Úgy döntöttünk, hazaköltözünk

0

A mai poszt ugyan a Magyarország és én pályázatra érkezett, de lehetne Franciaország és én is, sőt, ha még mélyebbre tekintünk, akkor valójában a beilleszkedés nehézségeiről szól. Vicky és családja ugyanis négy év franciaországi lét után döntött úgy, hogy visszaköltözik Magyarországra, de hogy ez mennyire nem egyszerű döntés, az a poszt végéből kiderül. (A képekért ezúttal is jár a köszönet.)

„A mi kálváriánk 4 éve kezdődött, miután a kislányom megszületett. Pesten laktunk egy albérletben, napról napra élve. A szülési szabadság előtt nekem rendes állásom volt, de mivel nem voltam rendes pénzre bejelentve, így tudjuk mit kaptam…. nem sokat!

Párom akkor éppen alkalmi munkákból próbált pénzt szerezni, de sajnos legtöbbször nem is érte meg elmenni, annyira kevés volt a bére. Aztán belekeveredett az éjszakai életbe, ahol a pénz kicsit jobb volt, de mondjuk azt, hogy a kapcsolatunknak nem tett jót. Ez így ment 2010 egész nyarán, amikor is megtudtuk, hogy párom egyik barátja Franciaországban vállalt munkát, közvetítő cégen keresztül.

Egy ideig csak beszéltünk róla, de mikor már nem volt más lehetőségünk, akkor egyszer csak beadtuk az önéletrajzot és vártunk a telefonra, mikor lehet menni. Nem is kellett sokat várni, pár hétre rá már jött a telefon, hogy ha tényleg komolyan gondoljuk, akkor szeptember végén lehet menni. Persze mi komolyan gondoltuk, bár féltem tőle, hiszen ottmaradok egyedül az elsőszülött 3 hónapos lányommal. Nem akartuk, de muszáj volt lépni!

Három hónap külön

Párom kijött, építőiparban kezdett el dolgozni. Kaptak szállást, meg jó fizetést. Folyamatosan küldte haza a pénzt és hó végén még maradt is. Hihetetlen volt! Az első kiküldetés decemberig tartott, karácsonykor jöhetett haza.

Borzasztó rossz volt az a külön töltött 3 hónap, így gondolkodtunk, hogy hogyan tovább. Párom azt kérte, hogy még egyszer hadd menjen vissza és megpróbálja elintézni, hogy a cég, ahol dolgoztak, közvetlen alkalmazza őt, mert akkor a fizetés is több és úgy van esély rá, hogy mi is kimenjünk utána. Rábólintottam.

Ment, dolgozott, intézkedett, mindezt minimális francia nyelvtudással. De nagyon büszke voltam rá, mert minden sikerült. Februárban megint hazajött és elkezdtünk pakolni!

Az egész életünk cuccai befértek egy Ford Focus kombiba, mondjuk fullra megpakolva. Ő elindult kifelé, én még maradtam a kislányommal pár hetet itthon a szüleimnél. 2011. március 17-re váltottunk repülőjegyet, az akkor 9 hónapos kislányommal.

Mikor kiértünk, páromnak sikerült bérelnie egy nagyon picike tetőtéri lakást, ahol szinte semmi nem volt. Nem volt hűtőnk, se saját ágyunk, szekrényünk, semmink. Mindent úgy kaptunk innen-onnan.

Aztán elkezdődött az unalmas életem. Párom minden nap dolgozott, én otthon a gyerekkel. Beszélni senkivel nem tudtam, mert persze a nyelv nem ment még. Még netünk sem volt az elején. Gondolhatjátok, milyen király volt. Annyi volt a napi program, hogy kijártam a gyerekkel sétálni. És így ment minden nap nagyon sokáig…

Nem vagyunk boldogok

Most vagyunk itt 4 éve és úgy döntöttünk, hazaköltözünk! Most lehet fújjogni, meg kérdéseket feltenni, hogy minek, de így döntöttünk. A 4 év alatt négyszer költöztünk, szarabbnál szarabb lakásokban laktunk, ahol volt penész, gázos szomszédok, rosszul megépített ház, 1 éves házfelújítás stb.

Párom rengeteg cégnél dolgozott ez idő alatt, most eljutottunk oda, hogy 1 éve saját cége van, ami ha nem is túl jól, de működik, sőt talán most indulna be. Most egy ún. szociális lakásban lakunk, amit szeretnénk is, ha nem lennének szomszédaink.

