Rádöbbentem, egy kupiban dolgozom

0

Érdekes, hogy amikor külföldi munkavállalásról van szó, általában a fiatalokról beszélnek, holott egyre többen keresik a megélhetést 50 felett is a határokon túl. Ilyen mai szerzőnk, Öregszárcsa is, aki megtapasztalt már egyet s mást, több országban is dolgozott, nem egyszer kalandos körülmények között – miként ez rögtön ki is derül.

„Elég régóta olvasója vagyok a blognak, mivel magam is átkeltem párszor a határon. Magamról röviden: jóval 50 felett, két egyetemista és egy már önálló gyermekkel, feleséggel, próbálom megtalálni a helyemet ebben a kaotikus világban.

Vendéglátós szakmával, hivatásos jogosítvánnyal és pár OKJ-s tanfolyammal otthon esélytelen vagyok, főleg a korom miatt, hogy minimális igényekkel, de viszonylagos biztonságban várjam az esetleges nyugdíjas kor elérését.

Történetem akár a magyar életpálya tipikus példája is lehetne: az ezredfordulóig egy nyugodt, munkával, külföldi rövid nyaralásokkal, gyerekneveléssel töltött időszak volt. Aztán jött egy lehetőség, üzletkötőként egy jól menő vállalkozásnál helyezkedtem el.

Egy ideig jól ment

Nagyon jól kerestem, építkezni kezdtünk, hitelt vettem fel és két kocsit is vettünk, szintén banki hitellel. (Már hallom is a véleményeket, hogy úgy kellett, balek.) Utólag persze könnyű okosnak lenni, de az én korosztályom, akik hosszú évek óta azt hallották, hogy itt most jön a felzárkózás, az euró, vége a hosszú ideje tartó lemaradásnak, látva, hogy végre igaz, hogy napi 12 óra munkával és sok száz km levezetésével, de kezd emberhez méltó bért kapni, ez nem tűnt lehetetlennek.

Kiszámoltuk persze a részleteket, de kezelhető volt. Aztán jött a bukta: kiderült, hogy a cég adalékokkal dúsította (hamisította) a terméket. Cég bezárt, munka megszűnt, adósság maradt. Ekkor még újabb munkahellyel, mellette másodállásban vállalkozással valahogy kezelhető volt a törlesztés, de jött a bankok csődje miatti hirtelen duplájára nőtt részletfizetés.

Láttam, hogy ebből nem tudunk itthon kilábalni és kimentem Angliába egy szállodába dolgozni. Minimális nyelvtudással, egy konyhai kisegítő (főleg mosogató) állásra jelentkeztem. Ezalatt a feleségem intézte a ház eladását a kocsik visszaadását és a bankokkal való mindennapi küzdelmet.

200 fonttal a zsebemben érkeztem

Itt jegyezném meg, hogy sok írás szól arról: minimum középfokú nyelvtudás, erős (vajon kinek mennyit jelenthet) anyagi háttér nélkül esélytelen bárki külföldön megélni. A kényszer nagy úr, mondják, és sajnos hazánkban az emberek jelentős része kényszerből megy ki külföldre. Lassan akár gazdasági menekültként is fogadhatnák őket, hiszen soknak a napi ennivalóra sem futja.

Én 200 fonttal a zsebemben érkeztem, bár a szállásom és a napi egyszeri étkezésem biztosítva volt. Tehát szálloda: négy hónapig voltam ott. Bár tetszett és viszonylag jó körülmények voltak, a gazdasági visszaesés miatti forgalomcsökkenés miatt el kellett jönnöm.

Érthető okokból az ott dolgozó nemzetközi csapatból azokat hívták be rendszeresen, akik már jó ideje, évek óta ott dolgoztak, minket heti 3-4 nap. Így viszont nem volt értelme a családtól távol, az adósságtól viszont nem távolodva maradni.

Hazajöttem, majd egy szezon (Balaton parton lakom) ledolgozása után befizettünk egy közvetítő irodának és most már a nejemmel újból nekivágtunk Angliának. Közel három évet voltunk, többször egy-egy hónapot is otthon töltve (kisebbik lányom érettségi előtt állt).

Eközben dolgoztunk Skóciában és Angliában több helyen és sokféle munkát: gyár, kertészet, gyümölcsválogatás, stb. Adósságainkat (az ingóságok eladása után persze még a bankok felé maradt bőven) sikerült visszafizetni, egy kis tatalék is maradt, hát a nejemre hallgatva hazatértünk. Kár volt.

