Újrakezdés külföldön 50 fölött

0

Múlt héten jelent meg Susanne írása arról, miért érezte úgy ötven fölött, hogy el kell mennie Magyarországról. Arra a posztra érkezett Kinga mai levele, ami szerintem látlelet is arról, miért vág bele valaki 50 évesen egy külföldi életbe – ráadásul egy olyanba, ami Kinga esetében elég kemény kihívások elé állítja, mégis elégedettebbnek tűnik, mint amikor Magyarországon élt.

Ha te is hasonló helyzetben vagy, és 45-50 éves korod után lettél határátkelő, írd meg a történeted! A cím hataratkeloKUKAChotmail.com.

„Soha nem olvastam az oldalad, de most megosztotta egy új ismerősöm, akit külföldön ismertem meg. Éppen betöltöttem az 50-et, amikor elindultam a nagyvilágba. Nálam sem egy hirtelen elhatározás volt, sok ökölbe szorított év telt el és sokszor mondogattam: talán most jobb lesz, majd most más lesz. Nem lett jobb, nem lett más, sőt… egyre rosszabb.

Gyermekeimet egyedül neveltem fel. Apuka jobbnak látta egy másik családot alapítani, majd egy harmadikat, és még ki tudja mennyit. Tartásdíjat nem fizetett, mert azt úgyis magamra költeném.

Jöttek a jogi procedúrák, pénzkiadások és végrehajtó. Nem tudtak egy fillért sem kiszedni belőle, mert egyéni vállalkozó és nincs a nevén semmi. Hörögtem kínomban: kőbányába az ilyenekkel és azokkal, akik ezt még jogilag támogatják is.

A panelprogram és a beinduló spirál

Az MSZP hozta be először a panelprogramot. Milyen szerencse, megnyertük a programot, ki tudja, hogyan, mert senki nem tudott semmit. Kérdeztem azonnal, csak én vagyok, aki nem tudja fizetni majd a részleteket? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Most mi lesz velünk? Most hogyan tovább? Egyedül két kamasz fiúval… ahol már reggelire elfogyott egy egész kenyér.

Jött a bírósági végzés, amiben kényszerítettek a munkálatok elvégzésére. A munkások úgy beszéltek velem, mint egy utolsó bűnözővel. Megállítottam a hős vezérbikát: Mondja csak, mit tud maga rólam, miért beszél ilyen lekezelően velem? Hát… hát… hát… azt tudja, hogy hátráltatok mindent, miattam és még jó pár bele nem egyező család miatt nem kapja meg a támogatást a közös képviselő.

Mikor ecseteltem számára, hogy milyen helyzetben élek és ennek nem lesz jó vége számomra, azonnal megértették, miről beszélek. A munkálatok elvégzésekor már kellő alázattal fordultak felém és bocsánatot kértek távozáskor.

Jött az újabb bírósági végzés, hiszen nem tudtam fizetni havi 100.000,- Ft fizetésből + 30.000,- Ft családi pótlékból mindent és még tartsam el a családot is.

Mérlegelnem kellett. Rezsit fizetek rendesen vagy ételt adok a családnak. Nem tartott sokáig a latolgatás. Fizetgettem, amit tudtam, mindig a legfontosabbat, de a spirál megállíthatatlanul elindult lefelé.

Két év után a társasház elárvereztette a lakásunkat. Barátnőm fogadott be bennünket. Itt még megemlítem, hogy külön bírósági végzés született a kényszerítésről és külön tárgyalás született az összeg fizetésének megítéléséről, melyet egy összegben kértek, és természetesen külön végzés arról, hogy nem tudtam egyben befizetni és végrehajtásra adták. Természetesen tőlem be tudták hajtani.

Szűköltem a fájdalomtól

Közben teltek az évek, nagyobbik gyermekem megelégelte azt, amit elő tudtunk teremteni. Éjszaka szórakozóhelyen dolgozott, nappal egyetemre járt. Persze nem bírta sokáig. Kijött az ígéret földjére. Szűköltem a fájdalomtól.

