Skandináv krimi egy percben

0

A modern kori népmozgások kérdésében gyakoriak a nézeteltérések az emberek között, különösen 2015 óta. Marton Péter e heti írása erről emlékezik meg egy egyperces skandináv krimi keretében.

Marton Péter: Gondolják mind a ketten (skandináv krimi)

Sven és Nils még a gimnáziumban lettek jó barátok, és később, már az érettségi után, gyakran feljöttek ide északra, a sarkkörön túlra egy hétre nyaranta, kibérelni egy kunyhót, kirándulni a környéken, átbeszélni az élet dolgait,

feldobta őket a gondolat, hogy a puhányak ilyenkor valami trópusi szigeten szórják a pénzt, és a napon aszalódnak;

az utóbbi években, mit években, az utóbbi évtizedben azonban elsodródtak egymástól: Nils Spanyolországban dolgozott egy multinacionális vállalatnál, Sven pedig a svéd fejlesztési ügynökségnél, különböző afrikai országokban, és mivel Facebookot nem használtak, főként az ünnepek alkalmából üdvözölték egymást, akkor váltottak csak egy-egy hosszabb, családi hírekről, munkahelyi sikerekről beszámoló levelet;

mintha visszafiatalodtak volna tíz évet, a másik szófordulatai, gesztusai és szokásai nem változtak annyit, hogy a társasága ne váltsa ki ezt az időben visszaröpítő érzést, ma pedig kint voltak a hófödte dombok között a terepen, és hogy mozoghattak, hogy végre igazi emberként használhatták a tagjaikat, az izmaikat, az inaikat és az érzékszerveiket, a taposás a mély hóban, az előrehaladás kellemes küszködése, ez is fiatalabb korukra emlékeztette őket;

jólesően elfáradtak, miután felkaptattak egy hosszabb emelkedő tetejére, és cserébe megálltak, hogy elidőzzenek a kilátással a havas pusztaságban, ahol vakítóan veri vissza a napfényt szinte minden felület, az itt-ott előbukkanó sziklák foltjait leszámítva, a tiszta fehér, összefoltozva a koszos barna, a szürke és a matt fekete árnyalataival, a húsz évnél is régebben a lelkükbe égett táj… és valami új:

az alattuk nyíló, balra hosszan, fokozatosan szélesedő völgyben két róka kergetőzött éppen, két különböző színű pamacs, piros a fehér után, olyan kitartóan, hogy amikor már két perce nézték, úgy érezték, hipnotizálja őket a látvány,

álltak, a súlyuk egy részét kényelmesen a túrabotjukra helyezték, a halántékukon a hideg ellenére is izzadtság csorgott alá az iménti mászás után, a vádlijukban pedig kellemesen lüktetett az erőfeszítés emléke, és egészen belefeledkeztek a látnivalóba;

a két állat szedte a lábát, újra meg újra irányt váltottak egy-egy akadály előtt, de nem játékosan – inkább hogy az üldözött becsapja az üldözőt, mert üldözés volt ez, nem egyszerű kergetőzés, az kezdett most már világossá válni, az elöl ügető a bőrét féltette, ezért futottak olyan hosszú ideje, ahogy csak bírtak,

alighanem az energiájuk javát felégették már – ugyan, miféle indulat késztethet erre rókát a róka ellen, miért nem a maguk területén vadásznak inkább, a sarki róka a hó birodalmában, a vörös pedig attól délre, fura ez;

„a hótakaró visszahúzódik északabbra, a vörös róka betör a sarki róka hagyományos területére”, fogalmazódik meg bennük a következtetés szinte egyszerre, Svenben is és Nilsben is, és ahogy egymásra néznek, látják, hogy a másik is éppen erre jutott;

„a klímaváltozás valós, itt zajlik körülöttünk, a jelei mindenütt, az emberek tömegesen kényszerülnek rá, hogy északabbra húzódjanak, ahogyan ez a vörös róka is, ki a vízhiány és a mezőgazdaságot sújtó aszály miatt, ki olyan konfliktusok elől, melyeket részben ugyancsak a klímaváltozás okozott – az emberiségnek tehát együtt kell működnie, hogy ezeket a kihívásokat kezelni tudja, legelőször is meg kell nyitnunk a határokat az élhetetlenné váló területekről menekülők előtt, hogy befogadhassuk azokat, akiknek másutt nem jutna megfelelő hely”, gondolja Sven;

„csupa rossz dolog jön délről, nem természetes, amikor így betörnek valakinek a területére, az ilyesmiből nem származik jó, csak az egyik vagy a másik győzedelmeskedhet, ha nem vigyázunk, olyanok leszünk, mint a sarki róka, és a fülünket, farkunkat behúzva iszkolhatunk az erősebb felépítésű déli róka elől még északabbra, míg meg nem fagyunk vagy el nem éhezünk azon a kis helyen, amit hagynak nekünk – nincs más választásunk tehát, le kell zárnunk a határokat, a piacon sincs pardon annak, aki lassú alkalmazkodni a verseny követelményeihez, ez így természetes”, gondolja Nils;

és még: „Ej, de jó lesz beszélgetni ezekről a dolgokról este a kandalló mellett, a kunyhóban!”, gondolják ebben a pillanatban mind a ketten!

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

A kutató, aki Svédországba ment

Share.

About Author

Leave A Reply