Pestre fel

0

A hazaköltözés utáni visszaszokás Magyarországhoz olykor lassabban, olykor gyorsabban megy végbe, de mindenképpen a felszínre hozhat olyan kulturális sajátosságokat, melyek korábban fel sem tűntek volna – amint ez Marton Péter írásában is olvasható.

Marton Péter: Pestre fel (novella)

2018 nyarán

Korán indulunk a roskadásig pakolt autóval Gävléből (ejtsd: Jevléből), mert két teljes nap és még egy rövidebb gurulás lesz az út hazafelé, napi tíz-tizenkét óra vezetés, úgy, hogy közben Bremerhavenbe kitérünk, és megállunk az állatkert miatt, mert azt a gyerkőcöknek meg kell nézniük;

viszünk haza elég rozsdamentes acél kecskés palacknyitót emlékbe, magunknak is, meg az összes rokonunknak – ez az itteni híresség: karácsonyra hatalmas bakot emelnek a kastély előtti térre, trójai fapatásnak is megtenné, és ettől a szokásuktól a helyieket az sem rettenti vissza, hogy a jószág az évek során többször leégett, mint ahányszor épen maradt az ünnepi szezon végére;

Bremerhaven beválik, cukik a jegesmedvék, a pingvinek és a vidrakölykök is nagyon, az autózástól még a végigvisongott Öresund hídi átkelés ellenére is nyűgös gyerkőcöknél az utóbbiak a nyerők;

megyünk aztán le Drezda felé, tovább – nem tudom, más hogy van vele, de a nyugat-német–kelet-német váltást én még mindig érzékelem, nem tudja ezt feledtetni (velem?) az idő és a sok EU-s meg német szövetségi kormányzati támogatás;

a cseh falvak így is valamivel szegényebbnek tűnnek, pedig nem állnak olyan rosszul, állapítom meg, amennyire ezt portán, kerítésen túlról meg lehet ítélni, aztán sűrűsödik a forgalom, arra kell figyelnem, megkerüljük Prágát, majd ebéd Brnóban és látogatás a helyi feszkóba, ahol a gyerkőcöket lenyűgözik a termékvilág apró eltérései, és kénytelen vagyok megvenni néhány előre nem tervezett műanyag biszbaszt – a feleségem jelezgeti nekem szavak nélkül: Gävle után állunk annyira jól, hogy egy-egy ilyen vásárláson ne kelljen gondolkodnunk nagyon;

még sok-sok, ennyi autózás után rég túl sok autópálya-kilométer után, le Pozsonynak, azután Győr felé, megérkezünk Magyarországra, és hogy ne egyből a budapesti dzsungelben kelljen szoknunk a honi klímát, először is Tatára megyünk, hogy megaludjunk a szüleimnél;

a város határában útba ejtünk egy benzinkutat, gyors üzemanyag-vételezés – míg állok az üzlet előtt, hogy tisztuljon a fejem, és a kesztyűtartóból elővadászott kopottas magyar autóstérképemet nézegetem a GPS helyett puszta nosztalgiából, egy másik autós, velem nagyjából egykorú, hallja, ahogy felváltva svédül és magyarul válaszolgatok a fiamnak, Andrisnak,

meg is kérdezi egy idő után számomra váratlan közvetlenséggel, hogy „Külföldön élnek?”;

én meg kinyitom a számat, elmesélni, hogy a European Research Counciltól kaptam kutatási támogatást, és hogy a Gävlei Egyetemről a Tudományos Akadémiára települök vele, így itthon lehetünk, és a következő két évben nem kell majd oktatnom, bár Gävlében győzködtek egyébként, hogy maradjak ott, sőt azt is mondták, hogy bármikor meggondolhatom magam, ha az ERC-s projektemet inkább onnan irányítanám, de mivel ez így túl sok lenne, csak annyit közlök vele, hogy „Most jövünk haza, itt fogok vezetni egy kutatást”;

és akkor mond valamit ez az ember, ami megüti a fülem, amit tökéletesen értek, túlságosan is jól, és ami mellett három év külföld után nehéz szó nélkül elmenni:

„Biztos jó nagy út lehetett, mi csak Pestről jöttünk le ide a tó mellett megvacsorázni”, mondja,

és én csak nézem, nézem a térképet, rajta Tatát és Budapestet, égtájilag meg domborzatilag, és magamon is hüledezem – úgy hallom a saját válaszomat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: „Mi holnap megyünk fel…”

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Brüsszeli magyarok egymás között

Share.

About Author

Leave A Reply