Thaiföldön túlélve az elmúlt fél évet

0

Alighanem sokan vannak úgy, mint a Vakuvillan szerzője, akinek az életében a munkába állás óta nem volt olyan, hogy annyi ideig ne dolgozott volna, mint az elmúlt hat hónapban. Igaz, ő ezt Thaiföldön csinálta, sok minden más mellett.

“Legelőször is végre igazán megismerkedtem a pasival, akivel tulajdonképpen már vagy három hónapja éltünk együtt, de mégis csak pár hetente egy-egy napot találkoztunk. Pazar volt, órákat, napokat beszélgettünk át.

Pont ráértünk, idill volt, rengeteget ittunk, csakúgy otthon a teraszon, elegánsan, bögrékből bort. Nappal néztük a kert élővilágát, madarak, mókusok, fák, virágok, gyümölcsök, gekkók, kígyók-békák jöttek-mentek.

Még nagyon sok barátunk volt itt ekkoriban, és tömegmozgalmat indítottam el a strandra járási hagyománnyal, valamiért, számomra felfoghatatlan okból kifolyólag ez az egyszerű és nagyszerű időtöltés sosem volt képben errefelé.

Igaz, búvároktatók vagyunk mind, örülünk, ha a szabadnapunk szárazon telik. De a hirtelen ránk szakadt óriási szabadidő átfordította ezt valamiféle „minden nap kell a kontaktus a vízzel”-vallássá, és különben testmozgásnak is a legideálisabb.

Szóval eleinte mindig meghirdettem, melyik beachre megyek, és lassan elkezdtek az emberek csatlakozni, de aztán kialakult, hogy délután 3 és 5 között mindig ugyanott vagyunk, néha naplementéig, meg azon is túl, és már nem kellett üzengetni, csak lemenni a partra, és egyre többen és többen voltunk, frizbi, labda, néha sörök, volt aki csak sétált, vagy olvasott, voltak, akikkel olyan messzire kiúsztunk, hogy alig bírtunk visszatérni, és versenyeztünk, és minden csupa napfény és csillogás volt.

A pasim szinte sosem jött, nem strand típus, és szerintem az is benne volt, hogy legyen napi pár óra, ami mindkettőnknek csak az övé. Megtanultam három labdával zsonglőrködni, hetekig gyakoroltam, élmény volt.

Szuperbarna és szuperszőke voltam, kiváló formában. Hiába ittunk és ettünk rengeteget, a sok partozás mindezt pikpakk felemészti. Ételosztásokon és parttakarításokon önkénteskedtem, minden thai megtanulta a nevem végre. (…)

A hullámvölgyek olyanokról szóltak (a mindennapi nem tudjuk, mi lesz velünk elhanyagolható parája mellett), hogy egyik nap minden étterem bezárt, és csak elviteles helyek maradtak. Oké, vettünk pát műanyag dobozt, és itthon ettünk.

Aztán alkoholtilalom lett, a boltok sem árulhattak szeszkót. Minden ilyet úgy tettek közzé, hogy mondjuk felreppent a pletyka, hogy ez lesz, hitetlenkedés, aztán másnap megírta az újság, hogy holnaptól ez lesz, és kénytelenek voltunk elhinni. Aznap minden bolt tele volt alkoholt felvásárló farangokkal.

Elvileg egy hónapra tervezték, szóval kiszámoltuk mennyi borra van szükségünk, rádobtunk pár litert, biztos, ami biztos, plusz egy üveg rum, egy üveg gin, egy üveg vodka, és egy rekesz sör.

Röhögtünk mindenen, aztán az alkoholtilalom 2 hónap lett, de közben már megtaláltuk a boltot, ahol illegálban, fekete zacskóban azért kaphatsz mindent… (…)

Minden hétre jutott egy búcsúbuli, lassan elkezdtek hazaszállingózni az emberek. A Covid legelején elhagyta a helyszínt a legfélősebbje, ők szívták meg a legjobban, káosz volt az összes reptéren és a járatokat úgy törölgették és módosítgatták, mint ahogy kimarad egy, a hetes buszok közül…

Minden barátunk hazajutását végigkísértük, üzenetekben, fotókból tájékozódtunk, hogyan ülnek napokig Dohában, hogyan várnak Bangkokban, hogyan vesznek és buknak el több ezer eurós repjegyeket, hogy végre nagy nehezen hazajussanak a jól megérdemelt karanténjukba.

Mindegyikük megbánta, mindegyikük sírt, hogy mennyire jó lenne inkább itt lenni. Nálunk ez (az első hét pánikja után) fel sem merült, tudtuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, és maradunk, amíg csak lehet. Nem bántam meg.

Mi történt még? Voltunk 3 hetet egy önkéntes korallzátony építésen, végig extra csípős thai kaját kaptunk, és emeleteságyakon aludtunk, de paradicsom volt, szó szerint, Paradise Beach Hotel nevű helyen volt a szállás.

Szóval három és fél hónap Khao Lak után végre kimozdultunk, merültünk, együtt voltunk újra egy csomó emberrel, vidám volt (és persze fárasztó). Aztán autót béreltünk, és körbeutaztuk az országot.

Hatezer kilométert mentünk 3 hét alatt, az összes megyében voltunk, furcsa szállásokon aludtunk, kaptunk kaját útmenti árusoktól, véletlen szülinapokba csöppentünk, minőségi élőzenés klubokat találtunk, voltunk a nagyvárosban, voltunk vidéki tanyán, ültettünk rizst, átgázoltunk útonálló majmok seregén, veszekedtünk, kibékültünk, úsztunk, hegyet másztunk, meg minden. Aztán hazaértünk, és azóta fel és le, fel és le. Nem maradt itt már szinte senki. (…)

Felejthetetlen időszak lesz ez, abban biztos vagyok, és még most is, hogy épp a hullámvölgyben vagyok, azt gondolom, jó döntés volt itt maradni, jó lenne tudni itt maradni, és hogy hálás vagyok, amiért pont itt ért ez az egész. Nem lehetett volna jobb sehol sem, és senki mással sem.

De ha menni kell, menni kell, biztos vagyok benne, hogy ezután is valami csodás történik majd velem, mint mindig, mert az életem valójában csodás, és ezen semmiféle hatalom semmiféle szabályozása nem fog változtatni.”

A teljes sztoriért ide kattints!

A thaiföldi Balaton

(Fotó: pixabay.com/erik_karits)

Share.

About Author

Leave A Reply