theatre meghökkentő története… mindig kellemes bizsergéssel gondolok vissza erre a kiruccanásra.

Persze St. Michael’s Mountnál addig vakaróztunk, amíg bedöglött a szigetjárat, így meg kellett várnunk az apályt, hogy besétálhassunk. Nem nagyon bántuk, helyi készítésű szörp és házi mákos-citromos süti társaságában hamar elrepült az idő. 🙂

Cornwallból hazafelé útba ejtettük Torquay-t, de mivel rettentő hideg szél fújt a parton, csak egy gyors sétára és ebédre maradtunk. Viszont ennyi is elég volt az elhatározáshoz: Devon is felkerült a „látni kell” listára.

Olvastam egy cikket a fókakolóniákról. Következő hétvégén már úton is voltun a hozzánk legközelebb esőhöz, Norfolkba. Nagyon muris jószágok ezek, és annyira más őket élőben látni, mint egy állatkert medencéjében. Lusták és lomhák… a parton.

De a vízben! Csak úgy cikáznak. Hol itt, hol ott bukkant fel egy kerek, csillogó kobak. Ez a “kiskamasz” már levedlette a fehér bababundát és nyilvánvalóan hozzászokott az emberekhez, folyamatosan felénk hempergett és mórikálta magát. 😀

Fókalesből hazafelé beugrottunk Great Yarmouthba. Hát… talán az első tengerparti város, amitől nem ájultunk el, sőt. Mentségére szóljon, hogy a tél közepén voltunk, szezonon kívül, de egy jellegtelen, üres, kopott települést találtunk. Kb. mint Kiskunhalas. Tengerrel feltuningolva.

Bezzeg Winchelsea Beach! Olyan csendes, nyugis a part, volt már, hogy csak azért lementünk, hogy szundikáljunk egy jót a napon sütkérezve. A legmelegebb nyári hétvégén sincs tömeg, akinek erre van dolga, ejtse útba! Nem fog csalódni.

Innen egy kőhajításnyira van Hastings, érdemes beugrani egy fish and chipsre. Kérjük elvitelre és üljünk le vele a parti fövenyre! Amikor jóllaktunk, dobjuk el magunkat és hagyjuk, hogy a napsugarak simogassák teli hasunkat…

Ja, természetesen itt is addig fetrengtünk és filozofáltunk a következő programon, hogy mire rászántuk magunkat, hogy felmenjünk a város egyik legmagasabb pontjára a siklóval (Nagy-Britannia legmeredekebb ilyen jellegű vasútja), addigra bedöglött rajta a fék és bezárták.

Így aztán mászhattunk fel az East Hillre gyalog. Nem panaszkodok, csodaszép a kilátás fentről. Az egész város a lábunk előtt hevert. 🙂

Bognor Regist és Littlehamptont ugyanaznap fedeztük fel, kisebbfajta nemzetközi HÁ találkozó keretén belül. A díszvendég egyenesen Ausztriából érkezett. 🙂 Szuper tengerparti kisvárosok, tökéletesen illeszkednek a környéken már bebarangoltak sorába. Hosszú, parti sétányok, kavicsos és homokos partszakaszok váltják egymást, fagyi, süti, kávé… és szél.

A következő három helyszínen igencsak tátottuk a szánkat. Henley-on-Thames bájos kisváros a Temze partján, itt ért minket az első meglepetés: a Tihany nevű ladik.

Aznap délután csavarogtunk egyet a szomszéd településen, mint kiderült, Marlow „testvérvárosrésze” Budavár. Azt már csak itthon tudtuk meg, hogy a folyó felett átívelő híd a Lánchíd kistestvére, tökéletes mini mása. És nem esett le, hogy mit látunk. 😀

A harmadik meglepetés Surreyben ért minket, rábukkantunk ugyanis valami nagyon is ismerősre. 🙂 Tipikus balatoni hangulatú vízparton jártunk, nyárfák, nádas, óriás szitakötők… csak egy kis hekk hiányzott a teljes gyönyörhöz.

A Balcsiról hazafelé lekanyarodtunk az M7-esről… hogy megnézzük a Waverley Abbey maradványait. Nem mindennap sétál az ember sokszáz éves falak között. Bárcsak mesélni tudnának! A kolostort 1128-ban alapította Winchester püspöke. Épp csak tegnap, alig 890 éve…

Bibury hivatalosan is az egyik legszebb angliai település, a brit útlevél belső oldalán is szerepel. A híres Arlington Row cottage-okat 1380-ban építették, szerzetesek kereskedtek itt gyapjúval. Később, a 17. században alakították át őket lakóházakká. Hiába az egyik legtöbbet fényképezett utca a világon, képtelenség visszaadni a hangulatát.

A Cotswolds másik kiemelkedően szép városkája Chipping Campden. A képen szereplő jobb oldali épületet 1693-ban emelték. Úgy sejtem, a balról eső sem lehet sokkal fiatalabb, ha egyáltalán. Az egész város ebből a helyi, méz- vagy aranysárga mészkőtéglából (Cotswolds limestone) épült, még az újépítésű házakat is ilyenre dizájnolják.

Melegen ajánlott betérni a Lygon Arms nevű public house-ba egy jó hamburgerre vagy egy még annál is jobb sültkolbászra, amihez minden alapanyagot helyi farmokról szereznek be. A szomjas marhát hideg Doom Barral itassuk, szeretni fogja. 🙂

Hayling Islandet egy volt kollégám ajánlotta, azt mondta, békebeli hangulatra vágyunk, ott a helyünk. Aztán úgy jött ki a lépés, hogy egy hat tagból álló kutyacsapatot fotóztunk és az ő törzshelyük is éppen ez a hely, így munka után körbejártuk a szigetet. Időutazás, 30 év visszafelé, lassított felvétel, csordogáló idő, ez Hayling Island.

Tavaly októberben elköltöztettük tesómat a munkahelyére, egy magánbirtokra Wiltshire-be. Az utolsó kisvárost elhagyva ilyen házak mellett értük el a célállomást, a képen szereplő 1830-ban épült. Minél több ilyet látok, annál kevésbé tudok betelni velük.

A „vidéki Anglia bája” kifejezés már-már közhelyes, de aki egyszer látta, rögtön érzi majd, mennyire jól leírja ez a három szó, hogy milyen is ez az ország, ha elhagyjuk a fővárost. Vigyázat, ez a hangulat már egyszeri megtapasztalás után is függőséget okoz! :)”

Share.

About Author

Leave A Reply