A pokol, ami nem az

0

A legtöbb országról él egy kép az emberekben, ez a kép persze a legtöbbször torzít. Mégis más a helyzet az olyan esetben, amikor egy nyitott, nyugati társadalomról van szó, és megint más, amikor egy olyan helyről, mint például Afganisztán. Eleve nagy kérdés, miért akar valaki egy ilyen, pokolinak tűnő (vagy annak lefestett) országba menni… Nos, TeePolgar akart, és ment is, utána pedig megírta élményeit, ezeket olvashatjátok ma. Ám előtte egy kis kitérővel kezdünk, mert a legutóbbi, tadzsikisztáni poszt (amit itt olvashattok, ha kimaradt, a vízumszerzés gyötrelmeiről pedig itt írt) kapcsán elég sok kritika érte a szerzőt, aki akkor hosszú kommentben válaszolt. Most beillesztettem ide azt is, mert szerintem sokat árnyal a képen.

„Nem tudnám az álmaim hajkurászni, ha folyamatosan hostelben vagy hotelben aludnék. (Itt van a coachsurfing profilom.)

Oda is kiírtam, hogy engem nem zavar, ha valaki csak a spórolás miatt akar jönni, teljesen megértem és nem zavar, hogy nem a személyem, hanem a pecóm miatt akar jönni hozzám.

Ha másképp lenne, akkor az számomra a feltételhez kötött segítség kategóriába esne, ami nem összeegyeztethető az értékrendemmel.

Ingyenélők is szeretettel fogadva

Természetesen amikor megállok egy országban, és életvitelszerűen élek (bérelek lakást és nem egy lyukat), akkor szállásolok MINDENKIT. A profilomra ki is van írva, hogy ingyenélők is nagyon sok szeretettel vannak fogadva.

Kb. százszor aludtam másnál és valamivel többször szállásoltam Új-Zélandon, Kínában, Dél-Koreában, Bulgáriában, Magyarországon. Én tudom (saját tapasztalat), hogy milyen az, amikor nincsen pénze valakinek, de hajthatatlan vágyat érez az utazásra.

Rendkívül sokat kiveszek, de arról nem akarok, és nem is hiszem, hogy kellene írnom, hogy mennyit teszek vissza a rendszerbe. Amikor kocsim van, akkor ugyanúgy felveszem az összes stoppost, és első kérdésem, hogy kell-e neki szállás…

Anno kis csikó koromban ott tartottunk anyagilag, hogy hónap végén a babfőzeléket felturmixolta (azaz villával összetörte) édesanyám, és azt kentük a kenyérre, ez volt a főtt étel.

A kezdetek

Nem sokkal 14 éves korom után nekiálltam suli mellett éjszakánként árut tölteni a Tescóban, hogy lehessen fiatalkorom (berúghassak a cimboráimmal, mert akkor az tűnt a legmenőbb dolognak és még a társadalmi értékek alapján próbáltam szocializálódni).

Érettségit angolból tettem, bár egészen addig, és még után két évig is úgy gondoltam, sosem fogok utazni, nem fogok angolul megtanulni es nem is tudok. Egyetem második nyarán kimentem Svájcba folyami hajóra, miután elvégeztem egy pincértanfolyamot, hogy hajón melózhassak (még nem voltam 21, így óceánjáróra nem mehettem).

Ott rájöttem, hogy ha akarok valamit az élettől, akkor nekem külföldön kell lennem (nem mindenkinek, de nekem igen!). Így visszatérve Pécsre hanyagoltam az összes földrajzórámat, és csak angol szakos tárgyakat vettem fel.

A következő nyáron Kaliforniába mentem, de az angolom akkor még hitvány volt, így csak paradicsomot szeltem egész szezonban, viszont sikerült utána egy hónapot utazni.

A következő nyáron már Wisconsinban voltam vízimentő egy aquaparkban. Ezt követően kiköltöztem Hollandiába tanulni, és suli mellett volt két részmunkaidős munkám, hogy tudjam fizetni a kiadásaimat.

Mikor kimentem, annyi pénz volt nálam, hogy szalámit ettem ketchuppal és tésztával az első fizetésemig. Mielőtt azt megkaptam volna, már csak 23 euró volt nálam.

