Párizs – mítosz és jelen

0

Van az úgy, hogy az ember sok év elteltével visszatér egy városba, és hirtelen felfedezi olyan arcait is, melyeket korábban (ilyen vagy olyan okokból) nem sikerült. Így járt a Vargabetűk blog szerzője Párizzsal, hiszen legutóbbi látogatásakor sokkal közelebb tudott kerülni a francia fővároshoz, mint akkor, amikor egyetemistaként járt ott. Az okokat próbálta megfejteni.

„#1 Régen mindent megnéztem, de semmit sem láttam

Akkoriban, egyetemista koromban, szomjas kíváncsiság élt bennem a világ iránt. Igazi nyughatatlanság volt bennem – mindent látni, mindenhová eljutni –, ami azóta alábbhagyott; pontosabban éppen annyit utaztam azóta, hogy tudjam, néha többet lát az ember, ha hosszabb ideig tartózkodik ugyanott.

Akkoriban – és ennek kb. tíz éve – minden „fontosat” megnéztem Párizsban; a barátnőmmel négy nap alatt bejártam a várost (még a Défense-hoz is elmentünk). Csak épp semmit sem láttam igazán. Semmit sem láttam igazán a nagy sietségben, a nagy kíváncsiságban, a nagy akarásban.

#2 Párizs nagyszerűsége a részletekben rejlik

Párizs nagyszerűsége mindenhol jelen van. Nem fontos elmenni érte az Eiffel-toronyhoz vagy a Louvre-hoz, mert szinte bárhol megállunk, ott rejlik Párizs a részletekben.

Például a Jardin du Luxembourg eldugott Szabadság-szobrában (ti tudtátok, hogy a New Yorkban lévő Szabadságszobor-alak valójában több példányban készült, és a franciák több helyre „ellőtték” ugyanazt? Nekem nagyot koppant, és jót szórakoztam rajta.) (…)

A párizsiság lényege a részletekben rejlik – én viszont személy szerint olyan alkat vagyok, aki könnyebben befogadja a teljes képet, mint amennyire külön-külön látja az egyes részleteket.

Éppen ezért Párizs sokkal többet mutatott meg magából számomra, amikor olyanokkal nézhettem meg, akik egyrészt ott élnek, és jobban ismerik már, jobban elmélyedtek az érdekes részleteiben, másrészt az észlelésük nem kifejezetten „globális”, mint az enyém, hanem „lokális” is tud lenni.

#3 Párizs régi mítosza már nem a jelene

Párizst azért sem sikerült meglátnom anno, mert nem a valódi Párizst akartam látni. Nem a jelenbelit kerestem, hanem az egy korszakkal korábbit. (…)

A Montmartre-on pedig Renoir nyomait kutattam (tinédzserkoromban találtam az otthoni könyvespolcunkon egy elég érdekes Renoir-életrajzot, amit el is olvastam), pár utcával lejjebb pedig úgy éreztem, Toulouse-Lautrec nyomdokain járok.

Ám most, tíz évvel később azon a sétán, amire a barátaim elvittek minket húgommal a Montmartre-ra, végre megláttam a kortárs művészek alkotásait, amik élettel töltik meg ma is ezeket az utcákat, és amik miatt valóban érdemes eljönni ide, mert a szemünk előtt virul fel a kortárs művészet, amelynek olyan ágai, mint a graffiti és a trash-design, mindenkinek szólnak és mindenkié lehetnek, és nincsenek a galériák üvegablakai mögé zárva. (…)

Igaz, hiba és hazugság lenne azt írnom, hogy a régi Párizs nincs többé. A sikk továbbra is élő és érték ott, kiviláglik az üzletekből, a ruhák, kiegészítők, minőségi kozmetikumok közül, süt a csokoládé-, bonbon- és macaron-üzletek kirakataiból.

KÜLFÖLDI MUNKALEHETŐSÉGEK EGY HELYEN

Ahogy hallom, még mindig rendeznek soirée-kat az elegáns párizsi polgárházakban, amelyek közt van olyan – a saját szememmel láttam –, ahol vörös szőnyeg visz fel a lépcsőházban, díszes, szecessziós ablakok néznek a belső udvarra, elegáns, egységesen mélykék ajtók nyílnak a lakásokba (igaz, az egykori cselédlépcső kopott, de hát mindenhol az).

És ezekre a soirée-kra a magára adó, jó nevelést kapott társasági hölgy/úr nem bort vagy más italt visz a házigazdának (hiszen a házigazda kiválasztotta már a vacsorához illő nedűt), hanem bonbont vagy macaront, lehetőleg valamelyik elegáns üzletből, ahol a csomagolás is a termék része és olyan igényességgel készül, hogy a boltból kilépve lehet is indulni egyenesen az estélyre, nem kell külön ajándéktasak után kajtatni.

Úgy hallottam, 3-4 fogásra érdemes készülni – előétel, főétel, sajttál, desszert –, az asztalon elegáns teríték, avatatlan szemnek talán egy kicsit soknak tűnő evőeszköz, és persze ülésrend. Ahhoz, hogy az ember felvegye a társalgás fonalát, nem árt, ha rendelkezik kozmopolita műveltséggel, világpolitikai tájékozottsággal, és forgott már a nagyvilágban. (…)

Ám a huszonegyedik századi Párizs már nem ezt a témát kínálja a helyi művészeknek. A sikk továbbra is része az ezredforduló Párizsának, de immár új, másmilyen mítoszok születnek itt.

A kortárs Párizs mítoszait az Intouchables (magyarul Életrevalók címmel futott, és valós eseményeken alapul!) és a Samba című filmek mesélik el nekünk, amelyek főhősei ott járnak az utcákon, velünk, turistákkal együtt ülnek a párizsi kávézókban, mellettünk isszák a kávét és eszik a vajas croissant-t. (…)

Párizs tehát az ezredfordulón ismét megtermékenyült – új művészeti és kulturális rétegek adódtak a múltbeliekhez. Ahogy már sok száz éve nyílnak itt új korszakok, új életproblémák, új alkotói témák. Párizs újra és újra meg tud fiatalodni – talán mert képes befogadni a frisset, és nem tolja el magától fanyalogva.

Párizst ezúttal egy idősödő nőhöz láttam hasonlónak, akinek fonnyadásnak indult arcbőrébe rengeteg tudás és tapasztalás karcolódott – s a viharokban nyert önbizalom és titokzatosság. Ezek a nők – mint Párizs – pontosan tudják, hogy az életben maradás titka néha csak annyi, hogy eljön az idő fiatal szeretőt fogadni. Nem is kell ide ráncfelvarrás.”

A teljes írást itt olvashatjátok el.

Ingyenes lehet a párizsi tömegközlekedés

Share.

About Author

Leave A Reply