Sokféleképp lehet külföldre menni

0

A mai poszt nem egyetlen országról szól, sokkal inkább a motivációról, illetve arról, miként lehet szépen fokozatosan felépíteni egy életet és külföldi karriert. Jöjjön tehát András története, melynek során az Egyesült Államokból indulunk és Magyarországon keresztül végül Moszkvába érkezünk meg.

„A Határátkelőt olvasgatva kedvet kaptam, hogy én is papírra vessem külföldi kalandozásaimat, élményeimet. Remélem, lesz, aki ötletet merít, vagy éppen csak jobban megérti a külföldre utazók motivációját, és az ezzel járó bonyodalmakat. Aki országleírást vár, annak csalódást kell okoznom, inkább a határátkelés elhatározását, szervezését és tapasztalatait osztom meg.

A kezdetek

Ugye a 18.-dik év a naptári felnőtté válás (Magyarországon), a nagy döntések éve. Persze nem árt, ha valaki már jó előre eldöntötte, mit akar, és tudatosan készül rá, ahogy azt egy sporttársam tette (nem lényeges, milyen sport, a lényeg, hogy kiemelkedő sportolók ösztöndíjjal tanulnak Amerikában). Ő úgy 15-16 évesen eldöntötte, hogy Amerikába fog menni, és kész.

Ezzel szemben engem sosem vonzott Amerika, vagy más ország, mert nagyon is jól éreztem magam otthon. El is végeztem egy tanárképző főiskolát testnevelés – matematika párosítással, mondván, sosem tudni, mit hoz a jövő, jó lesz diverzifikálni.

Szembesülés a valósággal és a jövő kovácsolása

Már diplomázás előtt világos volt, hogy tanár Magyarországon nem leszek, mert bármennyire is tisztelem és szeretem is a szakmát, megélni sajnos nem lehet belőle.

Elhatároztam, hogy bizony én is megpróbálom a szerencsémet a lehetőségek földjén, ezért az utolsó főiskolai évemet információszerzéssel töltöttem. Ekkor 2003-at írunk, és a 2001-es terrorcselekmények után szigorított vízumintézkedésekkel kell megbirkózni.

Több lehetőség közül az au pairkedést választottam. Ez adott ugyanis legbiztosabban vízumot, tőke nem kellett hozzá, és azért nem vagy teljesen magadra utalva. Persze nem volt ilyen egyszerű, pont egy évet vártam, míg kiválasztottak, addig Magyarországon kipróbáltam jó pár kétkezi munkát: úszómester, raktáros, kőműves, szállodai animátor, statiszta, stb.

Út az ismeretlenbe

Végül is 1-2 telefonos beszélgetés után minden a helyére került, és 2004-ben repülhettem St. Louisba. Kamasz koromban főleg a sport miatt már bejártam a közeli európai országokat, és voltam távolabb nyugaton is, de az USA teljesen más.

A JFK-hez közeledve a látvány felülről hihetetlen volt: házak ezrei, és minden piros háztetőhöz egy kék medence tartozott az udvarban. St. Louis is nagyon barátságos város, viszonylag nyugis, sok-sok parkkal, jó utakkal, és magasan az otthon megszokott átlag életszínvonalon élő családokkal: nagy ház, kert, 3 autó.

Én 3 gyerekre vigyáztam, és nagyon élveztem. Elég nehézkesen indult be a szociális életem, de ami késik, nem múlik. Először egy pubban kezdtem dolgozni (merthogy az au pair-ek nem nagyon kapnak ám fizetést), aminek magyar menedzsere volt, majd 3 hónap után meg is váltunk egymástól jó magyar szokás szerint.

Majd helyi barátokat szereztem, ami már sokkal kellemesebb volt. Egy biztonsági őrrel barátkoztam össze, aki nem csak, hogy szívesen javította az angolom, de megosztotta velem a Harley Speedsterjét annak ellenére, hogy nem volt jogsim.