Kolostorfelújítás Indiában, Új-Zéland ipari alpinistaként

Ott szerencsére hamar „vagyonosodtam” így utána elmentem Indiába és Pakisztánba. Indiában a Kőrösi Csoma Sándor által lakott kolostor felújításában vettem részt, mint önkéntes ipari alpinista. Itt – alsó-Tibetben – kezdtem el a hegymászást.

Kaptam olyan gyomorrontást, hogy Iránba már nem tudtam beutazni, és Pakisztánból vissza kellett repülnöm. Hollandiában mondták, hogy olyan különleges ételmérgezést kaptam, hogy a 6 regisztrált eset egyike vagyok (10 nap alatt 8 kilót fogytam).

Majd elköltöztem Spanyolországba, éltem Bulgáriában, Dél-Koreában is, hogy tanulhassak. Ezután kimentem kb. 1,5 évre Új-Zélandra, ahol 4 hónapig heti hét napot dolgoztam ipari alpinistaként. Nem azért, mert csóróskodás volt, hanem mert imádtam a munkámat.

Legközelebb Ausztrália – Vietnam – Kambodzsa – Laosz – Thaiföld – Omán – Irán – Azerbajdzsán útvonalon mentem Új-Zélandról „haza”. Thaiföldön megálltam, és megszereztem az angoltanári képesítést, amit a Cambridge University ratifikált.

Ennek köszönhetően éltem és tanítottam egy évet Sanghajban. Ismét heti hét napot dolgoztam, de most már 6 hónapon keresztül, és kerestem annyi pénzt, hogy ha minimálban utazok, akkor két évig elkaristolok az úton.

A célok

Elindítottam a TeePolgar projektet barátommal, és most már YouTube, IG es saját honlapom is van. A végcélom, hogy motivációs előadó legyek. Emellett félprofi futó és hegymászó vagyok.

Másik nagy álmom, hogy első magyarként megmásszam az Everestet, ami felé egy újabb lépést tettem meg idén nyáron, amikor első 7000 m feletti hegycsúcsra értem fel.

A következő kettőben megyek 8000-est mászni, hogy megnézzem, a testem / elmém bírja-e (aki jönni akar, az jelentkezhet nálam CV-vel).

35 éves korom előtt be akarom járni a Földet (most 29 múltam), és végére közel 100 országnál tartok majd.

Minden nap van annyi megtakarításom, hogy ha akarok, akkor holnap elköltözöm bárhová a Földön.

Az emberi kapcsolatok

Az utazás miatt meg kellett tanulnom elengedni másokat az életemben. Eddig majdnem minden párkapcsolatom addig tartott, amíg a vízumom. Minden szállásadómmal addig tudtam kommunikálni, amíg ott voltam vele – nem csak azért, mert mindkettőnknek van saját élete, hanem mert nem basztatom a telefonomat, amikor úton vagyok, és az álmaimnak köszönhetően kb. csak akkor megyek vissza egy országba, ha hegyet mászni készülök.

Igen, sokszor kihasználok embereket. Igen, sokat kiveszek a „rendszerből”. Igen, nem mindenki tartja etikusnak és nem gyomorforgatónak a stílust, ahogy élek, megoldom az életet, és leírom a kalandjaimat.

Viszont van, amikor a földön alszom, mert másik ingyenélő utasnak átadom az ágyamat. Kínában nem volt olyan nap a 10 hónap alatt, hogy ne szállásoltam volna el valakit, még a profiljukat sem nézem meg, mert nem érdekel, hogy csak ingyen szállás kell nekik vagy a társaságom… Ahogy a Biblia mondja: ne ítélkezz, mert megítéltetsz.

És akkor Afganisztán…

Ennyire üres repülőgépet még nem láttam: a fele gépen nem volt utas a Dushanbe-Kabul járaton, gondolhatjátok, ebből mennyi a hátizsákos turista. Tőlem is mindenki azt kérdezte, hogy milyen üzleti úton vagyok? – s amikor válaszoltam, hogy a turizmus célja vezérel, akkor az kiverte a biztosítékot még az afgánoknál is. Ellentétben a tortúrával, mikor a vízumot kellett beszerezni, az országba való belépés nem vett több időt igénybe, mint egy perc.

Az volt a tervem, hogy a repülőtéren éjszakázok, mert az írta az a pár külföldiek által írt blog, amit olvastam, hogy sötétedés után taxiba se üljön be az ember. Mivel 20.30-ra érte be a gépem, így már nem akartam kockáztatni.

