Öt főnökkel Londonban

0

Az Egy napom írásokban azt szeretem a legjobban, hogy általában érezni rajtuk, mennyire szeretik a szerzőik a munkájukat. Nincs ez másként Andi esetében sem, pedig elsőre azt gondolná az ember, hogy egy személyi asszisztensi munkán nem sok szeretni való van, pláne, ha az embernek öt (!) főnöke van. És mégis… (A képekért ezúttal is köszönet.)

„Elöljáróban annyit, hogy nem vagyok régi motoros Angliában, a harmadik évemet taposom a Királynő Földjén (megszakításokkal), és 2015 júniusa óta vagyok újra Londonban.

Többször, mint sem hallottam már a kérdéseket, hogy „Mit is csinálsz te tulajdonképpen?”, „Jó, és az mit is jelent pontosan?”. Finance & Investor Relations assistant-ként vagy, ha nagyon szigorúan vesszük, akkor személyi asszisztensként (PA) dolgozom és remélem, hogy a poszttal sikerül megmutatnom, ez egyáltalán nem az a munka, mint ahogy azt sokan a mai napig gondolják.

A készülődés

Az ébresztő reggel 6:30-kor szól. Nem olyan régen – kb. másfél hónappal ezelőtt költöztünk új lakásba, már csak ketten a barátnőmmel, és vagyok olyan szerencsés (és persze célirányosan kajtattuk az új lakást), hogy átszállás nélkül durván 20 perc alatt bent vagyok a munkahelyemen. (Hármasból 1-es zónába.)

Igen, tudom, hogy ez hatalmas luxus ebben a varosban. Miután igyekszem nem 26-szor lenyomni a szundit, kicsattogok kávét főzni a konyhába, ahol álmosan kerülgetjük egymást ketten barátosnémmal, majd ki-ki nekiáll a reggeli készülődésnek.

Mivel irodában dolgozom, és a munkámból adódóan folyamatosan magas beosztású emberkék vesznek körül, ezért a megjelenésemnek angol mércével mérve is hibátlannak kell lennie – hétköznapi ruhatáram elegáns ruhákból, szoknyákból és blúzokból áll, továbbá mesterivé fejlesztettem a sminkelést is.

Utóbbival volt némi gondom, de rá kellett jönnöm, hogy itt bizony elvárás a full smink, úgyhogy nincs apelláta, gyakorolni kell(ett). Azért azt a kellemes szokást én is felvettem, hogy a kosztümhöz reggel sportcipőt húzok, majd az irodában jöhet a magassarkú.

A londoni közlekedés

Hipp-hopp már 7:35 van, amikor is el kell hagyjam a lakást, hogy a 7:49-es vonat elrepítsen az irodáig. Igen, vonat. Nem metróvonalon lakunk, aminek az egyik, vagyis majdhogynem egyetlen hátránya, hogy nem jön 2 percenként a következő járat, és van, hogy 10-12 perc is eltelik a következőig; ez kimondva/leírva semmi, csúcsidőben viszont felérhet egy halálos ítélettel.

Sokan leírták már a rémálmot, ami a csúcsidő (peak time) londoni közlekedést jellemzi, úgyhogy ezt nem részletezném most, maradjunk annyiban, hogy osztom az előttem szólók véleményét.

Érkezés a munkahelyre

Ha minden jól ment, és nem késett a vonat / nem volt leállás / az embertömeg hagyta az ajtókat becsukódni, stb., akkor 8:15-kor az asztalomnál vagyok. Old street-nél dolgozom, ami a város egy frekventált pontja, több szempontból is: az egyik oldalunkon van a „City” (Moorgate, Bank, Barbican, Liverpool Street, öltönyös, pénzügyi fellegvár), a másik oldalunkon indul Shoreditch, a hipster negyed, ahova lelkesen kijárnánk ebédelni, ha az időnk engedné, mert fillérekért lehet finomat enni.

