Randa dolgok

0

Randa nem jelző, hanem egy svájci település neve – ide látogatott el Zuzzer a családjával, hogy aztán a kirándulás néhány pontján alaposan megbánja a dolgot. De azért végül csak megérte.

„Randa egy nagyon kicsi, a szó szoros értelmében festői szépségű kis hely, az a tipikus közhelyszerűen rendbentartott falu, ahol a határban még a 45 fokos lejtőt is locsolják és fűnyírják.

Az emberek meg olyan aranyos kis izékben élnek, hogy ihaj, azaz nem tűntek a képeken látható kuckók lakatlannak, bár élek a gyanúperrel, hogy inkább mindenféle üzletemberek nyári lakjaival van errefelé inkább dolgunk, mint normál lakóházakkal.

Az állomásnál álltam le a géppel az interneten található információknak megfelelően és bár ezt ekkor még nem tudtam, nagyon baráti áron, 6 frankért sikerült egy fél napot parkolásznom a világnak ebben az eldugott, de „haj de jó lenne itt gazdasági menekültként meghúzni magam” helyén. (…)

Ha jól tévedek 950 méter emelkedőt kellett legyűrnünk cikkben meg cakkban, néhol szinte profi falmászónak érezve magunkat.

Káromkodni akkor kezdtem el, mikor asszonykám telefonja szerint 65 emeletnyi magasságot tettünk meg, bár ekkor még a boldog tudatlanság állapotában jártam és nem tudtam, hogy ez egy harmada sincs annak, ami előttünk áll. Kicsit később kezdtem hozzá az ilyen alkalmakra rendszeresített önostorozásomnak, mondván „mi annak a …… meg a ….. kellett nekem idejönnöm vazze…”, mert egy szembejövő pár megvigasztalt. „Ááááá…. Ez még nincs félút…”.

HATÁRÁTKELŐ A
YOUTUBE-ON
ÉS A SPOTIFY-ON IS!

No enyhén kezdtünk kétségbeesni, főleg mikor igazi sportemberek hegyikecske tempóban húztak el mellettünk, úgy hogy a combizmom inába szorult utolsó büszkeségem is elhagyott és kijelentettem, hogy „nem volt rendes ember, aki ezt a hegyet ideépítette”.

Közben a kisfiam, aki az egyetlen profi hegymászónak bizonyult, folyamatosan tájékoztatott arról, hogy milyen időket tűntettek fel az időjelző táblákon. „Apa, innen már csak félóra”, ami távot sikerült is vagy másfél óra alatt letudnunk. Ezóta tudom, hogy az ilyen kitáblázós emberek vagy javíthatatlanul optimisták, vagy rendkívül viccesek…

Nagy nehezen aztán feltéptük magunkat a függőhídig és ahogy lenni szokott, megbocsájtottam a hegyépítőknek, mert a látvány nagyon ott volt. A mellékelt fotókon látható módon egy kőcunami, vagy kőgleccser felett ível át a híd, amin persze én megint befostam, mert repülni is nagyon szeretek, hát még szélben himbálózni ikszszáz meter magasan egy függőhídon!

Az már tiszta szanatórium az ilyen magasságiszonyos embernek, mint egy zuzzer. Nos, áthúztam-vontam rajta magam, sokan jól kiröhögtek, de azok egy része szerencsére a családom volt, szal majd jól megbüntetem őket. (…)

Lefelé csak kicsit volt nehezebb mint felfelé, gyakorlatilag 10 méter aztán pihenő stílusban kúsztunk le a hegyről, azt hittem bebarnázok, a combizmom meg folyamatosan jelezte, hogy hülye vagyok, de legalábbis felelőtlen.

Ja, hogy miért is mertünk belevágni? Mert a svejci hegyipásztor szövetség honlapja szerint a nehézségi fok „moyen”, azaz közepes és a 10-es listán 4-es kondi kell hozzá állítólag… Akkor nyugodtam meg, mikor más vénembereket a velük túrázók szállították le a hegyről, mert elfogyott a szufla. (…)

Ezt a túrát összefoglalva annyit mondhatok, hogy mindenkinek ajánlom a környéket, az olyan penye, edzetlen alakoknak mint én meg az a javaslatom, hogy üljenek ki egy teraszra töméntelen mennyiségű sörrel és élvezzék a napot, miközben a többiek hegyet másznak.”

A teljes poszt itt olvasható.

Határátkelő Klub!

El tudnád képzelni magad digitális nomádként? Vagy nem tudod elképzelni, de érdekel az életforma? Esetleg csak beszélgetnél egy jót kötetlenül? Gyere el szeptember 24-én kedden 18 órától a Prosit Buda Bistróba a budapesti Móricz Zsigmond körtéren és beszélgess két tapasztalt digitális nomáddal, Vigh Borival és Majsai Richárddal!

További részletek itt!

Share.

About Author

Leave A Reply