Az NGO-k (non-profit szervezetek) híresek Közép-Ázsiaban arról, hogy nem hatékonyak. “Szerencsére” “segély” repülőgép-flottára telik nekik.

A helyi nyelvtudás hiánya, és a telefonom működésképtelensége miatt megbombáztam pár leszálló utast, hogy beszél-e angolul. Egy-két kapufa után valaki igennel válaszolt szerencsére.

Mondtam neki, hogy ismerősöm címét kellene elmondani a taxisofőrnek. Azért döntöttem úgy, hogy elmegyek aznap este szállásadómhoz, mert azt mondta Mohhamad (újdonsült angolul beszélő helyi pajtásom), hogy nem kell aggódni emiatt.

Miután eléggé jól megértettük egymást, mondta, hogy van sofőrje, és ő majd elvisz oda. Elhagyva a repteret, amit még a kifutópályán is szögesdrót falak osztottak részekre, minden 200 méteren ellenőrző pontok voltak, és itt M16-tal, AK47-el, s nem síppal, és világító bottal állnak a rendőrök a kereszteződésben.

Eléggé sokkoló nekem, amikor mennek a zsigulik vagy lexusok és minden percben van egy hammer, a tetején géppuskával, ami csak úgy cirkál az utcákon.

“Ez nem Dánia”

Ahogy beszélgettünk Mohamaddel, megkérdezte, hogy honnan ismerem a szállásadómat. Elmagyaráztam neki, hogy mi az a couchsurfing, és nagyon kiakadt, hogy “ez nem biztonságos, meg bla bla bla”.

Felajánlotta, hogy aludhatok nála, bár nem tudom, hogy ez mennyivel biztonságosabb… Javasolta, hogy menjünk el a rendőrségre regisztrálni, mert a kamerák a reptéren látták, hogy együtt mozgunk, és őt veszik elő, ha valami történik velem.

Időközben felhívta Siawash-t (szállásadómat), és mondta, hogy nem bízik benne, mert nem ismeri, s kaptam egy kis fejmosást, hogy ez nem Dánia, hogy idegenekhez menjek horpasztani.

A rendőrségre megérkezve mindenki izgatott volt, engem kivéve. Valószínűleg itt az az ok, hogy én nem vagyok tisztában a helyzet súlyosságával, és a rizikóval, hogy fehérként turistáskodok. A rendőrség fala meg körbe volt kerítve 4 m magas beton panelekkel a “robbantók” miatt.

Mivel kiderült, hogy mindkét ígéretes szállásadóm ugyanabban a negyedben lakik, így könnyebb volt a dolga a rendőrségnek, mert mindkettőt odarendelhette az őrsre, és megkérdezték, hogy ez micsoda dolog, hogy idegenek jönnek hozzájuk.

A végére mindenki kezet fogott velem, a két helyinek a személyi igazolványáról képet csináltak, és Siawash-sal elindultunk haza. A rendőr utolsó mondata az volt, hogy Siawash valami normális afgán ruhát vegyen nekem, mert ami rajtam van, az nagyon nem helyi. Sikerült átvágniuk a ruhával a piacon ezek szerint.

Elnézést kértem a kellemetlenségért, amit okoztam neki, de ő csak a szituációnak, s nem az én hibámnak tulajdonította az egész helyzetet. Hazaérve találkoztam cimborájával, aki szintén beszélt angolul (Siawash 3 évet élt Hollandiában, Zie meg kettőt Japánban).

Tele volt tépett csikkekkel a hamutáluk, Zienek pedig összecsúszott úgy a szeme, mint egy kínainak. Mikor rákérdeztem, hogy véletlenül nincs-e mocskos módon betépve, akkor, miután megtalálta a szavakat, egy “nem” válasz jött, ami két dolgot igazolt: 1. nem nyertem el a bizalmát, és 2. hülyének néz.

Kis beszélgetés után szerencsére sikerült megtörni a jeget, és amikor szembesítettem azzal, hogy látom ám a nagy csokit az asztalon, és ezt nem megrökönyödéssel, hanem megkönnyebbüléssel, onnantól kezdve minden rendben volt vele is.

A média festette kép és a valóság

Másnap kimerészkedve környéknézésre, jobban felfigyeltem arra, hogy az emberek legtöbbje nem egyszínű posztó mami ruhában éli meg mindennapjait. Ez az első bizonyíték Afganisztánban, hogy a média torzít…. nagyon.

