Párhuzamos magyar világok Berlinben

0

Érdekes kérdés, mennyire különülnek el egymástól akár egy adott városon belül az ott élő magyarok. A hat éve Berlinben élő, pedagógusként, szociális munkásként dolgozó Csaba erről is mesélt a Mindenkilacinak.

„Amikor először találkozunk, Csaba szociálpedagógiai vezető egy nemzetközi elit iskolában, ahová többek között diplomata, illetve olyan szülők (például híres színészek) gyermekei járnak, akik gyakran változtatják lakhelyüket.

Második alkalommal már családsegítő, hátrányos helyzetű, illetve helyi melóscsaládok gyermekeinek fejlesztésével foglalkozik. Amióta Berlinben él, a felső tízezer életébe éppúgy betekintést nyert, mint a legszegényebb nincstelenekébe. (…)

„A kétezres évek közepén fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy ki kellene menni külföldre egy kicsit körülnézni és tanulni, de akkor még úgy gondoltam, hogy nem megyek Magyarországról sehova, mert egyrészt az a legjobb hely, másrészt meg ott vannak a barátaim. Aztán néhány év múlva azt vettem észre, hogy nem sok barátom maradt odahaza” – mondja Csaba, aki ezek után körbenézett Bécsben, Amszterdamban, közösségszervezést tanult Amerikában.

„Épp Bostonban voltam, amikor robbantottak a maratonon, ami nagyon rányomta a bélyegét az ott tartózkodásomra. Nem hiszem, hogy tudnék Amerikában élni. Nagyon más világ. Minden nagyon nagy. A terek, az épületek, az emberek, az ételadagok. Én meg nagyon európai vagyok. Amikor jöttem vissza és leszálltam a gépről Párizsban, megcsókoltam a földet.”

TE IS IRATKOZZ FEL A HATÁRÁTKELŐ YOUTUBE-CSATORNÁJÁRA!

Közben megpályázott egy másik ösztöndíjat és fel is vették Stockholmba egyetemre, amit aztán nem kezdett el. „Havi ezer euró, vagyis több mint 300 ezer forint volt az ösztöndíj, ebből kellett volna megélnem, és nem dolgozhattam mellette. Ez talán a lakhatásra lett volna elég.” Úgyhogy végül Berlinre esett a választása.

„Amikor először jártam Berlinben, megállapítottam, hogy ez egy punk város, tök jó. Mikor két év múlva visszatértem, akkor már egy sterilizálódó és zombifikálódó hipszterváros lett, de azért még megvoltak a nyomai annak a régi Berlinnek is. Az első néhány hónapban úgy éreztem, mintha el sem költöztem volna, mintha Berlin csak Budapest egyik kerülete lenne. Igaz, kicsit nagyobb, más nyelven beszélnek és többfélék az emberek.” (…)

A menekültválság idején mobil iskolai szociális munkásként a bevándorló gyerekek integrációjának elősegítése volt a feladata, így testközelből figyelhette, hogyan igyekszik a német állam megbirkózni ezzel a problémával.

„Ami nagyon jó érzés volt, hogy megtapasztaltam, micsoda hihetetlen összetartás van ebben a nemzetben, és hogy milyen segítőkészek azzal, aki újonnan érkezik. A vallásos, fejkendős, muszlim asszonytól kezdve, a meleg, amerikai filmproducerig mindenki jött és önkénteskedett. Töméntelen mennyiségű ruhát, ételt szállítottak, tolmácsoltak, ügyeket intéztek, tanítottak fizetség nélkül. De tudom, hogy ez Magyarországon is így ment akkoriban, és nagyon büszke vagyok azokra a barátaimra, akik akár ott, akár itt önzetlenül segítettek.”

Ugyanakkor Csaba Németországban is gyakran szembesült az intézményi rasszizmussal, a külön osztályokban és épületekben elszeparált bevándorló gyerekekkel. A számára elfogadhatatlan szakmaiatlanságok miatt döntött úgy, hogy ismét vált, és egy menekültszállón kezdett el dolgozni.

Csaba szerint Berlin még Németországon belül is egy speciális hely, egy szociális és művészeti projekt, nem is egy város, hanem sok kis város egyben. Az ember reggel felkel a Kücük (vagyis kis) Isztambulnak nevezett Kreuzbergben, felszáll a metróra, és negyed órán belül a helyi rózsadombon, vagy éppen a helyi Havanna lakótelepen találhatja magát.

Egyre kontúrosabb magyar közösség is kezd a városban kialakulni, bár ezek Csaba szerint inkább különálló csoportok, nem sok átjárással.

„Ha megnézed a különböző berlini magyar Facebook-csoportokat, akkor is azt látod, hogy két párhuzamos magyar világ rajzolódik ki, és ez nagyon fura. Nem tudom megmondani, hogy milyen úgy általában a berlini magyar közösség, mert sokfélék az emberek, de itt is megvan az értelmiségi, a művész, a melós réteg, és persze vannak olyanok is, akiknek még nem esett le, hogy itt ők is migránsok.”

A migrációt teljesen természetes dolognak tartja, az viszont szerinte egészen más téma, hogy számára mit jelent, és hogy ő mit érez a saját kivándorlásával kapcsolatban.

„Legjobban talán a Menjek/Maradjak című dokumentumfilmben fogalmazza meg egy Londonban élő táncos lány: mi nem azért nem élünk Magyarországon, mert nem akarunk, hanem mert nem lehet. Ez a lány így érzi, és én is így érzem. Volt, amikor nem így éreztem, és remélem, hogy lesz is még olyan.”

A teljes írást itt találjátok.

Tíz dolog, amiért jó egy bajor kisvárosban élni

Share.

About Author

Leave A Reply