Rajtam spórolt a család

0

Folytatódik Juli története, ezúttal a németországinál kevésbé pozitív dániai tapasztalatokkal. Oda is au pairként ment, de az ígéretes kezdés után hirtelen sok minden megváltozott.

„A főiskola elvégzése után Dániában kötöttem ki egy népfőiskolán, Koppenhágától 60 km-re, Helsingør-ben. A fél év alatt annyira beleszerettem az országba, hogy én eltökéltem, a következő „félévet” is itt szeretném folytatni.

Megint a jól bevált au-pair munkát gondoltam ki magamnak, a családot most már magam kerestem a neten egy hatalmas au-pair/család-kereső adatbázisban. Találtam egy családot ugyanabban a városban, nem messze a volt sulimtól, és még akkor találkoztunk, amikor tanuló voltam.

Hihetetlenül nyitottak, lazák voltak

Teljesen elképedtem, hogy hova lesz szerencsém (és akkor még úgy gondoltam, hogy tényleg szerencsém lesz) kerülni. Egy fiatal családról volt szó, újra két kisfiúval, egy 3 és egy másfél évessel. Anyuka korombeli, apuka 10 évvel idősebb (ötöt letagadhatna), jól kereső menedzser, anyuka is éppen dolgozott akkor, és volt már egy au-pairjük, egy örmény lány, de ő már váltani akart.

Szóval a szülők hihetetlenül nyitottak, lazák voltak, már az első találkozás után hatalmas vigyorral és öleléssel köszöntünk el egymástól, és alig vártam, hogy 2 hónap otthoni kényszerpihenő után visszatérhessek hozzájuk és ezzel együtt szívem csücske-Dániához.

A megérkezés után még nem egyből jött a hidegzuhany. Az első héten még ott volt a másik csaj, ami abból a szempontból volt jó, hogy láttam, mi lesz a feladatom, merre van az óvoda, és a legfontosabb dán kifejezéseket gyorsan feljegyeztem magamnak, ami elengedhetetlen volt a gyerekekkel való kommunikációban (bár a szülőkkel angolul beszéltem).

Sok minden megváltozott

Ahogy egyedül maradtam, anyuka egy csomó mindenen változtatott. A heti két szabadnapot (ami általában hétvége az au paireknek, hogy az adott ország megismerése céljából legyen ideje utazgatni például) ő gondolta ki nekem, szóval majdnem a nullával volt egyenlő az esélye annak, hogy egy hosszú hétvégét, egy utazást, egy programot előre megszervezzek. De azért megoldottam.

Emellett adott egy listát, hogy melyik nap éppen mit kell kitakarítanom. Ez kb. napi 3-4 óra elfoglaltságot jelentett – megemlíteném, hogy a takarítás nem megengedett egy au-pairnak. Ha elfogadja a felajánlott munkát, azt külön szokták honorálni jobb családoknál.

Valahogy elfelejtette a buszjegyeimet is kifizetni – szóval a zsebpénzemből kellett állni, ami átszámítva olyan 300 euró körül volt, de ne felejtsük, hogy Dánia az egyik leggazdagabb skandináv ország, és egyben az egyik legdrágább is. És bár járt volna a nyelviskola is – valahogy az is el lett sunnyogva.

Szóval vigyem a gyerekeket oviba, hazatérve takarítsak, a szusszanásnyi idő után már mehettem vissza a gyerkőcökért. Mindeközben anyuka otthon volt, éppen nem volt munkája, de nem is nagyon zavarta, hogy nincs neki, apuka úgyis baromi jól keresett, szóval nem épp az ő keresete hiányzott. Ha éppen nem otthon lebzselt, akkor elment a városba barátnőzni, vásárolgatni, kávézgatni (apropó kávézás: az elején még ő fizette, aztán valahogy az is elmaradozott, és magamnak fizethettem ezt is).