Szeretek korán beérni – ilyenkor még kevesen vannak az irodában, és aki bejön, az azért teszi, mert tényleg dolgozni akar, nem pediglen trécselni. Jöhet a második kávé, és nekifekszem az éjszaka érkezett emaileknek.

Mint kiemeltem a poszt elején, személyi asszisztensként dolgozom. Angliában ez nem egy himi-humi foglalkozás, ez itt nem a „Főnök Mancikája” kategória, olyannyira nem, hogy komoly karriereket építenek rá azok, akik már 19-20 évesen elkezdenek ezen a területen dolgozni (férfiak is!).

Mint mindenhol, itt is alulról illik kezdeni, és feldolgoznia magát az embernek az évi 60-70 ezer fontokat fizető szintig. Nekem ez az első ilyen munkaköröm, véletlenszerűen kaptam az állást, amiben már 8 hónapja dolgozom.

A kezdetek

Tempként kezdtem (kvázi munkaerő-kölcsönzés), majd egy hónap után felajánlották az állandó munkát. Szigorúan 6 hónapnyi próbaidővel, ami alatt egyetlen szó nélkül elküldhetik az embert.

Egy viszonylag kicsi, 1500 fős, de a maga területén piacvezető nemzetközi cégnél dolgozom (nem multinál, ez nagyon fontos!), ahol a pénzügyi osztály 5 vezetőjét támogatom egyszerre. Igen, ötöt.

Már az első körös interjúban kiemelték, hogy csak akkor vállaljam el, ha tudom állni a sarat, mert egyedül leszek, ők viszont öten, mindenkinek megvan a saját osztálya, mindenki tolja a szekeret, baromi elfoglalt, és nincs kire ráosztani a feladatokat.

Az összes kolléga elképesztően segítőkész volt az első naptól kezdve, úgyhogy lehet, ha nem élvezném a munkám, az emberek miatt akkor is itt maradtam volna. Itt a dicséret, a jó szó, a köszönöm nem klisék és nem is ritkák, mint a fehér holló, hanem a mindennapi kommunikáció szerves részei.

Beindul a nagyüzem

Mire végignézem az éjjeli email-dömpinget, 9 óra van, megtelik az iroda és megindul a nagyüzem. Mind az öt emberkémnek (szeretem őket így hívni) igen szoros menetrendje van, amiért egyes egyedül én felelek.

A hónapok alatt kitanultam, hogy melyik találkozó élvez prioritást, milyen projektek futnak, és ki az, akit bizony, kellemetlen vagy sem, de le kell rázzak. Oda kell figyelnem mind az ötük preferenciáira; van, aki az ebédidejét is meetingen tölti, van, akinek „félre teszek” időt arra, hogy délben kimenjen a levegőre, van, akire pedig egyszerűen csak rácsukom az irodája ajtaját egy bögre teával, amikor már a hangjából hallom, hogy igény van rá.

Sokan a személyi asszisztenskedést egy irodai házassághoz hasonlítják, és ezzel maximálisan egyet tudok érteni. Annyira szorosan együtt dolgozom mind az öt emberrel (2 nő, 3 férfi), hogy elkerülhetetlen, hogy belelássak a magánéletükbe, és hogy elmeséljék ügyes-bajos dolgaikat.

Ezzel természetesen soha nem szabad visszaélni, és cserébe tisztelettel bánnak velem is. Nem állítom, hogy soha nem volt nézeteltérésem egyikkel sem, de az inkább fakadt az eltérő személyiségből, mintsem szakmai konfliktusból.

A napom jelentős részét az teszi ki, hogy le-fel száguldozom különböző meetingek (és emeletek) között, felvezetem a vendégeket, akikkel kedélyesen elcsevegek a liftben, megbizonyosodom róla, hogy minden előre megrendelt frissítő a helyén, a prezentációk a kivetítőn, aztán magukra hagyom őket tárgyalni.

