Rémes dolgok Írországban

1

Na, akkor a tegnapi havas kitérő után következzen a már hétfőn belengetett (és általatok megszavazott) írországi párposzt, azaz Kisrumpf férjének írása az érem másik (nem túl fényes, inkább rozsdás) feléről. Lássuk tehát, mi az, ami idegesítő Írországban! (A képeket köszönöm Kisrumpfnak, aki ezzel próbálja meg a maga részéről enyhíteni a poszt mondanivalóját. 🙂 ). Ja, és mielőtt belevágtok, ne felejtsétek el elolvasni az első részt, ha nem tettétek volna!

A nők rondák

Különösen a tájhoz képest. Erről mondjuk nem tehetnek, hiszen szigetország, annak minden hátrányával. Mostanában igyekeznek ezt némi kozmetikával ellensúlyozni, mondjuk úgy 50 nőből egy ért is hozzá, a többiek azt hiszik, hogy a mennyiség előbb-utóbb átvált minőségbe, mint a sztálini vörös hadseregnél. Emiatt rengeteg alapozót és púdert kennek magukra, főleg vezetés közben.

Szemtanúja voltam – már amíg rémülten be nem csuktam a szemem -, hogy egy 15 év körüli „hölgy” az emeletes busz tetején festette ki a szemét, mit ne mondjak, hátborzongató látvány volt…

(Hiteles forrásból származó információim szerint a pasik sem különösen jóképűek, már amennyire az arcukba csöpögő hajolajtól és az ujjukra húzott 12-14 pecsétgyűrűtől ezt meg lehet állapítani.)

A nők borzasztóan öltözködnek

Gyakorlatilag 3 típus figyelhető meg, annak számtalan altípusával.

A főbb típusok:

– görlpóver

Sportruha, sportcipő, életkor 6-20 év. A felső korhatár néha magával hozza az alsó korhatáros gyerekét is. Cigaretta, mobiltelefon, illetve esti partira menet főutcán, menet közben hajlakk. A Pound City-ből származó bizsu fülbevalók. Általában 4-20-as csoportokban tapossák egymás szétszakadt, földre érő, nedves nadrágszárát.

Külföldre költöznél, de nincs munkád? Válogass a Határátkelőn!

– grúvi

Trapézfarmer, az alján keresztbe virágminta. Feliratos póló alól direkt kibuggyasztott hashájdarabka. Általában ruhaüzletekben fordulnak elő, vagy a vécé előtt állnak sorba szájra szorított kézzel; esetleg iskolába járnak.

– irodista

A legszebb példányuk a kiskosztüm – fehér pamutzokni – Nike sportcipőt viselve köpött el mellettem egy jó négymétereset. Elvből nem vesznek fel összeillő ruhákat, a kedvencük a dzsörzénadrág és a munkahelyi buli.

Nem fújják ki az orrukat 

Inkább hörögnek és harákolnak, igaz, főleg a pasik. Ez beosztástól, életkortól és a rendelkezésre álló zsebkendők számától független. FIGYELMEZTETÉS! Ha tüsszentesz, neked kell „exkjúzmí”-vel elnézést kérned, nem ők mondják a blesszjú-t. Egy ír író szerint a köpködés nemzeti időtöltés.

Pár éven belül ki fog halni az ír kocsikról az index

Ha így folytatják, a sofőrök is, hetente meghal kb. 10 ember az utakon. Ennek sok oka van, most is rengeteg ember van jelenleg is az utakon rendes jogosítvány nélkül, és ez a biztosítási díjakon meg is látszik.

Egy 22 éves hím 1 éves vezetési gyakorlattal 4-5000 fontot kell fizessen évente. Cserébe nem kell ismerje a KRESZ-t, a mértéket az alkoholfogyasztásban és a fekete hátsó ablakra ragasztott No Fear matrica hátrányait.

Az egyik magyar kollégám kesztyűtartójában folyamatosan ott volt a Rules of the Road (Kreszkönyv) című (sok színes képpel) illusztrált könyvecske, és ha már nagyon kiborította egy közveszélyes közlekedő, akkor megmutatta neki.

Képzeljük el, hogy _állunk_ a 2×3 sávos – mondjuk – Alkotás utca középső sávjában a BAH-csomópontnál a zöld lámpánál, mert eszünkbe jutott, hogy mi most inkább lekanyarodunk kis ívben, a kezünkben mobiltelefon, ég a ködlámpánk és nem indexelünk, amikor megjelenik mögöttünk dudálva egy szabályosan közlekedő albán rendszámú autó, a sofőr a magyar Kreszkönyvet lobogtatja, és valami furcsa nyelven üvölt velünk.

