Színek és fonákok

0

Finnország, Ausztria és Új-Zéland adják a mai történet fő sarokpontjait, a szerző pedig Péter, aki érdekes nézőpontot és struktúrát választott, hiszen mindhárom (sőt, Magyarországgal együtt négy) ország esetében leírta a pozitívumokat és a negatívumokat is, még ha csak egy-egy rövid villanásnyi ízelítőt is adva a mindennapokból.

„A történetem a Viharsarokból indul. Egy kisebb városból származom, azonban az élet elég messzire sodort, és elég sok kalandot hozott az utóbbi években.

Jelenleg Új-Zélandon élek, immáron több mint egy éve. Éltem több mint két évet Ausztriában, és egy fél évet sikerült Finnországban is lehúznom. Persze a maradék huszonpár év szeretet kis hazánkban zajlott.

Ez a néhány kiruccanás lehetőséget adott arra, hogy megéljek sok jót, néhány rosszat, megismerjek sokféle embert. Szeretnék ezekből az élményekből néhányat felidézni az olvasók számára (előre leszögezem, hogy a tapasztalataim az akkori adott helyzetet mutatják).

Finnország színe…

Finnországba egyetemistaként kerültem, ösztöndíj keretén belül. Mint, ahogy említettem csupán fél év volt, de ennyi idő elég ahhoz, hogy az ember akklimatizálódjon a kultúrához, megszokja, hogy nem kell átváltani az árakat hazai valutába.

A finnek nagyon kedves emberek (bár picit zárkózottak), jól működő országot hoztak létre. Nagy a közbiztonság, a szociális rendszer jól kialakított. Infrastruktúrára sincs panasz, tökéletes autópályák, és néhol fűtött utak. 🙂

Aki Finnországba akar menni, fel kell készülnie, hogy minden elég drágácska. De a fizetések ehhez mérten elég magasak.

Nagyon szerettem ott élni, sok különleges dolgot láttam, és ez volt az első külföldi költözésem, szóval ez még jobban megfűszerezte az egészet.

…és fonákja

Azonban a helyiekkel beszélgetve kibuktak a problémák is. A rengeteg és csak egyre növekvő számú bevándorló elég nagy problémát jelent/jelentett az országban. A „jólelkű” szociális támogatási rendszerrel nagyon sok menekült és bevándorló visszaélt, így jutva akár komplett lakásokhoz, amikért potom pénzt kellett fizetni lakbérként.

Bár említettem a kimagasló közbiztonságot, mégis saját két szememmel láttam, ahogy egy tizenéves srác felszállva a buszra, még éppen az ajtó becsukódása előtt felkapta a kassza mellett tartott váltásra szánt fémpénz blokkot (gyanítom maximum néhány 100 euró értékű), és már csak a porfelhőt látta a buszsofőr a gyerek után. Még reagálni se volt ideje (sőt nekünk sem).

A kedves német egyetemisták szemrebbenés nélkül marokszámra lopták a boltok termékeit, hiszen a bejáratnál lévő csipogó csak legenda az üzletekben (vagy legalábbis akkoriban).

Kint létemkor még jóval kevesebbet tudtam a világról (még most is van mit tanulni), nem tudtam jól megítélni a problémát. De most már jobban látom, hogy bár nekem nem tűnt súlyos társadalmi, gazdasági zűrnek, hiszen Magyarországon súlyosabbnak ítéltem a helyzetet, azonban később rájöttem, hogy az ország számára ezek legalább olyan súlyosak, mint, amilyenek a saját problémáink a mi országunknak. Csak épp a finnek másképp kezelik a helyzetet (sajnos nem tudom megítélni innen, hogy jobban-e vagy rosszabbul).

Nagyon szívesen visszamentem volna egyetem után élni, hogy választ kapjak kérdéseimre, de az élet úgy hozta, hogy Ausztriában kötöttem ki kicsivel több, mint egy évvel később.

Ausztria színe…

És jött az újabb élmény orgia. Az első három hónap borzasztó nehéz volt, hiszen a kiköltözésem – a körülmények és a döntéseim okán – meglehetősen spontán zajlott, így nem volt időm alaposabb tervezésre. Idegen voltam egy, mint később kiderült, nem is olyan idegen helyen.

Végül három hónap után, pont akkor, amikor a pénztárcámból készült az első molylepke kirepülni, kaptam munkát. Most elmondanám, hogy IT-ban utazom, szóval hamarjában találhattam volna állást, de hát a pályakezdők kicsit hátrányosabb helyzete nem köthető országhatárokhoz. És bár mindenféle állást megpályáztam, végül szakmában helyezkedtem el 2 hosszú évre.