Az én dolgom az, hogy minden találkozó (legyen az házon belül, vagy kívül) logisztikai szempontból zökkenőmentesen fusson le, magyarul reggeltől estig szervezek.

Mivel majdhogynem szabad kezet kapok és az én kezemben fut össze mind az öt naptár, ügyelek arra, hogy ha megoldható, ne rakjak két hasonlóan fajsúlyos találkozót egy időpontra – pusztán azért, mert egy személyben nem tudok két helyen lenni.

Amennyiben ez mégsem sikerül, úgy prioritást élvez a nagyobb / külsős résztvevőkkel folytatott találkozó, és ilyenkor előre szólok a többieknek, hogy sorry, de most nem tudok ott lenni velük, mert máshol van rám szükseg. Soha nem volt meg probléma belőle, mindenki van annyira önjáró, hogy ilyenkor maga oldja meg a dolgokat.

Kifogás nincs

A munkám elvileg több, mint felét kellene kitöltse csak az ő támogatása – tehát alapvetően szakmailag is benne vagyok a befektetések & részvényesek mélységeiben – a gyakorlati életben ez úgy néz ki, hogy folyamatosan egyensúlyozok az idővel és feszegetem a határidőket.

Szerencsére elég jó szervezőkészséggel és munkamorállal áldott meg a Teremtő – és nagyon jó példát hoztam otthonról – úgyhogy mindig minden készen van időre. Hozzátenném, hogy errefelé bármilyen nemű kifogás, illetve a „nem volt időm ár” ismeretlen fogalmak.

Miután túl vagyok pár telefonhíváson, tucatnyi újabb emailen, és már épp állnék fel, hogy futok a következő meeting irányába, jön az sms az egyik főnökömtől, hogy megcsúsztak, tudnám-e szóval és kávéval tartani a következő látogatóját.

Az első nap a kezembe nyomtak egy céges telefont, ami jobban ég néha, mint a forródrót – volt már rá példa, hogy este 9-kor meg emaileztem, vagy 10-kor (időeltolódás) a nappalink kanapéján ülve magyaráztam az amerikai hotelnak, hogy márpedig én dupla szobát rendeltem, nem dohányzó szinten, reggelivel.

Tehát sprint az újabb vendégért, sűrű elnézéseket kérek, ő csak mosolyog, elmondja, hogy ez mindenkivel megtörténik, és hálás köszönettel veszi a felajánlott forró italt (mégiscsak Londonban vagyunk, naná, hogy esik…).

Még néhány udvarias szó – amibe általában szeretik beleszőni, hogy a „Goulas” (gulyás) milyen kiváló étel, és Budapest milyen csodálatos város – majd megérkezik a főnök, én pedig elköszönök és megyek a dolgomra.

Egy óra van, igyekszem lejutni a kantinunkba, ahol a szokásos ebédemért nyúlok, majd 5 perc múlva újfent az asztalomnál ülök, és bőszen pötyögök tovább.

A fejvadászok

Közben felhív néhány fejvadász, akikkel úgy cseverészünk, mintha ezeréves ismerősök lennénk. Pontosan tudják, hogy ha el akarnak adni nekünk egy embert, akkor rajtam keresztül vezet az út.

Ez egy íratlan / kimondatlan szabály, amit menet közben szoktam meg; az elején nem értettem, hogy minek zaklatnak engem ennyien telefonon, hát mi hatásom van nekem arra, hogy kit veszünk fel?

Természetesen nem én döntöm el, hogy valaki jöjjön-e interjúra / megfelel-e az állásra, de én tartom a kapcsolatot a fejvadászokkal, nekem ajánlgatják az embereiket, és némi irányított előszűrés (szigorúan utasítás alapján) után a főnökeim rajtam keresztül szervezik meg, hogy kit szeretnének élőben meghallgatni.

Eljön a délután három óra, amikorra általában az energiaszintem a bokám körül gyűrűzik (mint mindenki másnak), úgyhogy magamhoz veszek egy újabb kávét és közben 5 perc catch-up van a barátnőmmel.