Ha még lennénk páran magyarok, a következő ír generáció már talán megtanulna vezetni. 🙂

Tömegközlekedés

Illetve amiről azt hiszik, hogy az. Erről oldalakat tudnék írni, de csak pár dolog. Napi egy járat elégséges szolgáltatás ahhoz, hogy magáncég ott ne indíthasson járatot.

A menetrend csak vicc. Ha kimarad egy busz, és én vagyok a következő busz sofőrje, akkor _nem_ kell semmit sem csinálnom, sőt, ha esetleg a menetrend szerint indulnom kéne, de én éppen teáznék, akkor nyugodtan kimaradhatok én is. Vagy három jön egyszerre, vagy egy se.

Ügyintézés

Igaz, én egy porosz mentalitású országból jövök, úgyhogy lehet, hogy ez a világ normális. Remélem nem. Az ügyintézésre nincs határidő, de a 30 napot be szokták tartani, ha nem jön közbe túl sok teaszünet.

Írországban nem szabad megbetegedni

Magyarországon az emberek ki vannak akadva, hogy 3 órát kell ülni a rendelőben – nem akarok senkit sem elkeseríteni, de ez csak a kezdet. Könyöktörött kollégánk 4 órát ült a korházban, mielőtt hajlandó volt valaki ránézni.

Az asszony egy egyszerűnek tűnő allergiavizsgálatra kért időpontot márciusban – július végére kapott. Ezen kissé feldühödtem, kerestünk egy magánrendelést, itt már 2 hét múlva fogadták.

NEM! Ez nem a hepiend: a kórházi doki a kórház egyik melléképületében fogadott, munkaidőben, négyszeres pénzért, és hazaküldte az asszonyt dupla adag antihisztaminnal, hogy ettől majd elmúlik A TÜNET! Azt hittem, nekiugrom.

Ezeket az orvosokat consultant-nak hívják, lehet velük konzultálni, ha van rá pénz. Gyógyulás nem garantált, a betegséget általában már odafigyelőbb házidoki szokta diagnosztizálni, csak nyilván félnek a pereskedéstől, vagy ivócimborájuk a konzultáns, így küldenek tovább.

Testi funkciók

A kevésbé erős idegzetűek folytassák a következő ponttól. Az írek köpködnek, szipognak, harákolnak. Ez nem lenne akkora probléma, de teszik ezt velem szemben ülve, tőlem 1 méterre – elvileg – iskolázott menedzserek.

Hihetetlenül meglepődött az egyik, amikor átnyújtottam neki egy papírzsebkendőt. Fogalma sem volt, miért kapja. Nem annyira mosdatlanok, mint a franciák, de szeretnek abban hinni, hogy a dezodor tisztít.

A munkamorál

A munkamoráljuk kb. olyan, mint amit egy éves iraki tartózkodásom alatt az araboktól láttam. Még szerencse, hogy rengeteg külföldi dolgozik az országban – „We are the roar of the Celtic Tiger” ahogy a barátom megfogalmazta.

Ostobaságok

Elképesztően ostobák tudnak lenni, mintha az egész ország benevezett volna a Darwin-díjra. Néhány példa: tűzriadó van, persze tudjuk, hogy nem éles, de azért mindenki elindul többé-kevésbé sietősen kifelé az épületből. Ír kollégáink nagy része már az ajtóban rágyújt. És ha gázszivárgás miatt van riadó? Hjaj.

Következő eset: dzsipes anyuka a beláthatatlan kanyarban leáll beszélgetni a kocsiból a barátnőjével. Amikor döbbent tekintettel, a dudára tapadva, számára érthetetlen szavakat tátogva megpróbálom kikerülni, kedvesen visszainteget, hiszen ha egyszer rádudálok, akkor biztos az ismerőse vagyok. Nem, hál’ istennek.

A gyerek a világ közepe

Ez a kényeztetés hihetetlen méreteket ölt, kezdve a karácsonyi eladósodástól a bébicsőszködésig. Ismét példákkal igazolom, hogy nem a levegőbe beszélek: Papa a céges elektronikus faliújságon keresztül kér segítséget egy játék megvásárlásához, amit a gyereke akar, mert ő már végigjárta a környékbeli játékboltokat, de ott nem tudnak róla.

Persze hamar kiderül, hogy a keresett játék egyelőre nem kapható Írországban, a büdös kölyök két pokemon között látta az angol tévében, és hát nincs mit tenni, meg kell rendelni Amerikából. A kérdéses tárgy egy pár száz dollárba kerülő elektronikus műbaba, pozitív, jövőbe tekintő szív alakú vörös led-szemekkel. Gratulálok.