Helyi ember arca jobban mesél, mint bármelyik kortárs történelmi könyv

A napok eléggé összefolytak, de sok mindenben volt részem. Szállásadóm folyamatosan szívta a hasist, köztudott, hogy a világ legjobb fűje Afganisztánból származik.

Mutatta is Siaw, hogy még ott is meglepő, hogy 3 méter felettire nőtt az egyik növény, és hogy mennyire izgatott már a következő hónapban esedékes szüret miatt, hogy jól sikerüljön.

Elvitt a városok nevezetességeihez. Az egyik desztináció felkeresése alatt felvettünk egy nagymama-lánya párost. Nagyon megcsapta az orrunkat a hússzag, s mondtam is Siawnak, hogy irtó büdös környék ez! Mondja, hogy nem az utca ilyen illatú, hanem a nő csomagja.

Eid napján ugyanis kiállnak az út szélére a rászorulók, és kapnak húst a bárányvágóktól, bár általában ezek a csontosabb részei a báránynak. Gondolom a szegény, és tehetős jelentései is nagyban eltérnek itt, mivel szállásadóm édesapja panaszkodott, hogy Kabul ingatlanárai elszálltak, mert egy “kis” 3 szobás lakás 200 $-ba került havonta.

Nyilván a fizetések alacsonyságát jelenti ez inkább, mert ez még a jóléti Kirgizisztánban is maximum egy “lyuknyi” szoba erejéig jó.

Helyi vidékinek néztek

A második teljes nap végére jutottam el már oda, hogy mondjam Siawnak, hogy menjünk kicsit, ha lehet, és annyira minimálisan keltettem csa fel a helyiek figyelmét, hogy már kérdeztem is, hogy egyedül mikor a legoptimálisabb mászkálni, tervezve ezzel a kiruccanásomat.

Már csak az maradt hátra, hogy imádkozzak először a társasággal, utána meg egyedül. Persze ez a tető nálam – nem tervezem a nagykövetség előtt sátrazni “I have European passport” pólóban. Abban az esetben én inkább számítanék öngyilkos merénylőnek.

Az önbizalmam növekedése azért ilyen intenzív még Kabulban is, mert a helyiek közül sokan helyinek néznek, azaz hogy helyi vidékinek. Történt ugyanis, hogy Nagy Sándor macedón vérvonalat hagyott itt hódításai során. Leszármazottainak kék szemük, és szőke hajuk van, s az egyik északi tartományban élnek főként.

Az afgán szőnyegdömping

A szállásadóm családjával szóba elegyedtem egyik reggel, és el voltam ájulva, hogy mennyire képzettek: mindegyik testvér, és szülő beszél angolul. Komplex véleménye van a nemzetközi kérdésekről is, és nem szégyenlős elmondani, sokszor idősebb családtagjait félbeszakítva, ami itt a családon belüli erőszakkal ér fel.

Az unokatestvéri viszony

Ahogy beszélgettünk, úgy kiderült egy kérdés-válasz szekcióból, hogy a szülők unokatestvérek. Az iszlám vallásban ugyanis az unokatestvéri viszony az “már-még” elfogadott, és napi szinten gyakorolt.

Persze ők sem vakok. Látják az összefüggést, és tudják is, hogy nem véletlenül van annyi szellemi- és fizikai fogyatékkal élő. A sántaság és az ortopéd torzulások a leggyakrabban tapasztalható esetek.

Viszont azt már nem támogatják, hogy egymásután kettő generáció csinálja ezt. Persze ez is tárgyalásképes, mivel ebben a családban pont az történt, hogy a lányuk “megleste” magának az unokatestvérét, és úgy döntött, hogy bele tudna szeretni, és vele akar összeházasodni.

Az apa végül is beadta a derekát, bár nemtetszését fejezte ki, azért, mert így nem csak önmaga, hanem családjában a következő generáció is a lánya által az unokatestvéri házasságot választja.

Látják a biológiai kockázatot ebben, de mégsem foglalkoznak vele, mert megengedett, és kulturálisan nekik ez teljesen normális. Olyan szinten megértem, hogy az elrendelt házasságban, a szülők intenzív tevékenykedése miatt a házastárs keresésben, és főként a választásban alig fejlődik ki a “csajozás” készsége bennük.