Mit is tudnék mondani az országról? Mivel Bécsben telepedtem meg, kicsit még Magyarországon éreztem magam. Talán sok magyar hang, és a kis távolság okán. Igencsak nagy magyar közösség alakult ki. Persze annyi extrával, hogy az életszínvonal itt magasabb, mint a magyar oldalon.

Az ország hihetetlenül jó tömegközlekedési rendszerrel van megáldva. Ahol eddig jártam, még sehol nem tapasztaltam ilyen jól működő rendszert. Tetszett, hogy a mozgólépcsőn mindenki besorol egy oldalra, hogy a gyorshajtóknak utat adnak, tetszett, hogy az ügyintézés gördülékenyen megy, minden jól ki van találva, és elég jól elektronizált.

A szociális támogatási rendszer megint csak kimagasló. A város szép, a vidék csodálatos. És körülbelül egy év alatt sikerült rengeteg magyar barátra szert tennem, és kivételes embereket tisztelhetek meg a személyükben. Egy kedves, figyelmes, flexibilis és nyitott mentalitás képviselőit.

Természetesen belefutottam a másik oldalba is, nem is egyszer, de nem igazán számított, hiszen egy jó ember is elég volt ahhoz, hogy ne lombozzon le a többi, esetleg gyökeresen más mentalitású honfitárs.

…és fonákja

De mint tudjuk, minden éremnek két oldala van, és ez Ausztriában sincs másképp (és gyanítom, nem tudunk eléggé nyugatra menni, hogy ezt meg tudjuk cáfolni).

Az országon belül Bécsre igaz leginkább, hogy a nemzetek egy hatalmas olvasztótégelyére kell gondolni, amikor a városról beszélünk. Ahogy az Európai Unió megnyitotta az országok kapuit, úgy a mindenféle nemzetek, mindenféle képzettségű, társadalmi beállítottságú képviselői elkezdtek beáramlani.

Magukkal vonva az amúgy jó közbiztonság romlását, az osztrák hazafiak ellenszenvét, hiszen a képzett, és kevésbé képzett munkaerő az ő helyeiket veszélyezteti. Nem beszélve a szociális rendszerre piócaként való tapadást. Nem számít, hogy magyar, vagy román, vagy akármilyen nemzet.

Ekkor már kezdett kirajzolódni, hogy na, lehet, hogy a fejlett országok ugyanabban a gyermekbetegségben szenvednek, amik persze valóban súlyos problémák.

És mégis azt mondom, hogy csodálatos ország, úgy gondoltam, és még most is gondolom, hogy ez egy hely, ahol egy életet le lehet élni. Van miből egzisztenciát építeni, van hol elkölteni a megkeresett pénzt, és talán alkalom is van rá. Bár azt hiszem elég sokat, és viszonylag stresszesen dolgoznak az emberek Ausztriában (de ez már csak szubjektívebb tapasztalat, és nem feltétlen a teljes valóság).

Sajnos az osztrák munkám nem volt a legjobb választás, és 2 év után egyszerűen bedobtam a törölközőt. Mivel még egy icipicit lángolt a szívemben lakozó kalandvágy tüze, így úgy éreztem, hogy ideje a látásmódomat kicsit még jobban kitágítani, hiszen minden bizonnyal van még mit rajta csiszolni.

Új-Zéland színe…

Így hát jött a friss tapasztalat, Új-Zéland. Ausztria után úgy éreztem, hogy ezt nehéz lenne tovább fokozni. Ez elég naiv kijelentés volt. Új-Zéland egy más kultúra, más világ kicsit nehéz összehasonlítani az európaival. Még annak ellenére is, hogy európai (oké, angol) gyarmat volt.

Hogy miért is? Az embereknek más az elképzelésük a stresszről, a világnézetük egyszerűen más. Általános szemlélet az „úgyis minden jó lesz, úgy is megoldódik”. Igen, magas az életszínvonal (bár a gépkocsipark nem ezt tükrözi). Az emberek boldogok, és szándékosan nem hangsúlyoztam ki az osztrák emberek boldogságát, mivel úgy érzem, amit itt tapasztalok az több mint amit Európában érzékeltem.

Az utak jó minőségűek, hasonlóan a fentebb említett országokhoz. Bár pont ma hallottam a rádióban, hogy szörnyű minőségűnek tartják a helyiek. 🙂 Kinek mi a rossz…

A fizetések elég jók, talán az ár / fizetés arány Ausztriában és Finnországban jobb, de még mindig bőven az jólét kategóriája. (És itt le kell szögeznem, hogy bár sokféle szakmájú emberrel beszélgetek, az IT-szektor fizetéseire hivatkozok jórészt).

Ami igazán tetszik az a bürokrácia nagymértékű hiánya. Ami annyit tesz, hogy ha a korábbi országaimban könnyű volt az ügyintézés, akkor itt egyenesen nem is kell ügyintézni.