Csúnyán néztek rám, ha későn értem haza

A délutánt és az estét kötelezően együtt töltöttük, vacsora után mindig én tettem rendet/mosogattam el, és csak akkor mehettem el, ha már a gyerekek aludtak. Miután be volt osztva az egész napom, úgy gondoltam, kimozdulok (itt már a suli közelsége miatt nem kellett társaságot keresnem, az adott volt), de csúnyán néztek rám, ha este 10 után értem haza. Ez tökre fura volt egy csajtól, akivel egyidősek voltunk, szóval itthon akár osztálytársak is lehettünk volna…

Eközben folytatódott a spórolása – rajtam, miközben más dolgokra meg két kézzel szórták a pénzt. Szóval nagyon nem tudtam kiigazodni rajtuk. A hétköznapokban túlhajtottak, de volt hogy elhívtak a barátaikkal Koppenhágába bulizni, vagy én hívtam őket el a suliba diszkóba.

A juttatásaimat az említett módon lefaragták, de ha megmasszíroztam őket (mint egy masszőr, külön masszőrágyat is vettek ezért otthonra), akkor azért fizettek. Azt mondták, hogy így legalább nem kell a fővárosban fizetniük egy jó masszázsért, az nekik háznál van.

Még azt is megmondták, hogy mikor telefonálhat a családom – na ezt végképp nem értettem. Zavarja őket a beszéd? De az is kiakasztó volt, amikor az anyuka kioktatott, hogy a vécépapírt hogy illesztem be a tartóba. Én a rossz irányba tettem mindig…

Irány Anglia!

Öt ilyen furán (és munkával teli) eltöltött hónap után apuka állást kapott Angliában, én pedig tartottam velük (sajnos nem mertem bevallani, hogy szívem szerint maradtam volna). Southamptonban, egy holiday-parkban laktunk az elején egy háromszobás nagy lakókocsiban (jó messze a belvárostól), majd három hét után kibéreltek egy lakást, ami bár gyönyörű környezetben volt, tengerpart mellett, belvárosra rálátással, nem messze egy yachtkikötőtől, a ház kisuvickolása közben nem sok időm volt ezekben gyönyörködni.

Mivel Dániában a társaság legalább kárpótolt a „hajcsár” dán családom mellett, Angliában megint totálisan egyedül éreztem magam – mint anno Németországban. Pár hét után megelégeltem a dolgot, mivel nemcsak a fizetésemmel csúsztak, de még mobilt sem szereztek be arra, hogy legalább egymás között tudjuk tartani a kapcsolatot; a magyar mobilomat hívogatták, illetve arról voltam kénytelen üzeneteket küldeni. Szüleim itthonról meg szorgalmasan töltögették fel az egyenleget, csak hogy egy szem lányukkal semmi gond ne legyen.

Az i-re azt tette fel a pontot, hogy elcsíptem egy beszélgetésüket, (ami persze dánul volt, de nagyjából megértettem), amiben az apuka kijelentette, hogy ő ezt a veszteségemet nem fogja kárpótolni, még anyuka kérésére sem. Úgy döntöttem, semmi erőm nincs tovább velük, illetve az újabb egyedüllét ellen harcolni, úgyhogy felmondtam.

Búcsúzásként csak annyit kértem, hogy a repülőjegyet ne Budapestre vegyék, hanem Koppenhágába (még jó, hogy ezt állták, ha már magukkal cipeltek). Mielőtt hazatértem, még szívtam egy kis dán levegőt. Ki tudja, mikor térek oda vissza mostanában.

Utótörténet: mivel túl sok cuccom volt, ezért otthagytam náluk a nagyobb téli dolgaimat, amit utólag küldtek nekem. Az ő fizetésükhöz képest nem volt valami nagy kiadás, de addig nyaggattak (magyarán zaklattak), amíg visszautaltam nekik a pénzt. 80 fontot. No comment.

Egyelőre jó itthon

Konklúzió? Bár megtetszett a nyugati életforma, azért mindenhol mindenkinek megvannak a saját problémái. Alakulhatott volna úgy, hogy ott kezdem/folytatom a nagybetűs életet, de azóta két kicsi gyerekkel másképp gondolok a külföldi létezésre.

Néha a férjemmel szóba kerül lehetőségként a kiköltözés, de mi vagyunk olyan szerencsés helyzetben (férjem biztos állása, nagymamák/nagypapák állandó segítsége/ugrálása az unokák körül), hogy ezt nem szeretném lecserélni egy bizonytalanra, főleg hogy már négyen vagyunk és nem csak magamra/magunkra kell gondolni. Na de, soha nem mondd, hogy soha. Addig is, egyelőre jó itthon.”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét itt olvashatod.)

Share.

About Author

Leave A Reply