Másik példa. Ha egy gyerek egy bolt közepén üvöltve toporzékol, és kezdi magára rántani az egész pultot, akkor nem szabad neki két pofont adni, hogy legyen miért sírnia, hanem csokit kell neki venni, hogy ne sírjon. Az etológiában ezt hívják pozitív megerősítésnek, ha jól emlékszem.

Aztán majd nem kell csodálkozni, ha felnőve toporzékolás helyett késsel szerzi meg, amit akar, természetesen – esetleg szó szerint – anyuci testén keresztül.

Igénytelenség

Otthagyják a mocskot maguk után a kávéautomatánál. Eldobálják a csikket az épület előtt (a kuka mellé), ahol egyébként amúgy sem lehet dohányozni. Az ebédlőben lerakják a tálcát a földre a szék alá, és evés közben azon pihentetik a cipőjüket.

Gondolkodás nélkül végigtolják a sáros biciklit a lakáson. Az ajtót nem csukják, mert némely ház ajtaja ekkor zár, na de nem mindegyik!?

Egy ismerősöm észrevétele szerint Magyarországon 1 dolgozik és 3 nézi, itt 1 dolgozik és 4 nézi. (Esetleg nem tudja valaki, hogy mondják az igénytelent angolul? Az inconsiderate nem pontosan fejezi ki a fenti bekezdés lényegét.)

A claim culture – avagy a kártérítések hona

Ez a rendkívül ellenszenves népszokás – amennyire tudom -, az angolszász országok sajátja (ha nem, javítsatok ki nyugodtan), sajnos, már Írországba is alaposan betette a lábát.

Az emberek egyre kevésbé vállalják fel tetteikért a következményeket, ott is keresnek bűnöst, ahol esetleg nincsen. Így aztán a valóban kárpótlásra jogosultakat ügyét is némi kétkedéssel fogadja a bíróság.

Jó múltkor azért perelt be egy nagyáruházat egy középkorú hölgy – igaz, eredménytelenül -, mert a boltban egy viháncoló kislány nekitolta a lábának a bevásárlókocsit, és elszakadt a hölgy harisnyája.

NEM a kislányt perelte – annak nincs pénze, ugye -, hanem az áruházat… No comment. A múltkor valaki beverte a térdét az étteremben a terítő fedte asztal alatt annak lábába, és perelt. Megnyerte.

Elég a jámbor írnek megbotlani a járdán, már perel, függetlenül attól, hogy volt-e „oka” megbotlani. Mert elég egy hajszálrepedés a betonlapon, ha el lehet esni rajta, elesik.

Vagy: a kis Sean leesik a hintáról, mert nem kapaszkodott, hiába kötötte lelkére az anyukája. Mama rohan a „tanácshoz”, s perel. NEM a gyerek volt nemtörődöm, hanem „hibás” volt a hinta, stb. Ugyanezért nincs játszótér az estate-n, ahol lakunk, nehogy pereljen valaki egy kék foltért.

Az éttermek-étkezdék-kocsmák rendre szerelnek fel kamerákat a WC-k előterében, mert többen követeltek már kártérítés azzal a címmel, hogy „elcsúsztak a nedves kövön”.

S nem egy embert kaptak már rajta, hogy vizet locsolt szét a mosdó előtt, és kis gyakorlás után kényelmesen elfeküdt rajta, majd a haver „lélekszakadva” rohan a pulthoz, hogy jaj, elesett a barátom a WC-ben, mentőt, orvost!

Gomba módra szaporodnak az olyan ügyvédi irodák, amelyek „Csak akkor kell fizetnie, ha megkapta a kártérítést!” jelszóval hirdetik magukat. Ígéreteik szerint akár 5 évvel ezelőtti „balesetért” is kicsikarják a kártérítést.

Az újságban jót szórakoztam azon a cikken, miszerint egy bíró széles ívben kivágott egy ilyen perelőt, ui. az már tucatnyi alkalommal „esett el” egy kisvárosnak ugyanazon a járdaszakaszán, s ez már ír mércével is pofátlanság számba ment. De csak tucatszorra!

Konduktor ismerősünk mesélte, hogy az általa és ugyancsak konduktor kollégája által alapított csoport 30 fővel indult, a Pető-féle módszer szerint tornáztatták a járóképtelen gyermekeket.