Nyilván ha csak annyit látnak a másik nemből, hogy a családon belül a másik nem tagjai tudnak leginkább szexualitást sugározni feléjük, viszonylag kevés réteget viselve.

Hogy én erről hogy gondolkozok, az eléggé kettős. Főként az van bennem, ami benned is, ha Magyarországon szocializálódtál magyar szülők által. A másik oldalról meg annyi kultúra van, amit megismertem, de mindegyiket csak a felszínen tudtam megélni, így nincsen jogom elítélni.

Ugyanakkor kedvenc humoristám, Jim Jeffries mondta: “Ha ellenzed a melegházasságot, tudod mit kell csinálnod? Ne házasodj meleggel. Ne foglalkozz velük, mert ha te nem vagy az, akkor nem a te dolgod, hogy más mi.” Én is ezt követem: nem értek vele egyet, így nem csinálom.

Az édesapja szabadságharcos volt az afgán-szovjet háború alatt, úgyhogy míg a fiatalok életéről beszél, addig őt meg a háborús kérdésekről tudom kifaggatni, így igazi, élő történeteket kaptam.

A szállásadóm apja és társai

Nem mondom, hogy a város nagyon romantikus, de engem nagyon lenyűgözött, hogy az Amerikai Egyetemnek 200 méterenként van bástyája és őrállása a betonfalon, illetve a betonfalat még kettő szinten elhelyezett, 1 méter vastag, és 5 méter magas betonlapok védik, mert nagyon sok volt a robbantás a diákokat veszélyeztetve.

A negyedik napon elmentem sétálni 3 kört egyre messzebb, és kisebb utcákba, felöltözve. Egyre több videót készítettem. Izgatott voltam mindegyik alkalommal.

Mint már írtam, a FB-csoportnak (Kabul Security Now) hitelt adok, és aszerint bizony naponta több lövöldözés és robbantás van a városban, mint amennyi nangot (kör alakú kenyér-lepény) eszek egy nap, és bizony nem kevés nangot fogyasztok el.

Folyamatosan az volt a fejemben, hogy csak azért mondják a szállásadómék, hogy helyinek tűnök, mert a komfortérzetemet akarják növelni.

Viszont így, hogy egyedül mentem ki, és úgy nyertem bizonyosságot az állításukról, megnyugodtam, hogy ha nem nyomok az emberek arcába egy makro-objektívet, és nem szólalok meg, akkor nem keltem fel különösebben a figyelmet.

Szállásadóm Karim nevű unokatestvére házasodott a következő nap. Ezen a ceremónián nem vehettem részt, de vendéglátóm rokonként sem ment el, bár amíg ott voltam náluk, ő maga ismerte be, hogy nem nagy családlátogatós, és hogy rám hivatkozik, amikor mondja, hogy nem tud találkozni valamelyik unokatestvérével.

Ez persze csak azokra a rokonaira vonatkozik, akik nem szívnak. Én az állítása szerint mindegyik rokonával találkoztam, aki liberálisan tengeti napjait és tekeri a cigit.

Itt szerelem lesz, ha törik, ha szakad

Nos, Karimmal is sokat találkoztam a már előbb említett okokból kifolyólag. Mivel nagy nap ez az életében (köhög), hivatalosan most szexelhet először (köhög), így hát összejöttünk a közeli cimborák, és valahogyan az afgán miniszterelnök tanácsadójának lakásán kötöttünk ki, és ittunk Üzbegisztánból csempészett vodkát, aminek minőségéről árulkodik az, hogy csempészve is csak 12 $ volt egy üveggel.

Nem kívántam különösképpen az ivászatot, de az élmény csodás volt: Afganisztánban iszom csempészvodkát helyiekkel, akik a harmadik “rántás” után kidőltek egytől egyig. Karim is köztük volt persze.

Ez csak egy élmény, és ezért nem akarom az egész afgán társadalomra kivetíteni, de a házasság után 2 órával döntött úgy Karim, hogy iszik velünk, és majd valamikor hazamegy a nászéjszakára.

Ő amúgy 30 éves, a lány 20-21, és a két család egymással barát volt. Régóta ismerik egymást, de egy évvel ezelőtt beszéltek össze az anyák, hogy ők tudják: itt szerelem lesz (ha törik, ha szakad), s ezt a gyerekek tudtára adták idővel, hogy mindenki tudja a lapleosztást az életre.