A másik gyermekem befejezte az középiskolát nem sokkal utána. Nem kapott végzettségének megfelelő állást. Csatlakozott a bátyjához külföldön. Nem maradt 1 évnél tovább, hazajött. Szerencséje volt, sikerült elhelyezkednie egy világcégnél.

Időközben eltelt 7 év. A munkahelyemen ekkor már több mint 14 éve dolgoztam. Az én fizetésem nem emelkedett egyetlenegy fillért sem, csak a felelősségem nőtt a munkámmal együtt.

Egyik reggel remegő gyomorral bementem dolgozni és 10 órakor felálltam, hazamentem. Nem bírtam tovább. Felhívtam külföldön élő gyermekem és elmondtam, mi történt.

Persze már hónapok, sőt évek óta mondogatta nekem: „Anyaaaaaa!!! Hagyd már ott őket. Csak kihasználnak, egy nevetséges bérért.”

Felelősséggel teli, vezetői munkát végeztem otthon egy kft.-nél havi 105.000,- Ft nettó bérért. Természetes volt részükre minden, amit megcsináltam. Sőt… a nyugodtan el lehet menni című sláger is elhangzott és az egyik nagy kedvencem „Itt munka van és nem munkaidő”.

Nem bántam meg döntésem, csak hamarabb kellett volna.

Lehet játékot tisztítani könnyek között

Két hónapja vagyok kint. Dolgoztam az első pillanattól kezdve. Nem vagyok vezető pozícióban, nem cseszeget senki. Csak takarítgatok a magam csendességében.

Már előre eltervezett, leszervezett helyre jöttem, mint olyan sokan a nyáron. Amerikában vagyok és egy családi táborban dolgoztam 2 hónapig. Borzalmasan kemény volt. Reggel 9 órakor kezdtük a munkát és bizony este 7-8 óráig meg sem álltunk.

Tizenöten voltunk magyarok. Mindenki egy családhoz került és az előre kiadott feladatokat kellett elvégeznie. A háznak csillogni-villogni kellett minden nap.  Az ebéd maximum 15 percig tartott. Lehetett túlórát is vállalni azoknál, akik nem kértek állandó segítséget, az akár éjfélig is elhúzódhatott. Higgye el mindenki, lehet játékokat tisztítani könnyekkel küszködve közben.

Munka után mehettünk a közös szállásra, ahol nem volt egyetlen egy hangos szó sem közöttünk, talán mert annyira fáradtak voltunk. Ez hatalmas nyugalmat és biztonságot adott számunkra. Hárman morzsolódtak le a nyáron, nem bírták.

Lelkem lassan megnyugszik a sok megaláztatástól. Talán egyszer halványodik az emlék is, hogy volt egyszer egy életem Magyarországon, ami maga volt a pokol.

Nem kell sóvárognom semmi után

És egy utolsó szösszenet… Elindultunk vásárolni gyermekemmel. Már szinte tövig rágtam a körmöm annyira tetszett egy ruhácska, megvegyem… ne vegyem… megvegyem… ne vegyem.

Végül gyermekem kifakadt, vedd már meg az ég szerelmére!!!! Tisztában vagy te azzal, mennyit keresel, és ez mennyibe kerül???????? És máris visszatértem a jelenbe… hiszen nekem nem kell sóvárognom semmi után. Megvehetem, hát persze, hogy megveszem.

Nagy szomorúsággal tölt el, hogy ezért kellett megválnom eddigi életemtől, hazámtól. Cserébe kibontakozóban egy élhetőbb élet. Csak az a fránya első lépés ne váratott volna magára annyi ideig.

Most vége a tábornak és itt vagyok New Yorkban, várom az időpontot a következő munkára. Egy barátomnál lakom egyelőre, tervezzük az életem.”

(Fotó: pixabay.com/cocoparisienne)

Share.

About Author

Leave A Reply