Úton a világ legnagyobb tavánál

0

A világ legnagyobb tava (legalábbis területre) az Egyesült Államokban található, méghozzá a kanadai határnál. A Lake Superior (vagy Felső-tó) majdnem akkor, mint Magyarország, és amellett, hogy a kereskedelem szempontjából fontos hajózási útvonal, népszerű kirándulóhely is. Kalauzunk ezúttal Bumber, aki már több posztot is küldött amerikai élményeiről és most, utolsó írásában a Felső-tó környékére visz minket jó pár képpel segítve az utat. (Korábban írt már Minneapolisról, július 4.-ről, Chicagóról és gasztronómiai kalandjairól, ha nem olvastátok volna, akkor pótoljátok!)

„Nem tudom, a korábbi beszámolóim után érdekes lehet-e még egy történet, mindenesetre elküldöm, mert nekem nagy élmény volt az amerikai hetek során a Lake Superiorhoz tett kirándulás.

Nem csak azért, mert ez a világ legnagyobb területű édesvízi tava (a maga 82 ezer négyzetkilométerével nem sokkal kisebb, mint Magyarország – ez azért elég komoly), és még csak nem is azért, mert vendéglátóm szerint 4-5 C fokosnál nyáron sem melegebb (kipróbáltam, tényleg rohadt hideg, de meg nem mértem), hanem mert Minneapolis és Chicago után azt hiszem, itt éreztem meg kicsit jobban, milyen lehet a vidéki Amerika, és itt találkoztam először tisztességes középnyugati viharral.

Nyilván eszembe sem jut őrületes sarokigazságokat megfogalmazni, mert egy hosszú hétvége semmire sem elég, és simán benne van az is, hogy rosszul látok dolgokat (ennyit az előzetes mentegetőzésről), de benyomásaimat talán érdemesnek találod a megosztásra. (Meg azt a párt képet is, amit küldök mellé.)

Szóval a Lake Superior (avagy Felső-tó) baromi nagy. Én szeretem a Balatont, szuper hely, szép, elég nagy, de azért, mint oly sok minden más Amerikában, a nagy itt mást jelent.

Próbáltam felfogni, hogy akkora tóról beszélünk, mint majdnem egész Magyarország, hogy három amerikai (Minnesota mellett Wisconsin és Michigan) és egy kanadai (Ontario) állam határolja, és hogy egészen Duluthig bejönnek a nagy óceánjáró hajók, de azért ha úgy komolyabban belegondol az ember, akkor nem is olyan egyszerű ezt befogadni.

Az első nap már elég késő délután lett, mire felértünk a tóhoz. Eleve délután indultunk, de már maga a tó déli csücskében fekvő Duluth is jó 250 km-re van Minneapolistól, és a különböző útfelújítások sem könnyítették meg az életünk. (Jelentem, ha valaki azt hitte volna, hogy Amerikában szénné dolgozzák magukat az utakat felújító cégek és munkások péntek délután, az erősen téved.)

Az érkezés a közelgő alkonyat ellenére (vagy éppen azért) elég szuperre sikeredett, nem akármilyen látvány volt a tó a lemenő nap fényében, itt gondoltam bele először igazán, hogy milyen elképesztő mérettel állok szemben. Lenyűgöző volt, na!

Miként abba belegondolni is hasonlóképpen lenyűgöző volt, hogy micsoda vadon húzódik végig a tó mellett, ami felnyúlik egészen Kanadáig (másnap majdnem egészen a határig felmentünk), és magyar szemmel mennyire lenyűgöző távolságokról beszélünk.

Erősen zárójelben itt jegyezném meg, ha még nem tettem volna, hogy azért az nem kicsit meglepő, mennyire pocsék a mobil térerő az Egyesült Államok ezen részén. Érthető, persze, mert minek drága pénzen kiépíteni a rendszert, amikor kevés ember használja, de az, hogy kis túlzással az volt a kivétel, amikor normális térerő volt (és még csak nem is a mobilnetről beszélek), minimum elgondolkodtató.

Első este bementünk vásárolni egy útmenti üzletbe, ahol ismét megtapasztalhattuk, mennyire komolyan veszik az amerikaiak a hazafiságot.

Másnap (ami tulajdonképpen az első „igazi” nap volt) a tó körül autóztunk, egészen lenyűgöző volt a látvány, de ezt lehet, hogy már írtam. 🙂 Nem nagyon tudok mit mondani, ha író lennék, biztosan nagyon szépen le tudnám írni az erdők és a víz fantasztikus párosát, ehelyett inkább pár képet osztok meg veletek, szerintem jobban jártok így.

Annál is inkább, mert délután jött egy vihar, és erről szeretnék pár mondatot külön is írni. Az a vihar ugyanis egy teljesen más vihar, mint amit Európában megszoktunk, és annak nevezünk.

Lehet, hogy valamelyik korábbi posztban már írtam (akkor elnézést), de a kezdetektől kicsit furcsa volt nekem, hogy házigazdám mennyire rá van kattanva az időjárás-előrejelzésre. Ha egy nap nem nézte meg 10-15 alkalommal a mobilapplikációt, akkor egyszer sem, különösen, amikor vihart jósoltak.

Ez nekem egészen eddig a kirándulásig értelmezhetetlen volt. Mert rendben, vihar lesz, és akkor mi van? Esik egy kicsit (vagy nagyon), aztán elmúlik és kész.

