Tükörbe nézve

0

A sport nagyon sok mindent elárul egy országról. Mit tart sikernek, az egyéni vagy a csapatteljesítményt részesíti előnyben, miként tükrözi a társadalmat – és még sorolhatnám. Ha már itt van (és a vége felé közeledik) a labdarúgó-világbajnokság, úgy éreztem, egy posztot megér ez a kérdés, különösen, mert szerintem sok esetben túlmutat önmagán. Szóval egyrészt elnézést kérek azoktól, akiket nem érdekel annyira a sport (vagy ezen belül a futball), másrészt ígérem, azért a poszt nem csak és kifejezetten a fociról szól majd.

„Amikor jól megy a játék, akkor az újságokban Romelu Lukaku vagyok, a belga csatár. Amikor nem megy jól a játék, akkor az újságokban Romelu Lukaku vagyok, a kongói származású belga csatár. Ha nem tetszik a játékstílusom, nem baj. De én itt születtem. Antwerpenben nőttem fel, és Liege-ben és Brüsszelben” – fogalmazta meg a belga válogatott (és a Manchester United) labdarúgója sok társa gondolatait.

Az utóbbi hetekben aligha merült fel a belga sajtóban a kongói származás, hiszen mind a válogatott, mind Lukaku nagyszerűen szerepelt az oroszországi labdarúgó világbajnokságon.

A csatár olyannyira nincs egyedül, hogy ha alaposan megnézzük a vébé 32 csapatának (illetve kicsit közelebbről a legjobb 4) keretét, egészen érdekes képet kapunk.

A FIFA által idézett tanulmány szerint a vébére nevezett játékosok közül durván minden tizedik (9 százalék) nem abban az országban született, mint amelyik válogatottjának a mezében pályára lép(ett).

A 32 csapatból összesen hét olyan van, amelyben egyáltalán nincs nem abban az országban született labdarúgó. A vicc az, hogy például közöttük van az a Németország, amely címvédőként még a csoportból sem jutott tovább, és amit több elemzés szerint is a török származású labdarúgók (közülük főleg kettő, Özil és Gündogan) a torna előtti nem túl szerencsés gesztusa (találkoztak a Németországban nem túlzottan kedvelt török elnökkel) zilált szét.

(Csak az érdekesség kedvéért a további hat együttes: Brazília, Szaúd-Arábia, Irán, Kolumbia, Mexikó és Dél-Korea.) Ami a térségeket illeti, a legtöbb külföldön született játékos az afrikai válogatottakban játszik (28,7 százalék), ezt Európa követi 9,1 százalékkal.

A lista túlsó végén is érdemes elgondolkodni, hiszen a marokkói válogatott játékosainak közel kétharmada (61,5 százalék) más országban született, de a szenegáli válogatottban is 10 játékosból 4 nem Szenegálban látta meg a napvilágot.

Ami Európát illeti, a harmadik helyen nem a legjobb 4 közé jutott valamelyik csapat található, hanem Portugália (32,1 százalék), őket a svájciak (31) követik, de az elődöntős horvát válogatottban is 15 százaléknyi a külföldön születettek aránya.

Ami Belgiumnál (minden ellenkező benyomás ellenére) csak 3,8 százalék, és a francia válogatottban is csak 10.

A franciák

Franciaország esetében érdemes kissé elidőzni, annál is inkább, mert ez lehetőséget ad arra, hogy kissé elemelkedjünk a futballtól (ezáltal hátha az is tovább olvassa a posztot, akit nem érdekel a foci…), és megnézhetjük, mi mindent jelent a sport a bevándorlóknak, vagy az ő gyermekeiknek.

A francia válogatott ugyanis alighanem pontosabb képet ad a társadalom összetételéről (bár a tükör nyilván így is torzít), mint ha a politikai vagy a gazdasági elitet vennénk szemügyre.

Azt látjuk ugyanis, hogy az élsport, különösen a jól fizető labdarúgás, mindig kitörési pont volt a rosszabb helyzetben élők számára, így a kisebbségek nagyobb arányban képviseltetik magukat, mint a többség, de az is látszik, milyen sokszínű a francia társadalom.

A válogatott azonban nem (csak) ezért érdekes, hanem mert megítélése visszhangozza a poszt elején idézett Lukaku-idézetet: amikor ugyanis jól ment az országnak és a válogatottnak, akkor a csapat egyfajta ideált testesített meg (és egyesítette az országot az 1998-as hazai világbajnoki győzelem idején). Amikor viszont baj volt, akkor az ország minden baját tükörként adta vissza: a különböző származású játékosok elkülönülése, az egység szétzuhanása.

„Meg lehetne írni a francia társadalom történetét a futballt tanulmányozva. Az 50-es években lengyel vezetéknevű játékosok tűntek fel a csapatban. (Például a lengyel bevándorlók gyermekeként már Franciaországban született Raymond Kopaszewski, akit Raymond Kopaként imádott később az ország – HÁ). Aztán jöttek az olaszok, a hetvenes-nyolcvanas évek csapatai tele voltak olasz és spanyol nevekkel. (Mást ne mondjak, Michel Platini is olasz bevándorlók leszármazottjaként született és lett aztán a francia futball egyik legnagyobb alakja – HÁ). Végül a 80-as évek közepétől és a 90-es évektől a posztgyarmati afrikai országok szülötteinek gyermekei jelentek meg a csapatban” – mondta az El Paísnak a párizsi író, Abdourahman Waberi (aki egyébként Dzsibutiban született és jelenleg az amerikai George Washington Egyetemen tanít).

