Segítség, jönnek a barátok!

0

A címet nyilván nem kell teljesen komolyan venni, bár aki külföldön élve átélt már egy-egy nagyobb „barát-cunamit”, annak alighanem ismerős az érzés. Mert más azért napokig összezárva lenni, mint összefutni pár órára egy vacsorára, még akkor is, ha nagyon várjuk őket. Ugyanakkor a barátok és a család látogatása nagyon fontos szerepet játszik a határátkelők életében.

Sok minden más mellett erről is szó esett a Határátkelő Klub első estjén, ahol a meghívott vendégek beszéltek arról, akadt-e olyan pillanat külföldi életük során, amikor már otthonuknak érezték az adott várost. (A posztban leírt szöveg egy rövidebb összefoglaló, úgyhogy hallgassátok meg a csatolt podcastot, hanganyagot, mert sok érdekesség akad még benne!)

„Azt éreztem, hogy jó helyen, biztonságban vagyok”

Sz. Látó Judit mentálhigiénés szakember Brüsszelben élt, méghozzá akkor is, amikor 2016 tavaszán az emlékezetes robbantásos merényletek történtek. Azt mondta, noha igazán otthon soha nem érezte magát a belga nagyvárosban, furcsa módon éppen a merényleteket követően érezte, hogy befogadja a város.

„Akkor sokkal otthonosabban kezdtem érezni magam, ami egy nagyon paradox helyzet volt, hiszen pont egy vészhelyzet után voltunk. Ilyenkor az ember azt gondolná, hogy félsz és sikítva akarsz hazamenni, de akkor egyszerűen más lett az emberek kisugárzása egymás felé. Egy kicsit elkezdett szeretni engem Brüsszel és én is elkezdtem szeretni Brüsszelt” – mesélte.

„Nagy hangsúlyt kell fektetni az emberi kapcsolatok kiépítésére”

Corfmat Zsófi azzal kezdte a választ, hogy neki mindig és mindenhol a család és a barátok hiányoztak a legjobban. Így aztán Nantes-ban is nagyon hiányoztak neki a barátnők.

Ezen némileg segített a nyelviskola, hiszen ott mindenki hasonló problémákkal küzdött, függetlenül attól, hogy angol volt, spanyol, vagy éppen japán; egyedül érkezett, au pairként dolgozott vagy más foglalkozása volt. Ami közös volt még bennük, hogy kínlódtak a francia nyelvvel.

Aztán egy délután egyikük szervezett egy kerti partit, ahová meghívta a csoporttársakat is. „Akkor úgy éreztem, ez most olyan, mintha otthon egy házibuliban lennék a barátaimmal. Ugyan ők nem voltak olyan szoros barátaim, mégis megvolt a kapcsolódási pont, a kötődés, hiszen mindannyian ugyanazon a nehézségen mentünk át” – emlékezett vissza Zsófi.

„Ott, abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy na jó, mégsem olyan rossz itt, Nantes-ban. Elkezdtem szeretni a várost és én is azt éreztem, hogy mégis meg tudja nekem adni azt, ami nagyon-nagyon hiányzik” – mondta.

„Az emberi kapcsolatok kiépítésére nagy hangsúlyt kell fektetni, mert attól rögtön otthonosabban érezzük magunkat” – vélte Zsófi, aki noha francia barátot nem szerzett, de a különböző külföldi, főleg angolszász csoportokban talált barátságokra, amitől rendkívül színes lett az élet és rögtön sok különböző nézőpontból látta a világot.

„Egymás kezébe adták a kilincset”

„Otthon nem éreztem magam, azt viszont éreztem, hogy jó helyen vagyok. Egy darabig…” – ezt már az este harmadik meghívottja, Kolonics-Imre Zsófia mesélte ausztriai tapasztalatairól.

A barátok és a család hiányát ők úgy oldották meg, hogy meghívták magukhoz őket. Ő akkor még otthon volt a gyerekekkel, így aztán a barátok egyhetes turnusokban váltották egymást.

„Egymás kezébe adták a kilincset, mindig csak ki kellett mosni az ágyneműt, de egyébként ugyanaz a menü volt és mindenkit ugyanoda vittünk el. De nagyon élveztük és ez így tökéletes volt, mert gyönyörű helyen voltunk jó fej emberekkel” – emlékezett vissza.

„Én az egész külföldi létet egy nagy álomként éltem meg. Szuper volt ott lenni, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy nem oda tartozom, de arra gondoltam, hozzuk ki belőle a maximumot és ez sikerült is” – tette hozzá Zsófi.

Ugyanakkor egy idő után úgy érezte, elég volt és szeretne hazamenni.

„Volt egy kanapé, amit aztán már be se csuktunk”

Sz. Látó Judit arról beszélt, mennyire sokkolónak érezte egy idő után a barátok áradatát: „Volt egy kanapé a nagyszobában, amit aztán már be se csuktunk. Táblázatban vezettük, hogy ki mikor jön – azért erre érdemes vigyázni, amikor külföldön vagyunk”.

„Hirtelen mindenki meg akar látogatni, két napig szuper, aztán viszont érzed a dolog súlyát: Big Ben, Parlament… Brüsszelben a pisilő kisfiút már minden szemszögből láttam” – emlékezett vissza.

A kérdés persze ilyenkor az, hogyan mondod meg a következő bejelentkező barátnak, hogy most jobb lenne, ha nem jönne. (Speciel éppen így…) Ráadásul olyan emberekkel leszel összezárva, akikkel esetleg korábban esetleg csak kávéztál vagy söröztél.

De hát ez is a határátkelés szépségéhez tartozik.

A végére pedig egy rövid videó a találkozóról…

(Fotó: pixabay.com/27707)

Share.

About Author

Leave A Reply