Ehhez képest tisztesség ne essék szólván, szimpla hisztinek tűnt az állandó ellenőrzés, és a Lake Superior partján sem teljesen értettem, minek az a nagy hajcihő, meg a „jön a vihar, igyekezzünk”, és a „ki kellene találni, melyik felüljáró alá állunk majd be” szövegek.

Aztán úgy alakult, hogy Kanada felől elég lendületesen érkezett egy méretesebb vihar. Az első menetben éppen az előbb említett üzletben voltunk, amikor lecsapott, ráadásul jeget is hozva magával.

Aztán a vihar elvonult, mi pedig elindultunk, mert muszáj volt, és mert úgy gondoltuk, a következő adag érkeztéig elérünk az aznapi szálláshoz. Nem szeretném túlspilázni a dolgot: nem sikerült.

A második adag talán erősebb is volt, mint az első, és telibe kapott minket az autóúton. Egy ideig még mentünk, egyre lassabban, aztán muszáj volt lehúzódni az út mellé, mert az ablaktörlő jórészt feladta, és bár már vezettem pár viharban, azért ez simán a TOP5-ben volt. Egyszerűen nem lehetett kilátni az ablakon.

Akkor azért kicsit elgondolkodtam a természet erejéről (pedig ez „csak” egy vihar volt), meg arról, hogy tulajdonképpen Európa nagy részén mi mennyire nem vagyunk kitéve az ilyen jelenségeknek. Ami nekem élmény volt, az ott többé-kevésbé megszokott dolog.

Végül csak odaértünk az aznap esti szálláshoz, amiről első pillantásra látszott, hogy tipikusan az az eset, amit átélni nem nagy élmény, ellenben klasszikus sztori alapanyag.

Gondolom, mindenkinek megvan az a klasszikus útmenti motel, ahol a menekülő főhős meghúzza magát. Az ajtó a parkolóra nyílik, függöny elhúz, főhős meglapul, amíg az üldözők eltűnnek. A szigorúan fából felhúzott épületek mellett pedig kétes kinézetű lebuj.

Jelentem, van ilyen. Mi több, aludtam is ilyenben. A WC ugyan folyt kicsit, a zuhany tisztaságához is fért némi kétség, de legalább 100 USD volt egy éjszakára (!). (Teszem hozzá az előző esti, szuper szálloda is pont ugyanannyiba került. Na, ezen igazodjon ki az ember.)

Másnap reggel mentünk tovább, egyébként akkor derült ki, hogy a kétes kinézetű lebuj (ahová a kulcsot átvenni be kellett térnünk) egyébként messze földön híres a hamburgeréről. Ezt kihagytuk.

Hogy azért a tóról is írjak még, a környéke egyszerűen mesés. Rengeteg szebbnél szebb vízesés, turistaösvény, bicikliút kínálja magát, elég jól ki van építve – tényleg, akár heteket el lehet ott tölteni.

Amire futott az időnkből, azt bejártuk (sajnos, nem sokra futotta), és volt egy-két olyan, érintetlennek tűnő rész, amelynél azt mondtam, hogy meg se lepődnék, ha táborozó indiánokba futnánk.

Napközben aztán betértünk egy helyi étterembe, kiderült, hogy a környező erdőkben elég sokan élnek úgy, hogy felköltöznek egy-egy házba akár hónapokra, de van, aki állandóan ott lakik (esetleg a tél kivételével, mert az azért húzós tud lenni), néha lejönnek a pick-upokkal bevásárolni, majd megint eltűnnek.

Ott éreztem igazán azt, hogy onnan nem hogy Európa, az európai politika, de még Washington is mennyire messze van. Nehezen tudom ezt most elmagyarázni, de tényleg annyira más világ(nak tűnt nekem, kívülállónak), annyira távol volt onnan, és nem csak földrajzi értelemben a politika és a minden nagyváros, hogy arra gondoltam, vajon mi kell ahhoz, hogy ezeket az embereket, akik ott esznek a mellettünk lévő asztalnál, és jól láthatóan nem turisták, hanem valahonnan a közelből érkeztek – szóval mi kell ahhoz, hogy ezeket az embereket érdekelje az, mi történik a keleti parton, vagy hogy a britek kilépnek-e az Európai Unióból vagy sem. Nagyon érdekes élmény volt.

Mivel a tavon komoly hajóforgalom van a mai napig (ide futnak be a nagy teherszállító óceánjárók, hogy aztán Duluthban kipakolják a szállítmányt), akad néhány világítótorony is, ezek közül egy régi korhű módon van berendezve, ezt is megnéztük még.

Aztán pedig elindultunk visszafelé, Duluth irányába. Amerikai léptékkel mérve kisvárosról van szó, ami (kikötő ide vagy oda) megszenvedi azt, hogy a fiatalok egy része inkább elköltözik Minneapolisba, vagy még messzebb. Ezzel együtt is vannak szép részei.

Végül aztán a harmadik nap végére értünk vissza Minneapolisba, én pedig köszönöm nektek, hogy elolvastátok ezeket a beszámolókat, remélem, nem volt nagyon unalmas, és sikerült valamit átadnom az amerikai élményekből.

Share.

About Author

Leave A Reply