Lényeg a lényeg, én angolul tanulni mentem elsősorban, de hamar rájöttem, hogy tovább szeretnék tanulni, és a legjobb ezt helyben, az USA-ban megtenni. Miért? A három kézenfekvő, jól fizető karrier közül (orvos, jogász, üzletember) én a harmadikat preferáltam (persze ma már látom, hogy ennél azért sokkal színesebb a jól fizető és érdekes állások skálája).

Míg otthon a jól működő kreditrendszerben ezt hat év alatt szerezhettem volna meg, az USA-ban ugyanez két év, plusz üzleti angol automatikusan adott, és a diplomát is világszerte elismerik.

Az egyetem keresése

Hogy is kerüljünk be egyetemre úgy, hogy ki is tudjuk fizetni? Amerikában szerintem viszonylag egyszerű… csak akarni kell. Először azt kérdeztem magamtól, miért is éri meg az egyetemnek engem ingyen tanítania, azaz ösztöndíjat adnia? Mit tudok én nyújtani?

Szerencsére jelentős sportmúlt és eredmények voltak már a tarsolyomban, és még a főiskolai kutatásaim eredményeképpen a terv adott volt: kell egy edzői ösztöndíj! Sportolói ösztöndíja csak a főiskolásoknak van (Bachelors), nekem viszont már volt ilyen diplomám, és kezdtem is kiöregedni, tehát maradt az edzői ösztöndíj egyetemi képzésen (Masters).

Hogy találok ösztöndíjat? Természetesen interneten, vagy ismeretség révén. A második könnyebb volt, mivel már egy ismerősömnek segítettem az egész felkészülés, vizsgák, ösztöndíj, utazás procedúrát lebonyolítani, itt volt az ideje, hogy most ő segítsen nekem.

Meg is szerveztünk egy interjút ugyanarra a helyre. Egy személyes találkozás, és meg is kaptam a pozit. El sem hittem. Na, jöhetnek a vizsgák: GMAT, TOEFL. Először a GMAT-tel kezdtem, sikerült közepes pontot kapnom, ami a legtöbb egyetemre elég, aztán a TOEFL-re már nem is igen készültem, a GMAT (meg a fél év kint lét) jó hátteret adott. Újabb közepes teljesítmény.

Megjegyezném, a közepes teljesítményekkel nincs is semmi baj, tükrözte a tudásom (főleg, hogy nem az angol az anyanyelvem). Különben sem a vizsga, hanem az ösztöndíj volt a lényeg, ami egyrészt már a zsebemben volt, másrészt erősebb egyetemeken, ahol magasabb pontszám kellett volna, ösztöndíjat még nehezebb lett volna kapni.

Sokkoló fordulat

2005 februárjában már a kezemben volt az I-20-as meghívó az egyetemtől, ami egyenes út a vízumhoz, és ami aztán jön. Elégedetten hátradőltem, és élveztem napjaimat, vártam az augusztusi kezdést. Mígnem április végén egy hír szerteoszlatta a lila ködöt és fénysebességgel vágott a földhöz: az egyetem megszűnteti a sportágat, így edző sem kell.

Ekkor már a legtöbb helyre a jelentkezési határidők lezárultak, még kevesebb esély adatik ösztöndíjra. Pillanatnyi magamba roskadás után úgy döntöttem, nem adom fel, ismét ösztöndíjat kerestem nagy erőkkel. Itt egy példa a sok hasznos oldal közül: http://www.collegeboard.org/ .

Itt érdemes megjegyezni, hogy azért nem minden egyetemre érdemes menni, csak az akkreditált képzések jöhettek szóba. Az elég kínos, mikor valaki végigszenved 1-2 évet, belefeccöl pár milliót, és utána kinevetik, mert valami privát, nem akkreditált képzést végzett, amit nem ismer el se egy másik iskola, se valamely cég.

egyetem és ami utána jön elé.jpg

Hatalmas mákkal volt is mindjárt két ösztöndíjas hely egy akkreditált egyetemen Észak-Dakotában. Na, ide az amerikaiak semmilyen körülmények között nem mennek, olyan nekik, mint nekünk Szibéria.

Ezért sikerült is megfognom az egyik helyet, és igaz, az utolsó pillanatokban, de a papírok is a helyükre kerültek. Mindeközben az au pair évem is végére ért.

Egyetem, és ami utána jön

2005 augusztusában ismét iskolapadban ültem, de úgy élveztem, mint addig még soha. Nem csak azért, mert tudtam, hogy épp a jövőmet alapozom meg, de az órák nagyon érdekesek és élvezetesek voltak. A „campus” életet most nem tudom részletezni a véges hely miatt, de nem árt kipróbálni, akinek van rá lehetősége.

Ráadásként 2 hónapon belül a sarki fényhez is volt szerencsém, nem úgy mint sok más külföldinek, aki 3-4 éve ott élt, de még soha nem látta. Rengeteg külföldi barátom volt a világ minden tájáról csakúgy, mint amerikaiak.

Dupla annyi órát vettem fel mind a négy szemeszterben, mint egy átlag diák, 18 kreditet 9 helyett, bár így ösztöndíjasként már 6 kredit is elég lett volna a „full time” státuszhoz, de én minél előbb végezni akartam, hogy karriert kezdhessek.

Az ösztöndíjhoz papíron 16 órát kellett dolgozni, és 9 kreditet vehettem ingyen, plusz a pénz fedezte a szállást és a kaját. Minden másra a megspórolt pénzemből költöttem. Valójában azonban 32-35 órát dolgoztam hetente, de minden percet élveztem, és szerencsére a maradék 9 kredit finanszírozását is elengedték a jó átlagom miatt (megpályáztam, megkaptam).

Időközben válthattam volna ösztöndíjat, amivel fele annyit kellett volna melózni és kétszer annyit fizetett volna, de nem akartam cserbenhagyni akkori főnökömet, aki miatt sikerült az egész egyetemesdi. Ösztöndíjból meggazdagodni úgysem lehet.

Természetesen a két tanév között dolgoztam nyáron. Hiába küldtem százával a jelentkezéseket gyakorlatra, semmi nem jött össze, így maszekoztam, ami akadt. Az iskola befejeztével ismét százával küldtem a jelentkezéseket… ismét semmi. Ekkorra elfogyott minden félretett pénzem, mentem hát vissza úszómesterkedni, maszekozni, felszolgálni. Mikor mi volt. Közben persze jelentkezgettem, de semmi ígéretes.

Én különben vallom, hogy a munkakeresés egy külön szakma, és nem árt elsajátítani. A munkaközvetítő cégekkel akkor szakítottam, mikor egy ügynökük azt kérte tőlem, csináljak gyorsgépíró tesztet és számleütős tesztet, hogy 1 perc alatt hány hibátlan szót vagy számsort tudok leütni. A két diplomával elkeseredésemben majdnem meg is csináltam, de végül inkább elküldtem a sunyiba. Jött 2007 karácsonya, amit már otthon terveztem tölteni a családommal, mert három karácsonyt már kihagytam.

A haza szeretet(t)

Hosszú, frusztráló hónapok után az USA-ban (munkakeresés terén) otthon töltöttem az ünnepeket, és relaxáltam. Ez alatt kíváncsiságból elküldtem 20 jelentkezést az áhított cégekhez (Coca-Cola, Exonmobil, Morgan Stanley, Mars, Citibank, Deloitte, stb). Ebből 10 interjú felkérést kaptam.

Több sem kellett az önérzetemnek, a visszautat (merthogy retúrjegyem volt vissza az USA-ba) elhalasztottam, hogy kipróbáljam magam az interjúkon. Kaptam is 3-4 szívmelengető ajánlatot, és úgy döntöttem, maradok.

Kiválasztottam a legmegfelelőbbet, és már a repülőn is ültem Skócia felé a 3 hónapos tréningre. Glasgow nagy élmény volt, de 3 hónap elég is volt belőle. Vissza Budapestre, hogy kamatoztassam kint megszerzett tudásom.

Mindent megtettem, hogy kitűnjek a többiek közül, és a maximumot adtam, hogy kinevezzenek és lehetőség szerint minél előbb legyen esélyem külföldre pályázni a nemzetközi cégnél, bár ebben az időben jól megvoltam otthon is.