A másnap a nők hindi (többnyire, de helyi és pakisztáni) zenére való táncolásáról, és a párral való szelfizésről szólt. Karim arcára volt írva, hogy ő inkább füstölne velünk a “kertben” – így hívtuk a cellát, amit csoportosan béreltek, s ami arra szolgált, hogy a nehéz munkanap után, de a még nehezebb családi élet előtt cigizés és pókerezés helyszíne legyen.

Másnap az esküvő 3 részes sorozatából a második kettő következett, amit Hennának hívnak. Igen, van rész, ahol hennával vannak megfestve a résztvevő nők.

Vettem is a fiúknak a születésnapom alkalmából egy Abszolut vodkát, ami már igényesebbnek bizonyult, mert 55$-b került. Mielőtt elmentünk volna az esküvőre, otthon felhörpintettük, hogy legyen vérnyomásunk, és kitisztuljunk a cigiktől.

Végül a hagyományos afgán esküvőt is megtapasztalhattam

Ha már az esküvőnél tartunk, (remélem emlékeztek, a tadzsikisztáni megkívántam-elengedtem-megkaptam részre), megemlíteném, hogy az utcában lakik a pénzügyminiszter.

Ennek megfelelően van egy kisebb hadseregnyi biztonsági őre, akik őrzik és védik a korrupció melegágyát. Mikor kicsit közelebb is mentem, odajött az egyik, hogy – valószínűleg – elküldjön a környékről, de mivel ezt fársziul tette, és az alkoholnak köszönhetően még az átlagosnál is jobban beszélgetős kedvemben voltam, így megpróbáltam úgy angolul beszélni, hogy ne ijesszem el a nyelvi korlátoltsága miatt.

A egyik biztonsági őr nemcsak hogy beszélt angolul, de még egy tetoválása is volt, ami az első eset Afganisztánban, igaz, a születésnapja volt felvarrva a csuklójára, úgy, hogy ne egy háromnapos tetováló maraton eredményét képzeljétek el.

Ahogy beléptem a kukszlijukba, éreztem, hogy itt a dohány az csak másodlagos terméke a cigiknek. Nem telt bele sok, rákérdeztek, hogy van-e kedvem füstölni velük.

Mivel most figyelni akartam magamra, meg aztán emberként is akartam viselkedni, aki nem eszik bárányhúst lekvárral az ifjú pár előtt, így illedelmesen visszautasítottam.

Ahogy visszaértem az esküvőre, nem sok idő telt bele, és afgán zenére meg kellett szántanom a táncparkettet, aminek sikerességéről nem vagyok meggyőződve, de arról igen, hogy minimál mulatságos tánctudásomat kombinálva az Új-Zélandon tanult néptánc tudásommal sikerült végigropnom, és a helyiek kedvelését kivívnom.

Persze, hogy itt is élnek magyarok

Megkockáztattam, hogy random embereket kérek meg, hogy interjút adjanak a projekthez (TeePolgar). Egy ember bele is egyezett. A FB-csoportban az adminisztrációnak írtam, mert őket gondoltam a legmegbízhatóbbnak az 58K+tag közül.

Írtam is egy emlékeztető posztot, hogy ha valakinél biztonsági beállítások miatt spam mappába megy az e-mailem, az is tudjon róla. Kis idő múlva kapok egy e-mailt egy magyartól, hogy látta a posztomat a Kabul Security Now-ban. Kérdezi, hogy most itt-ott vagyok-e, s ha igen, találkoztam-e már a többi magyarral? Na mi a….? – gondoltam.

Észak-Koreában is, meg Afganisztánban is megtalálnak a magyarok, de hogy élnek is ott… szeretjük a kihívásokat. Bár szerintem az igazi kalandorok, azok Magyarországon maradtak. 🙂

Majd egymásba szeretnek

Wasar, aki az amerikaiaknak dolgozott biztonsági felelősként, most családapaként az Interpolnak dolgozik és támogatja, és eltartatja a családját. Kis idő múlva azért hozzátette, hogy őt meg a testvére támogatja, aki San Francisco mellett él, és Über-sofőrként dolgozik.

Mivel ez egy előre elrendezett (pre-arranged) házasság volt, ehhez híven semmi szerelem nem látszott a páron. Egyszer nem láttam őket mosolyogni a két ceremónia alatt.