Már megint meetingek

Kávéval és laptoppal a kezemben futás tovább, most épp a saját meetingemre. Az egyik főnökömmel hetente kétszer összeülünk és megbeszéljük kis részlegének (húszan vannak) ügyes-bajos dolgait, illetve szerződéseket nyomok a kezébe végső átolvasásra és aláírásra. Cserébe ő is a kezembe nyom jópárat, amivel már végzett és mehetnek scannelésre.

Amint vele végeztem, újra csörög a telefonom, a recepció az, újabb vendégek érkeztek. Négy óra van, bezárt a kantin, így a kávét, teát én készítem el. Mindenki hálás és mosolyog, sűrű elnézéseket kérnek, hogy ilyesmivel terhelnek,a  főnököm pedig 86-szor elmondja a vendégeknek, hogy jobb teát készítek, mint egy vérbeli angol.

Udvarias mosolygás, majd halkan távozom. Amíg ő a meetingen ül, addig az asztalára készítem az elkészült hétfői prezentációt, és emlékeztetem (emailben), hogy ma van a határidő az egyik projekten.

Következő etap, most én hívom fel az egyik partnercégünknél az ismerős PA-t, hogy átbeszéljük a keddi meeting utolsó részleteit. Mivel kb. naponta beszélek vele telefonon, így a már-már jó ismerősi kapcsolatunkba belefér, hogy megkérdezzem, mik a hétvégi tervek (mégiscsak péntek van), és hogy meggyógyult-e már a kisfia. Egy-két perc csevej és mindenki megy a dolgára.

Haladok tovább – példának okáért jövő héten nyugdíjba megy egy 1986 (!) óta itt dolgozó, mélyen megbecsült kolléga, akinek a búcsúztatását én szervezem, de én rendelem a teljes pénzügyi részleg írószerellátmányát, illetve én hagyom jóvá az ügynökségeken keresztül időszakos alkalmazásban álló kollégák heti számláit is.

Lazítás a nap végén

Péntek lévén ötkor nyit a földszinten lévő bár, fél 5-kor már nagy a mozgolódás a szintünkön, tudvalévő, hogy a pénzügyesek isznak a legtöbbet. Nekem odébb még a nap vége, jövő hét sűrű lesz megint.

Ötkor kiürül az emelet, úgyhogy nyugiban tudom lezárni a hetet. Még pár email, aztán megpróbálok leosonni, de persze soha nem sikerül észrevétlenül felszívódnom, mindig van valaki, aki utánam szól ilyen-olyan kérdéssel.

Mire fél 6 után leérek, a bár már tömve van, ami annak is köszönhető, hogy negyedannyiba kerülnek az italok, mint a környező pubokban. Ide péntek esténként még az is lejön, aki egyébként tisztes családi életet él, egy pintot majdhogynem kötelező legurítani a kollégákkal.

Itt az is belefér, hogy az a főnököm, akivel a leghivatalosabb a viszonyom, a kezembe nyomjon egy gintonicot és lázasan ecsetelje, hogy „date night” lesz a feleségével.

A céges bárt kollégák önkéntes alapon irányítják, lehet jelentkezni az un. „Bar Committee-ba” és rotációban negyedévente került az emberre a sor, amikor péntek este 5 és 9 között a pult mögül méri a jókedvet a többieknek.

Szépen lassan kezd elszivárogni a nép, és mindenkinek elindul a hétvége. Visszabattyogok az asztalomhoz, összepakolok, és nyakamba veszem a péntek éjszakát.

Irány a belváros, egy ismerős kiszúrta, hogy a szokásos happy hour helyett 1-et fizet 4-et kap akció van egy újonnan nyílt koktélbárban a Sohóban, ezt persze nem lehet kihagyni… Holnap úgyis szombat van… és ez a város soha nem alszik.

Share.

About Author

Leave A Reply