Váratlan thaiföldi kaland

0

Vannak az ember életében helyzetek, melyek egészen váratlan fordulatokhoz vezetnek. Ami különösen izgalmas tud lenni, ha ez olyankor történik meg, amikor az ember Thaiföldön ül egy buszon.

Így járt ezzel a Vakuvillan szerzője is, aki éppenséggel Bangkok felé buszozott, amikor még fogalma sem volt róla, hogy aznap este már a kambodzsai-laoszi határtól nem messze alszik majd egy lepattant hotel forró szobájában, amit némi optimizmussal egy hónapra előre ki is fizetett.

„Bangkokba kora reggel érkeztem, a buszon töltött pár órás megszakított alvások után frissen, üdén, lement a félórás rapidinterjú, és azon kaptam magam, hogy az ultra kedves ügyintézőlánnyal máris a reptér felé suhanunk, és az egyórás belföldi trip után már visz is be a suliba, ahol nagyon kell a tanár mostazonnal, Thaiföld legészakkeletibb és egyben legcsóróbb megyéjének egy ördögsegglyuka szintű városkájában.

Bemutatott a kollégáknak, a koordinátor átadta az órarendem, másnap 8.30 kezdés, aztán szélnek eresztettek. Félálomban kolbászoltam körbe-körbe, a sikeresség érzését jócskán felülmúlta magányom és elveszettségem, csak aludni akartam napokig, hetekig, hónapokig, hibernáljanak le, míg el nem múlik ez a rémálom, és mehetek vissza merülni a halacskáimmal!

Na, de ehelyett megtaláltam ezt a lepattant kis hotelt, ahol a recepciós két kulcs között vacillálva végül mégis a 333-as szobáét nyomta a kezembe (ami külön jóérzéssel töltött el, mert gyerekkorom óta a 3-as a kedvenc számom), ledobtam a cuccaim, elmentem szépruhát venni (konzervatív, unalmas dresszkód uralja a sulit), majd végre ettem is, és hazakúsztam a szobába, hogy namostaztán végre jól kialszom magam. Nem sikerült, óriási vihar kerekedett, és a szokatlan hangok, árnyak egy elég nyomi éjszakát eredményeztek.

Sebaj, másnap beslattyogtam a suliba, és bár teljes szívemből rettegtem az első órától (főleg, mert tinédzserek voltak, nem pedig az általam elképzelt cuki foghíjas kis bamba thai gyerekek), a kollégáknak és általában senkinek sem mutattam, mosolyogtam, és magabiztosnak álcáztam magam, pedig semmivel sem készültem, úgy gondoltam, most improvizálok, és megismerkedünk, aztán, ha túlélem a csütörtök-pénteket, akkor majd hétvégén kitalálom a hogyan továbbját.

Túléltem, és még péntek este összeírtam vagy 6-8 játék ötletet, amit majd még ki kell dolgozni, de alkalmas lehet a kissrácok szórakoztató nyelvtanulására. Egy nagy csalónak érzem itt magam, mint valami Rejtő Jenő kalandor, aki hirtelen orvos köpenybe bújik és agyműtéteket végez, pedig valójában csak egy kikötői csavargó.

Egy valamit nagyon biztosan elhatároztam: akárhogyan alakul is, a gyerekeknek nem fogok semmi kárt, vagy nehézséget okozni, se stressz, se megszégyenítés, sem különösebb elvárások, csak kellemesen együtt töltött idő, és számukra is érdekes és hasznos tudás.

A nyelvtanulás különben is mostohaága az állami suliknak, megmondta a koordinátor előre, hogy ez a legkevésbé fontos tárgy, ne adjunk házifeladatot, és nincs buktatás, alapból mindenki átmegy. Hát így fordulhat elő, hogy végül minden turistával foglalkozó cég külföldieket alkalmaz, vagy, ha nem, a recepciósod nem fog tudni angolul…

Szóval eltelt egy hét, ma reggel kerültem vissza ugyanahhoz az osztályhoz, akiknél rettegve először bemutatkoztam egy hete, és most ezen elgondolkoztam, hogy milyen sokat tanultam máris, csak egy hét alatt.”

A teljes posztot itt találjátok.

Esőben csapatom a munkát

Share.

About Author

Leave A Reply