Megkapunk az államtól minden támogatást, ami jár, ami persze jóval több, mint otthon. Én is dolgoztam 10 hónapig, amíg terhes nem lettem második kislányommal.

Na, az ő születése után kezdődtek nálam a gondok. A nyelvet még mindig nem beszéltem, sőt a mai napig nem beszélem normálisan. El nem adnak, ahogy szokták mondani, de ez kevés ahhoz, hogy barátságok köttessenek. Szóval a szülés után, mely szintén jobb volt, mint otthon, mély depresszióba zuhantam.

Nem járunk sehova, nem beszéltem senki mással, mint a két gyerekemmel, már amennyire az beszéd egy 3 évessel és egy újszülöttel. Aztán teltek a hónapok és úgy éreztem sokszor nem bírom és mindig az jutott eszembe, ha otthon lennénk, mennyivel más lenne minden, mennyivel boldogabban élném meg ezt az időszakot.

Persze pénzügyileg összeszedtük magunkat, kifizettünk egy rakat tartozást, megvolt mindenünk, amire szükségünk volt, de nem voltunk / vagyunk boldogok itt.

Itt mindig bevándorlók leszünk

Egyik nap a párom úgy jött haza, hogy hazaköltözünk-e? Neki is elege lett, pedig ő emberek között van, perfekt megtanulta a nyelvet, de ő is érzi, hogy nekünk ez sosem lesz a hazánk. Itt mindig bevándorlók leszünk.

Ennek a mondatnak már lassan 4 hónapja, és most ott tartunk, hogy 2 hét múlva repülök haza a lányaimmal. Párom még marad július végéig.

Természetesen az elhatározást rengeteg beszélgetés és latolgatás előzte meg. Azt eldöntöttük, hogy nem szeretnénk itt ragadni. A nagyobbik lányom 1 év múlva iskolába megy, és ha itt kezdi el, félő, hogy már nem fogunk mozdulni.

Én pedig nem szeretnék itt bezárva, barátok és a családom nélkül maradni, Itt sincs kolbászból a kerítés, rengeteg a kiadás. Aki egyedül van, annak könnyebb dolga van, de családdal itt sem sokkal könnyebb. Persze több a fizetés, de jóval több a kiadás is.

A 4 év alatt négyszer voltunk otthon, és mindahányszor átléptük az országhatárt megnyugvás fogott el minket! Imádjuk a lüktető Budapestet, imádjuk a Dunakanyart, ahol élünk. Hiányoznak emberek, dolgok, helyek, amiket 4 évig elnyomtunk magunkban.

Nem égetünk fel minden hidat

Félre ne értsétek, rettenetesen félünk attól, hogy mi lesz otthon, Nézünk híreket, tudjuk mi a helyzet, de még egy esélyt szeretnénk adni magunkat, hogy ott öregedjünk meg és a gyerekeink ott nőjenek fel, ahol jól érezzük magunkat!

Vannak terveink a jövőre nézve, hogy hogyan tovább, ha sikerül, akkor minden happy end. Ha nem… az jó kérdés. Egyelőre nem égetünk fel mindent a hátunk mögött.

Franciaország: amennyire nem tudtam beilleszkedni az emberek közé, annyira fog hiányozni a hely, a környék, ahol éltünk 4 évet! Amennyire utálok itt lenni, most annyira rettegek, hogy mi lesz a megszokott kis helyünk és lakásunk nélkül, amit belaktunk.

Hetek óta alig alszom éjjel, mert azon jár az eszem, mi lesz majd otthon? Hogy fogunk édesapámmal tudni együtt élni, mert most ideiglenesen oda költözünk. Találok-e munkát?

Félek, hogy jól döntöttünk-e, félek, attól, hogy a gyerekeink könnyen megszokják-e hogy már nem ez lesz az otthonuk. Rengeteg kérdés kavarog bennem, de bízom a páromban és magunkban, hogy a rossz helyzet ellenére, ami otthon vár minket boldogulni fogunk!

A távozás pillanatát biztosan megkönnyezzünk majd, mert azért a 4 év az 4 év és azért történtek velünk jó dolgok is, sok jó emlékünk is van!

Senkitől nem várom, hogy megértse döntésünket, amíg nem volt olyan 4 éve mint nekünk! Ez csak egy nagyon felületes írás arról, hogy mi történt velünk az elmúlt időkben!”

Share.

About Author

Leave A Reply