A gyerek először – természetesen – fél, sír, húzódozik az idegentől, az idegen gyakorlatoktól. A 30 szülő közül 25-en adták fel – hiába biztosította őket ismerősünk, hogy a gyakorlatok nem fájnak, ellenben a járás örömét-lehetőségét fogják idővel a gyermeknek jelenteni.

Nem vállalták fel, inkább egy életen át szenvednek a járóképtelen gyermekkel. Csak öt szülő akadt, aki inkább kiment az első alkalmakkor a teremből, de csináltatta a gyerekkel a gyakorlatokat, mert megértette, mi múlik ezeken.

Hogy jön ez a történet a claim culture-hoz? Európában egyedül az írek nem ismerik el hivatalosan a bevált, sikeres, Pető-módszert, aki ismeri, az sem alkalmazza, mert esetleg a szülők perelni fognak a „gyermeknek okozott stressz miatt”.

A gyerek marad tolókocsiban egy életen át, az ír gyógytornásznak ellenben nem kell jogászhoz-ügyvédhez rohangálni, hogy az igazát, jó szándékát bizonygassa.

Rendetlenek

A legidegesítőbb szokás, amit el tudok itt képzelni, az, amikor a boltban, vásárlás közben meggondolják magukat, és úgy döntenek, hogy nem kell mégsem ez a 12 szelet sonka. Nem viszik vissza a hentespulthoz, á, dehogy. Lerakják az első szabad helyre, legyen az a péksüteményeké vagy a konzerveké.

Így láttunk már könyvesboltban két könyv közé beékelve félig telt papír kávéspoharat, a mélyhűtőpultban a pizzák között megfagyott üveg bort, a kenyerek között behajtogatott újságot, és még sorolhatnám. Hát persze, időbe kerül visszasétálni az a pár métert, és visszatenni az árut a helyére…

Ugyanez van az áruházakban – ha leesik egy megtapogatott ruha a vállfáról, otthagyják. Persze, valakinek az a munkája, hogy azokat összehajtogassa, de talán nem kellene a földön hagyni.

Ellenben az áruházakban nincs arra ember, hogy kosárba gyűjtse a széthagyott holmit, és mint egy könyvesboltban, “besorolja” őket a helyükre, a megfelelő szekcióba. Ezek után nem csodálkozom, ha az íreket szemetelő nemzetnek ismerik…

Felelősségtudat hiánya

Építenek egy alagutat a város alatt, hogy a Dublinba érkező teherautók és kamionok ne a városon keresztül menjenek a kikötőbe, hanem az alagúton keresztül.

Mi tudjuk a metró óta, hogy egy ilyen alagútfúrás nem egyszerű dolog, de az írek úgy látszik nem, úgyhogy belevágtak (vö. nem vak ez a ló kéremalássan, hanem bátor).

Nos az alagút elkészült, de túl alacsony lett, pár centi hiányzik ahhoz, hogy a kamionok is tudják használni. Igen, helyes a tipp, nem csuktak le senkit, és nem is fogják megnagyobbítani. Most már csak az alagút felett lakókat kell megvigasztalni, hogy mégse hiába repedt szét a tartógerenda a konyhában és a szobában…

Rengeteget és mértéktelenül isznak

Elég egy hétvégén körülnézni a városban, lehet versenyezni, részeg nők vagy férfiak vannak többen. Két-három pint sör után mindenki „közvetlen” lesz, odaüvölt idegeneknek, folyamatosan pofázik hülyeségeket, amit csak a saját röhögése szakít félbe – más nem nevet a poénokon.

Ami nagyon lehangoló az egészben, hogy az ital a beszélgetést helyettesíti. Egy ír számára a legjobb időtöltés az, hogy elmegy a kocsmába, ahol sokat iszik. Aztán másnap megy a vetélkedés, hogy ki mire nem emlékszik, és ebből próbálják összerakni, hogy ki dőlt ki elsőnek.

Amikor megemlítettem, hogy nem az a kemény legény (leány), aki annyit tud inni, hogy elájul, hanem az, aki másnap reggel be tud jönni a gyárba és képes érdemi munkát végezni, akkor még én voltam a hülye ünneprontó.

(Jogos a kérdés, hogy ha egyszer ennyire fel tudják húzni az agyamat, akkor miért „szenvedek” itt, ahelyett, hogy húznék haza. Azért, mert jól érzem magam, és mert nem kell feltétlenül emberek közé menjek, annyi itt a szép hely…)”

Share.

About Author

1 hozzászólás

  1. Nem olvastam el mindent, de őszintén szólva kicsit megnyugodtam, mert ezeknek a dolgoknak a nagy része itthon is így van. 😀

Leave A Reply