Úgy döntöttem, megőrülök

0

Roland hat éve indult útnak Budaörsről, a Caminót akarta végigjárni, aztán valami nagyon más lett belőle. Többször szerepelt már a Határátkelőn is, nemrégiben pedig a HVG-n jelent meg vele egy interjú, most saját blogjára kitette ennek teljes, szerkesztetlen változatát, pontosabban annak az első részét. Ebből idézünk pár érdekesebb részletet.

„A Camino az én ötletem volt. Eleinte „csak” külföldre akartam költözni, és ennek kerestem a lehetőségeit, de nem voltak utazási tapasztalataim, sem komolyabb nyelvtudásom, sem pedig pénzem, ezért egy barátomat igyekeztem rávenni, hogy jöjjön velem.

Eszembe jutott, hogy anno az egyetemen meséltek a Szent Jakab-zarándoklatról, mint megváltozott tudatállapot-indikátorról és pszichoterápiáról. Bedobtam, hogy mi lenne, ha kimennénk tök ruppótlanul stoppal, és utcazenélésből fedeznénk a betevőt.

A szamárötlet volt az, ami a cimbitől származott, és először viccből merült fel, mert azon gondolkodott, mennyi minden szirszart kell majd cipelnünk egy ilyen úthoz.

Mikor én ezt mégis komolyan vettem, ő visszakozott is, hogy ezzel a baromsággal csak még egy bajt szabadítunk önkéntesen a saját nyakunkba, de a lelki szemeim előtt akkorra már lepergett az idilli jövő imádott csacsinkkal az úton.

Végül nem is jött, és jobbat nem tehetett volna velem – ezen a kihíváson egyedül kellett végigverekednem magam. A tapasztalatom az állatokkal kapcsolatban is konvergált a nullához; korábban csak két afrikai óriáscsigánk és egy kis éticsigánk volt az ex-lakótársammal Debrecenben: Zelk Zoli, Nemes Nagy Ági és a kis Hannah Montana, de mindhárman csakhamar feldobták a pacskert a terráriumukban, szóval állatpesztrálás ügyben nem sok sikerélményem volt.

HATÁRÁTKELŐ A
YOUTUBE-ON
ÉS A SPOTIFY-ON IS!

– Mi mindennek kell összejönnie ahhoz, hogy az ember útnak merjen indulni?

A Szent Jakab-út egy középkori hagyomány, ami manapság új köntösben éli reneszánszát: ma már nem mindenkiben van vallásos vagy önismereti motiváció, sokan csak nyaralni, túrázni, világot látni mennek oda, de tény, hogy valamiféle lelki hozadékról szinte minden zarándok beszámol.

Nekem nagyon naiv és fennkölt elképzeléseim voltak az útról, mivel minden ismerősöm, aki megjárta, egy életfordító tapasztalatként számolt be róla.

Szóval amikor volt egy kis megrekedés az életemben, és a dolgaim nem arra és nem úgy tartottak, amerre és ahogyan azt elképzeltem, eljött az idő, hogy nyomjak egy resetet.

Máskülönben valószínűleg sosem éreztem volna valaha is úgy, hogy elég pénzem és időm van egy ekkora utazásra, de azidőtájt már nemigen volt mit veszítenem, és olvastam a középkor kolduszarándokairól, akik szőrcsuhában, éjszakánként farkasokkal viaskodva, a természet erőivel küzdve hágják Ibériai hegyeit-völgyeit. Ebben találtam valami romantikusat.

Ezt a víziót egészítette ki tökéletesen a szamárötlet, amit szintén hagyományőrző gesztusnak szántam, de azt hittem, azért gyakoribb jelenség lesz manapság is a Caminón.

Ehhez képest gyakorlatilag turistalátványossággá váltunk, de ez semennyire nem zavarta az utam lelkiségét, sőt, rengeteg pozitív emberi kontaktushoz segített hozzá. Közben pedig volt egy tökéletes segítőm és társam: Rocinante, akit Don Quijote lováról neveztem el, mert szimpatizálok a kóbor lovag szent őrületével, könnyen tudok vele azonosulni. (…)

– Időközben azért kisebb-rövidebb időkre hazajöttél, vagy hat évig nem is voltál itthon? Itthoniakkal milyen gyakran tudtad/akartad tartani a kapcsolatot?

Három-négy hónap kintlét után általában egy-két hónapot otthon töltök. Fizetem az egészségpénztárat, szóval itthon szoktam például fogorvoshoz járni, meg minden egyéb gyakorlati jellegű ügyemet intézni. A régi kapcsolataimat is ápolom ilyenkor, és van, hogy dolgozom is valamit rövid távon. Szóval nem szakítottam meg a kapcsolatot a világgal, inkább hidakat próbálok képezni vele. (…)

Az is igaz, hogy 6 éven keresztül nem lehet folyamatosan zarándokolni. A zarándoklat egy lelkiállapot, amibe rendszerint tudtomon és akaratomon kívül zuhanok bele. Még attól is független, hogy éppen gyalogúton vagyok-e.

Legtöbbször a hétköznapjaimról számolok be, amikor úgy érzem, érdekelhet is valakit, hiszen ez a vándorélet tulajdonképpen már a komfortzónámmá vált. Ezért is éreztem szükségét a váltásnak, ezért tértem haza Rocinantéval, hogy aktív nyugdíjas évei alatt én valami másba fogjak, mielőtt kiégek, merthogy ebben is ki lehet, és azt nem szabad megvárni semmivel kapcsolatban.”

A teljes beszélgetést (pontosabban annak első részét) tehát itt találjátok.

Share.

About Author

Leave A Reply