Irány Németország!

Béreltünk egy kisebb családi házat még a kint létünk alatt és egy kempingben vállaltunk munkát, közben egy családi takarító vállalkozást is elkezdtünk kiépítgetni. A baj megint az otthoni lehetetlen adórendszer miatt jött. A szezon végeztével mint főállású vállalkozó, olyan lehetetlen adóterheket kellett fizetni, hogy egy kezdőnek lehetetlen nyereségesen kigazdálkodni.

Jött a kiskapu: az egyetemista lányom nevén ment tovább a vállalkozás, a feleségem csinálta, én pedig elkezdtem állást keresni német nyelvterületen, két okból kifolyólag: közelebb van, és erős alapszinten beszélem a németet.

Kínálkozott egy lehetőség, egy magyar tulajdonú németországi bárban pultost kerestek. Bár a magyar tulajdonos hallatán erős kételyeim támadtak (később be is igazolódott) jelentkeztem és mivel a szakmámba vágott, egy telefonos német nyelvű beszélgetés után felvettek.

Kiutazásom után, bár célzások történtek rá, döbbentem meg, hogy egy kupiban vállaltam munkát. Pultosként nekem kellett a magyar lányokat eladnom, tízből nyolc egyáltalán nem beszélt németül egy árva szót sem.

Három hónapig bírtam

Különösebb erkölcsi aggályaim nem voltak, hiszen ők vállalták ezt a sorsot, csak állandó vitáim a lányokkal és a vezetőséggel, akik egy strici és egy volt örömlány párosából állt. A vendégek egy része reklamált, hogy hiába fizet italt a lányoknak, egy szót sem tud velük beszélni, a főnökség kijelentette, azért vagyok én, hogy beszélgessek a vendéggel. Hiába mondtam, ha rám lennének kíváncsiak, akkor egy melegbárba mennének, nem reagáltak rá.

Még valahogyan ezt is benyeltem volna, de este 19 órától-reggel 06-ig minden nap munka volt, a fizetést meg különböző indokkal mindig lefelezték: kaució, mert már sokan otthagyták, különböző pénzbírságok, mert a lányok valamit nem jól csináltak és ilyenkor tőlem is tőlük is levontak.

Három hónapig bírtam, majd a kauciót veszni hagyva, hazajöttem. Megint álláskeresés és most igaz még csak pár hete, de újra Németország, a feleségemmel egy bajor kórházban takarítunk.

Hivatalosan bejelentett állás és egy nagyon szép helyen lévő egy hálószobás, nappalis, teraszos kis házikó. Egyelőre ez van, remélem itt sikerül jó ideig maradni.

Azt írták

Ennyi lenne és mivel már sok reagálást olvastam egy részüket szinte hallom is, de nem mindenki írhat olyan sikersztorit, mint a nemrégiben megjelent londoni karrier, aki nyolcéves korától magántanárral tanulta az angolt, egyetemet végzett, otthon is sokat keresett, de… a szüleit egyszer sem említi, mint akiknek köszönettel tartozik, hiszen az Ő anyagi támogatásuk nélkül meddig jutott volna?

Vagy aki azt írta, elege van a londoni takarító, mosogató magyarokból, akik közül tízből nyolc alkoholista tolvaj, drogos bűnöző. Az ilyen beképzelt honnan is ismerné őket, hiszen messzire elkerüli őket, nem is a szomszédjuk, szóba nem áll velük.

Vagy aki felháborodott, hogy miért is kéne barátnővel, élettárssal együtt lakni, ugyan még csak harminc felé közeledik, de egyszer majd jön a nagy Ő, és onnan majd el tudja viselni az együttélést, a gyereksírást, az alkalmazkodást, addig meg egy beképzelt majom marad, aki és sajnos egyre több ilyet olvasok, csak azt nézi sikernek, ha diplomával, külföldön megfelelő pozícióban dolgozik valaki, a többi mind sikertelen, kudarcra ítélt, lumpen, meggondolatlan egyén.

Én minden olyan rászorultnak, aki otthon kilátástalan helyzetben van, azt javaslom, hogy bár nézze meg hová, de próbálkozzon külföldön. Sok sikert!”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply