Így lettünk hazátlanok

4

Ritka az a helyzet, amikor nem tudok mit mondani egy történet előtt. A mai ilyen. Ha elolvassátok Gábor írását, megértitek majd.

“Lassan 5 éve élek Skócia különböző helyein. Az elején munkának indult, aztán „rabság” lett belőle. Miért is? Azért, hogy ki tudjam fizetni a számláimat otthon, törleszthessem a lakás, autó hiteleket, hogy ne kelljen 31 éves fejjel mindent elölről kezdeni.

Az évek alatt egyre jobban eltávolodtam attól az országtól, ami szült. Minden egyes hazalátogatás alkalmával egyre kevésbé éreztem otthon magam, az emberek nem mosolyogtak, nem voltak kedvesek, a régi ismerősök is annyit láttak az emberben, segítsek kijutni, vigyem ki a kisfiukat.

Sokan mondjak, hogy irigyelnek minket, akik kint élhetünk és dolgozhatunk. Én megértem, hogy az otthoni körülmények közül már családostul menekülnek az emberek, a kilátástalanságból, a frusztráltságból.

Ám aki külföldre készül dolgozni, az jobb, ha tudja: amikor kijöttem, másfél szobában 5-en laktunk, persze nem beszéltem a nyelvet. A földön aludhattam. 10 hónap után tudtam megteremteni azt, hogy egyedül lehessek egy szobában.

Mindenféle rossz és egészségtelen munkát el kellett vállalni, mert a kommunikáció nem igazan ment.  Aztán jött minden szépen sorban. Persze én egy kis szigeten élek most, ahol ismernek, rám mosolyognak az emberek, a szomszéd sörrel kínál. Mi vigyázhatunk a gyerekeikre, ha kettesben lenne a feleségével. S minden a helyére kerül vagy került… s mégis.

Ami nem hiányzott évekig, az most kezd újra fel feléledni. Hiszen akik vállalták azt az áldozatot, hogy kijöttek, otthon hagytak családot, barátokat, szerelmeket, márpedig ezek azok a dolgok, amik valójában számítanak. Az otthon maradottaknak mi betű formában létezünk, videó beszélgetésben hallhatnak láthatnak minket. s szépen lassan elkopnak.

Házasságok mennek tönkre, barátok tűnnek el a semmiben. Szerelmek törnek ketté a távolság miatt, hiszen nem mindenki meri megkockáztatni a teljesen új eletet.

Szerencsésebbek azok, akik közelebb tudtak munkát vállalni, akik megtehetik, hogy 3-4 hetente hazalátogatnak, de az is csak egy pótlék, hiszen nem veszünk részt a szeretteink mindennapi életében, nem éljük át személyesen velük a gondokat, bajokat. S ők sem velünk. Az erősebbek kibírják, a gyengébbek elvéreznek, hazamennek, vagy egyedül tengődnek itt.

Hogy miért is egyedül?? Nem elég beszelni egy nyelvet, nem elég megérteni a szavakat, én erezni mindig is magyarul fogok. Magyarul gondolom ki az álmaimat,  magyarul tudok verset írni, szavalni. A szív szava csakis magyarul szól bennem…

S rájövünk arra, hogy a legfontosabbat minden nap elveszítjük, egy kedves ismerős személyében, egy barátéban, s összeomlunk a szerelmek kínlódásában. S mégsem mehetünk haza. mert már nincs miért. Nincs kiért.

Így lettünk hazátlanok. Akik oda már, ide még nem tartoznak. A szerencsésebbek családostul tudtak jönni, a párjukkal. Igazából nekik sikerült, nem nekünk, akik létezünk, messze távol minden emberi kapcsolatunktól.. minden álmunktól…”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

4 hozzászólás

  1. Az eleje vegetáció. Ennek a szakasznak a hossza nagyon függ a felkészültségtől (nyelv, képzettség) és a befogadó környezettől (ők hívtak, vagy te mész, számítanak rád, vagy megpróbálnak elhelyezni valamilyen állásban – nem mindegy) függően változó, lehet 3-4 hónap, de lehet 1-2 (több??) év is. Amíg az ember az életfenntartáshoz szükséges dolgokat végzi csak (eszik alszik dolgozik), mivel az elején másra nincs energia addig nem tud figyelni az otthoniak hiányára vagy ismerkedni új emberekkel, csak egyik lépcsőről lép fel a másikra. Nagyon nehéz a döntés is, és maga a külföldi lét is. De érdemes mindig azt is végiggondolni, hogy miért döntöttünk így. Vajon az a rémes környezet amiből eljöttünk mennyire rontotta volna meg az otthoni kapcsolatokat is? Akkor is elszürkülnek a barátságok, ha otthon nincs idő találkozni. Vagy ha napi-havi-évi-évtizedes megkeseredettségek ülnek rá a kapcsolatokra, barátságokra.

  2. Teljesen átérzem ezt az érzést.Én 55 évesen kerültem Ausztriába dolgozni.Egy éve hogy itt dolgozom egy kis faluba.Sehol egy barát vagy akivel magyarul beszélhetnék.Háromhavonta mehetek haza.Három felnőtt gyerekem hagytam távol .A férjem halála után anyagilag és érzelmileg is összeroppantam. Ez volt az egyetlen lehetőség hogy talpon maradjak.A nyelvet még tanulom…..nem könnyű így.A párom Svédországban él .A fiatalabbik fiam Angliában………

Leave A Reply