Otthon – itthon Budapest és Stockholm között

0

Ma folytatódik az a sorozat, melyben azt próbáljuk meg a szerzőkkel körbejárni, mikor jön el a pillanat, amikor az ember először otthon érzi magát választott országában. Ma a blog történetének egyik „ősszerzője”, bandi republic erről szóló posztját olvashatjátok.

„Így szoktunk beszélni Budapestről és Stockholmról. Nem tudom, neked mit jelent otthon lenni, de nekem ez nem igazán egy fizikai helyről szól.

A legfontosabb ahhoz, hogy otthon érezzem magam az, hogy a feleségemmel és a lányunkkal legyek. Ahol ők vannak, ott vagyok otthon.

Ilyen szempontból otthon éreztem magam, amikor még Budapesten éltünk, de csak a négy fal közt. A tágabb értelemben vett környezetemben idegennek éreztem magam, el nem fogadottnak. Ez volna tehát a második réteg: az elfogadás.

Én el tudom-e a fogadni azt a környezetet, amiben élek és a környezetem elfogad-e olyannak, amilyen vagyok? Támogatva vannak a törekvéseim vagy éppen folyamatosan akadályokba ütközöm? Csak akkor vagyok rendben, ha beállok az arctalan sorba? Apám szavaival élve: pofán vágnak, ha a sor elején állok, és seggbe rúgnak, ha a végén?

Fontos, hogy nekem mennyire tetszik a társadalom, az eszmék és az értékrend, melyek alapján az adott helyen élő emberek meghozzák a mindennapi döntéseiket. Ésszerűek és élhetőek a szabályok?

Azok engem segítenek, az én érdekeimet képviselik? Konszenzuson alapulnak? A hatalom szereplői értem vannak vagy én vagyok értük? Milyen a jövőkép? Van-e egyáltalán?

A gyermekem milyen lehetőségeket fog kapni? Mit fognak neki az iskolában tanítani és hogyan? Elfogadást és empátiát? Kreativitást és problémamegoldó készséget?

Együtt játszik más kultúrákból érkező gyerekekkel, hogy együtt formáljanak új identitást? Nyitottak lesznek a világra? Vagy be kell magolni a Toldit és felmondani az Árpád-házi királyok regnálásának dátumait? És zsigerből gyűlölni minden kisebbség tagját különös tekintettel a más bőrszínűekre?

Nekem a nagyapámat marhavagonban szállították a haláltáborba, de túlélte. Ő volt az egyetlen a családjában, aki a holokauszt után visszatért Magyarországra, hogy itt éljen-haljon. A mai napig nem értem, hogy hogyan volt erre képes? Ez bátorság volt, dacos szembenézés a magyarokkal vagy egyszerűen nem volt ereje már új életet kezdeni külföldön?

21 évesen Izraelbe mentem, hogy egy kibuc ulpan program keretében megismerkedjek a zsidó kultúra alapjaival, a gyökereim egy részével és ezzel az egészen különös országgal.

Nagyon jól éreztem magam, ezért 25 éves koromban diplomázás után kiköltöztem. Azt gondoltam, hogy ott fogom leélni az életem, de nem éreztem magam otthon egyáltalán.

Megdöbbentett, hogy az ország faji alapon szerveződik, és a személyi igazolványomba be van írva, hogy származásom magyar. Másodosztályú áru voltam, mert anyám nem zsidó. Be kellett volna vonulnom a hadseregbe is, hogy kétes célokért harcoljak fegyverrel.

Hamar újra Budapesten találtam magam, de nem éreztem magam otthon ott sem. 2000-et írtunk és nagyon intenzíven éreztem a szörnyű 20. század végének hangulatát.

A 90-es évek reménye, hogy Magyarország egy jó hely lesz, már elmúlt sajnos, és egyre nagyobb kiábrándultságot éreztem magam körül. Egyetlen dolog lelkesített: az EU-hoz való csatlakozás, ami kinyitja a kis világomat és talán a legjobbaktól tanulva segít az országot egy jobb hellyé tenni.

Azóta eljutottunk oda, hogy lassan már nálunk is megszavaztatják, hogy kilépjünk az egész buliból, hiszen Brüsszel nekünk ne diktáljon má’! Csak küldjék a lét!

Szerencsémre ezt már Stockholmból figyelem 5. éve. Hogy otthon érzem-e magam? Jobban, mint bármikor az életemben. Svéd lettem-e? Persze, hogy nem. Sosem leszek az. De lehetek akárki. Lehetek az, aki vagyok. A környezetem elfogad, rengeteg pozitív visszajelzést kapok. Barátságok, munkahelyi sikerek jellemzik az elmúlt éveimet.

Szeretünk Budapestre látogatni és nagyon jó azokkal a barátaimmal találkozni, akik még nem léptek le. A szüleim is ott élnek, akik a tenyerükön hordozzák a ritkán látott kis unokájukat.

De egyre idegenebbnek érzem a szülővárosom és egyre nehezebben tudnám elképzelni, hogy ott éljek. Az általam szeretett városban, ami az örök „valami egészen jó is lehetne ebből, de valószínűleg sajnos sosem lesz” kategóriába került számomra.

Talán majd ha nyugdíjas leszek. De akkor meg miért ne inkább Spanyolország vagy Portugália? Ott jobb a kaja, az időjárás meg a hangulat, csak hogy egy pár szempontot említsek…”

(Fotó: pixabay.com/tpsdave)

Share.

About Author

Leave A Reply