Pályaválasztás

0

Mindenki máshogyan számol el az ország elhagyásával, és a szakításnak természetesen nem is kell teljesnek lennie – napjaink politikai közegében ugyanakkor nem nehéz észrevenni lehetséges ellentmondásokat, melyek ezen a téren esetenként felvetődnek.

Marton Péter: Pályaválasztás (novella)

„Tüntizzetek csak, én már levontam a megfelelő következtetést, lelépek innen #lelepekinnen”, írta Mohácsi Norbi annak idején a legjobb spanoknak biztatásképpen a Facebookon, nyilvánosan, hogy szavai a lehető legnagyobb közönséget találják meg, és abban a pillanatban, demokráciát hiányoló, liberális gondolkodású emberként, ámdeviszont a retorikai hitelesség jegyében cselekedve, elhatározta, hogy ő bizony dobbant,

készülődni kezdett, pár nappal később kiment Angliába, egy hétre rá talált korrektül fizető állást, és a soron következő karácsony előtti napokban, miközben odahaza ismét állt a bál, már kisimult arcvonásokkal érkezhetett Magyarországra, szülőket látogatni, valamint barátokat vigasztalni és a távozásra ösztökélni („Kossuth Lajos azt üzente, mindnyájunknak el kell menni”);

jutalmul december 24-én kora reggel benevezett egy kis #csakitthon kapható aranyéletre: elment úszni az egyik patinás fővárosi fürdő teljesen üresnek ígérkező sportmedencéjében, a fagyos levegőben sejtelmesen gőzölgő vízben, ahol eleinte még a pályaelválasztó kötelet sem lehetett látni, a helyes menetirányt pedig leginkább érzésre tudta követni, bele a kavargó homályba, a.k.a. gomolygó semmibe, amely mögött csak az ötven méteres táv felének megtételekor kezdett érzékelhetővé válni a medence végében magasodó többemeletes épület szürke tömege – világító ablakai nagytestű hüllő merev tekintetével bámultak vissza rá;

hátborzongató volt belegondolnia, hogy ilyen körülmények között a felszínen körbetekintve fogalma sem lehet róla, úszik-e más a közelében, vagy hogy a medence körül ki jár arra éppen, és ha nem lett volna rajta az úszószemüvege, hogy a felszín alatt is felmérhesse a forgalmat, az erősen klóros vízben bajosan bizonyosodhatott volna meg arról, úszik-e valaki szemben, akivel a pályán meg kell osztoznia;

még így is csak az utolsó pillanatban érzékelte az útját keresztező testet, nekiúszott egyenesen, és először undorodva lökte tőle el magát – fúj, egy másik ember –, majd megértette, hogy valami nincs rendjén, a víz felszínén lebegve levette úszószemüvegét, és döbbenten fedezte fel, hogy az orra előtt egy holttest lebeg, mindkét ernyedten kinyúló karján egy-egy tetoválással, melyeket Norbi ilyen közelről gyorsan ki tudott silabizálni: „Rendületlenül légy híve, oh magyar!”, üzente az egyik, „Hass, alkoss, gyarapíts!”, javallotta a másik;

egy párhuzamos valóságban Norbi nem ütközött bele a holttestbe – a víz alatt előretekintve viszonylag messziről érzékelte a keresztben úszó akadályt, „biztos egy lubickoló nyugdíjas”, gondolta, és dinamikusan pályát váltva, a választókötél alatt átúszva folytatta kellemes időtöltését, negyvenöt perccel később pedig gyanútlanul, azaz elégedetten távozott az uszodából;

ebben a valóságban azonban Norbi osztályrésze a bizonyosság volt gyanútlanság helyett; a holttest láttán maga számára is meglepő lélekjelenléttel fordult vissza, rögvest, és – hogy a víz viszonylagos melegét az öltöző bejáratához a lehető legközelebb hagyhassa el –, gyorsúszással tette meg az utat a medence másik végéig, ott kikászálódott, és a benti személyzetet a mentőkért és a rendőrökért szalajtotta volna, a gondnok azonban minden tiltakozása ellenére először is kiparancsolta a hidegbe újra, mondván „Mit tudhatom én, nem a bolondját járatja-e velem, még meglóg, amíg a medencét nézegetem – velem jön, és megmutatja, hol látta azt a rendetlenkedőt!”;

egy merőlegesen elágazó valóságban Norbi azonnal kimászott a vízből, és kétségbeesetten szaladt a medence mentén segítségért, vissza, az öltöző irányában, majd a megrázkódtatás hatása alatt, míg a vele együtt érző, forró teát kínáló személyzettel a mentőkre és a rendőrökre vártak, hirtelen az a kellemetlen érzése támadt, miszerint miatta történt ez a tragédia, elhatározta hát: ezek után, ha külföldről is, de többet kell a hazára gondolnia, elvégre #hatni, #alkotni, #gyarapitani onnan is lehetséges, nincs az az adminisztratív nehézség vagy járulékos költség, ami ettől elrettenthetné;

egy vakmerőlegesen elágazó valóságban Norbi inkább update-elt: „This is the new normal” (#thisisthenewnormal), állapította meg, és a hullaként azonosított hulla jelenlététől rendíthetetlen önfegyelemmel elvonatkoztatva – hiszen úgyis kihalásszák azt, ha egyszer feltűnik valakinek, őrá, a zavartalanul úszkálóra pedig biztosan nem gyanakszanak majd – odébb evickélt néhány pályával, hogy #csakazertis leúszhassa a kívánatos számú hosszt, amennyit még Londonban eltervezett;

egy máshonnan beágazó valóságban viszont, és erről se feledkezzünk meg, a történet úgy kezdődött, még annak idején, hogy Norbi nemzeti-konzervatív alteregója bejelentette a családnak, barátoknak: örül, mert az ország immár jó kezekben van, hiába áskálódnak ellene idegen erők (#idegenerok), „Megvívtuk itt a szükséges harcokat, és megmentjük mi még ezt a szar EU-t is, ott is szükség van ránk!”, vágta oda huszárosan, és ez után ment ki Londonba, ahonnan a továbbiakban is buzgón kifejtette véleményét internetes fórumokon a nagy nemzeti sorskérdésekről (#nemzetisorskerdesek), és ahol később megismerkedett egy lett lánnyal, leendő feleségével, a történet pedig ezt leszámítva innentől úgy alakult, ahogy azt fentebb jeleztük:

#karacsony előtt hazalátogatott stb.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

A szemétből épített amerikai álmot

Share.

About Author

Leave A Reply