Hamar rájöttem, a cég csak kihasznál, és azt szeretik, ha csendben meglapulok, és nyomogatom a billentyűket. 9 hónappal a kezdés után már szórtam is az önéletrajzokat. Nem túl jók a kilátások, 2008, komoly világválság és én pénzügyi területen dolgozom.

Na, sebaj, voltam már hasonlóan nehéz helyzetben. Szerencsére hívtak interjúkra, és kaptam is ajánlatot, méghozzá a kedvemre valót, ráadásul 2008 márciusában, a válság mélypontján.

Révbe érés elé.jpg

Révbe érés

Akkor még nem tudtam, hogy álmaim állását kaptam meg. Egyelőre boldog voltam az új és egyértelműen érdekes kihívások előtt, és persze a jó kis fizuemelés miatt. Szokták mondani, hogy akkor érdemes váltani, ha min. 25 százalékkal jobb jövedelme lesz az embernek, nekem sikerült feltornázni 50 százalékkal az átlagnál amúgy is magasabb fizum.

Így már közelítettem saját elvárásaimhoz (ne feledjük, papíron 8-10 millió forintot fizettem az MBA diplomámért külhonban, amit szerettem volna minél előbb megtérülni látni, továbbá a fizetési felmérések is ilyesmi átlagfizetést ígértek hasonló végzettséggel).

Mivel a szerződésem ideiglenes volt, nem volt kockázatmentes a váltás, csak 9 hónapra szólt, de úgy gondoltam, így is megéri. Aztán úgy is lett. A 9 hónap lejártával felvettek állandóra, 33 százalékkal megdobták a bérem, és regionális pozícióba emeltek (nekik bejött a munkamorálom, nem úgy, mint az előző). Nagy levegő… megérkeztem.

Ebben az életszakaszban pont ezt szerettem volna csinálni, és a juttatások is kielégítőek voltak. Innentől Közép- és Kelet-Európában dolgoztam: Budapest, Kijev, Varsó, Prága és a cég párizsi központja. 4-5 csillagos hotelek, aranykártyás Malév-ügyfél, pörgős, megbecsült munkák.

Aztán persze többet szerettem volna… még mindig magyar bérezésem volt, ami nem hasonlítható a hasonló pozícióban levő kollégáim jövedelméhez. Szerencsére a cég támogatott az előrejutásban, és hamarosan külföldi megbízást kaptam külföldi juttatásokkal.

Nem mondanám, hogy ideális a célpont, de egy évre megteszi: Moszkva. Nem voltam még Oroszországban, és ez egy jó alkalom megtapasztalni a moszkvai életet. Én nyitott vagyok a legtöbb kultúrával és élménnyel szemben, aztán ha nem tetszik, maximum dobbantok. Útközben persze társra leltem, úgyhogy moszkvai élményeinkről már feleségemtől olvashattok.

záró gondolatok elé.jpg

Záró gondolatok

Sokféleképpen lehet külföldre menni, de szerintem az fontos, hogy tudjuk, miért megyünk. Kell, hogy legyen belső indíttatás, és nem azért menni, mert ez vagány, vagy divatos.

Ne akarjuk a régi életstílusunkat migrálni magunkkal, hanem alkalmazkodjunk egy egészséges fokig, és élvezzük mindazt, amit egy más hely, kultúra adhat, és fogadjuk el, kezeljük a negatívumokat, amik ezzel járnak. Ha már egyszer kint vagyunk, ne érjük be a minimummal, legyünk tisztában lehetőségeinkkel, és becsüljük önmagunk, akkor a barátok és munkáltató is becsülni fognak.

Talán később írok részletesebben a különböző fázisokról, mert szerintem megér egy-egy misét: au pairkedés, USA egyetem, munkakeresés otthon és máshol, utazó életstílus, élet a nagy Medvével (nem, nem a feleségemre gondolok, hanem Oroszországra).

Kifejezetten érdeklődés alapján fogom a következő szösszenetet megírni, úgyhogy ne fukarkodjatok a kommentekkel és üzenetekkel. Jöhet hideg is, meleg is.”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply