Vetítés akadályokkal

0

Akadályok persze a világ minden táján vannak, csak éppen nem mindegy, miként tudjuk leküzdeni őket. Néha ezt nem csak átvitt értelemben, de szó szerint kell érteni, derül ki Péter novellájából.

Marton Péter: Vetítés akadályokkal (novella)

Nem akarok vetíteni: akadályok mindenütt, még a messzi Svédországban is vannak, nem ez a különbség az ott meg az itt között,

amikor a vasút a debreceni rokonok látogatásához nem tudja biztosítani nekem, hogy hű itthoni fegyverhordozóm, egykori osztálytársam, Anita mellett ülhessek az IC-kocsiban, mert 2018-ban néha még mindig nem sikerül egymás mellé osztaniuk az üléshelyeket az együtt utazóknak, csak legyintek,

ugyan, problémák másutt is akadnak, legfeljebb itt egy kicsit gyakrabban – nehezen járó, szék (ritkábban bot) segítségével közlekedő emberként megszoktam már, hogy zökkenőmentesen sehol, semmi nem megy,

a repülőkön például az ablak mellé ültetnek, nehogy adott esetben az úgynevezett normális emberek menekülésének az útjában legyek, miközben a középületek elenyésző hányadában van csak tisztességesen akadálymentesített vészkijárat,

ezek után az, hogy a vonaton tárgyalnom kell a többi utassal a helyek újraelosztásáról, bagatell, még ismerkedhetek is így, új emberekkel, a fanyar humorom (naná, hogy fanyar! milyen legyen?) általában nyerő ehhez,

de hogy nálunk a kínai étteremben el tud fogyni a pálcika (mert az átlagos betérő csak késsel és villával képes enni), a péknél pedig a reggeli nyitás idején nincs váltópénz, és saját maga irányít tovább a közeli boltba (ahová az aluljáróba vezető lépcsők fordulójából, meredek lépcsősoron lehet lejutni),

erre azért nem számítottam volna;

ahogy nem számítottam arra sem, hogy amikor a hazalátogatásom megkoronázásaként – hogy közösségi élményem is legyen – elmegyek a kormány által veszedelmes ellenségnek nyilvánított civil szervezet, a Mig-Ráció Egyesület nyilvánosan meghirdetett filmklubos vetítésére, hogy megnézzek egy dokumentumfilmet az aknák áldozatainak életéről Afganisztánban, a helyszínre érve két romkocsma között kell egy lakóház kapujából egy magánlakásra felcsöngetnem, szelfibot segítségével (hogy lábujjhegyre állnom, pipiskednem azért mégse kelljen), választ nem kapok, és egy éppen betérő lakó segít be a házkapun, azon túl pedig fel a lépcsőn, miután a kerekesszékem a szűk liftbe nem férne be,

majd az első emeleten körbefutó gangról nyíló lakás ajtaja előtt kisebb csoportosulásba ütközöm, és azt látom, hogy egy ötvenes éveiben járó, de Lebowski-módra öltözködő figura, határok átkelésének, vajpuha átszelésének elszánt támogatója próbálja leküzdeni az ajtót mint akadályt (miközben odabenn szól a kapucsengő, harsányan és reménytelenül),

engem látva pedig megkérdi, New York-inak tűnő angolsággal, nem próbálnék-e szerencsét magam is, miután az ott ácsorgók közül mindenki más nekiment már a zárnak mostanra

————- ezzel meg is érkezünk az elbeszélés jelenébe! ————-,

örülök a meg nem különböztető bizalomnak, mely tőlem épp úgy várja a megoldást, vagy legalábbis annak lehetőségét, mint bárki mástól, de miközben odagördülök, és nekiveselkedem, érzem máris, hogy hiába – ez a zár nem enged, itt legfeljebb légnemű lény hatolhat át, mozgásában itt mindenki korlátozott;

Lebowski 2 közben a saját telefonjába beszél, vagyishogy inkább kiabál valakivel, olyasmit, hogy “Dude, I told you to get your ass over here, I don’t care how inconvenienced you are at the moment!”, és én feladom, jelzem a körülöttem állóknak, hogy némi segítségre lesz majd szükségem, hogy levergődjek valahogyan a lépcsőn, mire többen is jönnek, mint kellene – én vagyok nekik a mozi, ma velem kell beérniük.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Belehalt, pedig túlélte

Share.

About Author

Leave A Reply