Más kérdés, hogy miközben a francia, a belga és az angol válogatott is példa a sokszínűségre, a viszony a társadalom és a nemzeti együttes között nem mindig felhőtlen, és erre alighanem a franciák szolgáltatják a legjobb példát.

A pontosan 20 évvel ezelőtt hazai pályán világbajnok, Zinedine Zidane fémjelezte „black-blanc-beur” (így becézték a válogatottat a benne szereplő játékosok származása alapján) nemzetet egyesítő győzelme után alig három évnek kellett eltelnie, hogy egy Algéria elleni „barátságos” mérkőzésen előbb a közönség egy (a hírek szerint nagyrészt algériai származású fiatalokból álló) része kifütyülje a francia himnuszt, majd a meccs vége előtt jó negyedórával elözönölje a pályát – a meccset félbe kellett szakítani.

Mindez a politikában is érződött, hiszen 2002-ben a szélsőséges Jean-Marie Le Pen, a „black-blanc-beur” képviselte Franciaországot ellenző politikus, a Nemzeti Front első embere bejutott a köztársasági elnök választás második körébe, amire korábban nem volt példa. Ráadásul a válogatott is csúnyán leszerepelt a világbajnokságon.

A mai francia válogatott ismét egységes, de azért nem kerülik el a botrányok, elég csak Karim Benzema esetét felemlíteni, akit egy elég ronda ügy miatt zártak ki a válogatottból, ám szerinte sokkal inkább a „rasszista lobbi” miatt nem lehet ott a vébén.

„Az 1998-as és a mai válogatott maga Franciaország, mert Franciaország maga is a XX. században érkezett bevándorlók hullámainak párlata. Így a jelenlegi válogatott a Franciaország és a bevándorlás története is egyben. A futballban látott sokszínűség ugyanakkor nem jelenik meg a politikában” – hívta fel a figyelmet a strasbourgi egyetem szociológia professzora, William Gasparini.

A belga példa

Valahol talán törvényszerű is, hogy a franciák éppen a belgákkal kerültek össze az elődöntőben, hiszen utóbbi válogatott egyik elő- és példaképe éppen a 90-es évek francia együttese.

A belgák ugyanis éppúgy az integráció és a szegénységből való kitörés egyik lehetséges útvonalaként tekintenek a futballra, mint a franciák.

„Franciául kezdem el a mondatot és hollandul fejezem be, néha bedobok egy kis spanyolt vagy portugált, attól függően, milyen környezetben vagyok. De belga vagyok. Mindannyian azok vagyunk” – írt a fent már idézett Romelu Lukaku.

Ráadásul igazi különlegesség, hogy a belgák (akik szövetségi kapitánya a spanyol Roberto Martinez, akinek a munkáját mások mellett a francia csatárlegenda, Thierry Henry segíti) egymás között angolul beszélnek…

Mégpedig azért, mert meccs közben nem érdemes több nyelven kommunikálni, választani kellett egy közöset. Adta volna magát, hogy vagy a hollandot (a flamandok) vagy a franciát (a vallonok miatt) válasszák (és még német kisebbség is van), de nem akartak esetlegesen etnikai konfliktusokat a nyelvválasztás miatt, így kötöttek ki az angolnál.

Ez az úgynevezett biztonsági zóna, így nem nyílnak nyelvi szakadékok közöttük és mivel nagyon sokan játszanak az angol bajnokságban, így nem is jelent problémát a használata.

… és az angolok

Ha már itt tartunk a végére még egy kis érdekesség arról, mennyire általánossá vált a sporton belül is a határátkelés. A világbajnokságra kijutott válogatottakban futballozó labdarúgók kétharmada (64,6 százalék) nem hazája valamelyik klubcsapatában játszik, hanem külföldön.

Az elődöntős horvátok, a legjobb nyolcig jutott svédek és Izland keretében nincs olyan játékos, aki hazai klubban játszana, a pólus másik vége Szaúd-Arábia és Anglia – ezekben a válogatottakban mindenki otthon rúgja a labdát.

„Nemzetünk megváltozott. Míg korábban a futballszurkolói lét részben az angol nacionalizmus idegengyűlölő, és alkalmanként rasszista hajlamának megjelenése volt, addig ez mára szinte teljesen megszűnt” – írta a Guardianben a brit történész, David Olusoga.

„A modern Angliát megtestesítő sokszínű és fiatal csapat vagyunk. Mi, angolok, egy időben mintha elveszítettük volna a modern identitásunk. Természetesen elsőként és leginkább a futballpályán elért eredmények alapján ítélnek majd meg. De most esélyünk nyílik arra, hogy ennél nagyobb dolgokra is hatással legyünk” – mondta még a világbajnokság előtt az angolok szövetségi kapitánya, Gareth Southgate.

Ami egészen érdekesen rezonál Romelu Lukaku gondolataira.

Király Gábor: Ész nélkül ne menjünk külföldre

(Nyitókép: Getty)

Share.

About Author

Leave A Reply