Ennek a legfontosabb alapköve, hogy a szónak még van némi értéke, és az emberekben elég nagy a bizalom. Teszem azt, bankügyintézéskor nem vittem személyi igazoló papírt, és csak annyit mondtam a nőnek, hogy „emlékszik rám? A múltkor itt jártam.”, és máris ment a tranzakció.

A telefonos bankkártyás fizetés teljesen hétköznapi itt. Otthon (azaz Európában) ezt el se tudtam volna képzelni, de lehetséges, hogy csak nem jártam még elég országban.

A természet leírhatatlan, képtelenség megfogalmazni azt a szépséget, ami itt várja az embert (ez igen erősen szubjektív, ám az összes ismerősöm, és turista ember, akivel összefutottam, osztja ezt a véleményt).

…és fonákja

És persze most jöhet az érem másik oldala. 🙂 Itt is van bűnözés, gyilkosság, lopás. Vannak emberek, akik csak le akarnak húzni. De jóval pozitívabbak a statisztikák.

A házak hihetetlenül drágák, és cserébe egy papírházat kapsz, így hiába van télen 14 fok kint, hiszen bent is annyi. Rengeteg a nemzetközi ember… Oh, persze, hiszen az ország igazából bevándorlókból alakult ki. És ez önmagában hordozza azt a csodálatos tulajdonságot, amit úgy hívnak, tolerancia.

Ja, igen egy további „aprócska” bibi az országgal: a természet, azaz vulkánok, földrengések, árvizek, cunamik, túl erős UV sugárzás. Azt hiszem, ez sokat elmond. 🙂

Oldalakon át ecsetelhetném a pozitív és negatív külföldi tapasztalataimat, de szeretnék inkább egy hasonló leírást adni a magyarországi tapasztalataimról is.

És végül Magyarország

Mielőtt ez az utazó lavina elindult egy békés szegedi polgár voltam (Viharsarok a származási helyem), egy szerényke (minimálbér alatt) fizetéssel, és doktori tanulmánnyal.

Nem igazán tudtam félrerakni, de sose rimánkodtam, boldog voltam, amikor egy üveg olcsó borral kiültünk a barátaimmal a Tisza partjára, beszélgetni, vagy elmentünk a gátra bringázni. Sőt, hihetetlen élmény volt, ha eljutottunk a Bükkbe sátrazni.

Magyarország a pusztáival, az aprócska fenyves dombjaival, és kígyózó folyóival, épp olyan csodálatos látványt nyújt, és ugyanolyan különleges romantikája van, mint egy 4000 méteres csúcsnak Ausztriában, vagy egy 200 méter magas sziklaszirtnek, Új-Zéland óceán mosta partján.

A barátaimat és szüleimet kedves és jóságos embereknek tartom. És miután elhagytam az országot, még jobban elkezdtem értékelni az ország szépségeit és az ott élő embereket.

Budapest fénypompás esti panorámáját, hihetetlen éjszakai életét, amihez foghatót eddig nem nagyon találtam. Persze az éjszakai buszon nem utaztam nyugodtan, sőt vannak helyek, ahol nem éreztem magam biztonságban.

Illetve valóban sokkal rosszabb a gazdasági helyzet (kedves szüleim igás élete erre a legjobb bizonyíték), mint máshol, ahol éltem. De a problémák ugyanolyan jellegűek, csak más a gazdasági nagyságrendjük, mint ahogy az országok gazdasága is más nagyságrendű.

Minden alkalommal, amikor hazautaztam, jó volt látni, hogy azért az emberek is változnak otthon, még ha lassan is, de pozitív irányba. Valószínűleg furán hangzik, de én szívesen hazamennék (nem csak Európába, hanem Magyarországra is), aminek talán lassan el is jön az ideje.

Szerényke kis leírásommal pusztán azt akartam megmutatni, hogy semmi sem fekete-fehér. A világ tele van csodálatos helyekkel, de mindenütt ott leselkednek a veszélyek és bajok is. Mindenütt vannak és lesznek „rossz” emberek, de vannak barátaink, és családtagjaink, akik ékes bizonyítékai annak, hogy „jók” is vannak.

Pusztán az adott helyhez, és emberekhez és persze saját magamhoz való hozzáállásomon múlik / múlott, hogy talpon maradok-e és jól érzem-e magam, és ez Magyarországon se volt másképp.

Valószínűleg a leírásból nem teljesen tiszta, de minden költözés sok munkával járt, és sokat kellett, sőt rengeteget kellett tenni (hogy úgy mondjam, volt egy-két hidegzuhany is), ahhoz, hogy oda jussak ahova jutottam és megéljem mindazt, amit megéltem eddigi rövidke kalandozásom során. Mindenkinek hasonlóan kemény munkát, és utána hasonlóan szép életet kívánok!”

Share.

About Author

Leave A Reply