Mondja szállásadóm, hogy az a “menetrend”, hogy majd útközben egymásba szeretnek. Azt is hozzátette, hogy stresszesek, mert a nászéjszaka az első alkalom, hogy szexelnek, és ez nagy nyomás mind a párra, mind a nő családjára nézve, mivel ha a nő nem szűz, és másnap a “bizonyíték-lepedő” nem produkálja a várt eredményt, akkor a férj visszaküldi a családhoz a nőt, s követelheti a mennyegzőre költött 5000 – 15 000 $ összeget a nő családjától.

A nyomás azért nem lehetett akkora a férjen, mert emellett, hogy nem sok bizonyíték szolgálhat az ő szüzességére, el kell mondani, hogy nem kevésszer élvezte a lebujok vendégszeretetét.

Az utolsó nap

Másnap még a repülőtérre indulás előtt sikerült az utolsó tétel is az afgán élmény-listán: imádkozni mecsetben rendes imaidőben. A szállásadó család nagyon megrökönyödött, és kiderült róluk, hogy teljesen ellene vannak az iszlám értékeknek. Micsoda páli fordulat!

A biztonsági okokra hivatkozva – jogosan – lebeszéltek arról, hogy elmenjek a mecsetbe imádkozni. Ezt teljesen elfogadván nem is erőltettem, ám egy hét alatt eléggé megnyíltunk egymásnak, így felfedezték a csalódottság jeleit az arcomon.

Nem is hozott szégyent magára a vendégszeretetéről megismert család, mert szóltak a szomszédnak, aki eljött velem imádkozni, mint testőr, bébiszitter.

Nagy örömömre szolgált, és mivel nagyon kitettem magamért, és próbáltam nagyon “mátyásként” viselkedni afgán öltözékemben, így nem volt probléma. Sőt, még meg sem kérdezték, mit keresek itt.

Javasolták, hogy a reptérre érjek ki három órával korábban, mert nem lehet tudni, hogy mikor lesz útlezárás biztonsági okok miatt. Kicsit túlzásnak éreztem ezt a három órát, de milyen jól tettem, hogy mégiscsak kimentem korábban, mert a gép másfél órával hamarabb szállt fel, mint ahogy az az elektronikus e-mailben volt írva.

Úton hazafelé

Dushanbeben töltöttem az éjszakát, mivel Bishkekbe Kabulból csak Moszkván keresztül lehetett volna olcsón repülni. A terv az volt, hogy elmegyek szállásadómhoz, de nem ahol aludhattam, hanem a repülőtértől mindössze 2 kilométerre levő lakásába, ahol a hátizsákomat hagytam.

Letusoltam, és csináltunk egy kis interjút, majd sikerült megint úgy terelnem a témát, formálni a kontextust, hogy végül megengedték, hogy ott aludjak. Ez nagy segítség volt, mert így pihentető alvásban volt részem.

A reptéren alvás nem idegen számomra, és nem is csináltam belőle problémát, de reggel kiérve még jobban örültem, hogy ott tölthettem az éjszakát, s nem a reptéren.

Még a check-in rész is le van zárva egészen a repülőgép indulás előtti egy óráig, és a bejárat mellett a leghitványabb székeket és a legerősebb fényeket kell elképzelni, így esélyem sem lett volna alvásra.

Végül minden jól sült el, és realizáltam, hogy az álmoknak még a hírek sem parancsolhatnak megálljt. Afganisztán megkérdőjelezhetetlenül nagy problémákkal küzd, amit nem az amerikai hadsereg fog megoldani véleményem szerint.

Ami engem aggaszt, az a média befolyása az emberekre, ami ellen ez a poszt – remélhetőleg – egy hatásos példa. Az afgán emberek vendégszeretete az irániakéval vetekszik, amit csak a háború-keltette bizalmatlanság akadályoz meg a virágzástól.

A nagy feladat nem feltétlenül az, hogy ott túlélni, hanem elmondani a világnak, hogy nem ott van a világ vége, vagy a pokol. Ott is szeretnek az emberek, ott is álmodoznak az emberek, és ott is vannak sikertörténetek, amikről a világnak tudnia kell.

Amíg bennem van a “boogie” és van üres oldal az útlevelemben, én mindent megteszek ezeknek a helyeknek a bemutatására…”

Ha szívesen követnéd TeePolgar kalandjait, akkor látogass el a Facebook-oldalára!

Share.

About Author

Leave A Reply