Örökké tartó utazás

0

Endre és Erika évek óta Dél-Amerikában él, manapság már túrákat vezetnek a kontinensen keresztül-kasul. Ugyanakkor szoros kapcsolatot ápolnak egy indián törzzsel, amellyel együtt küzdenek a kultúrájuk fennmaradásáért. Nekem ezek a mondatok lettek a szöveg mottója: „Semmi másra nincs gondunk, csak hogy hol alszunk és mit eszünk. Nem kergetünk elérhetetlen álmokat, nem költünk felesleges dolgokra.”

Utolsó éves egyetemista voltam az ELTE földrajz szakán. Egy dolgot tudtam: az egyetem végeztével nem akartam munkába állni. Illetve nem úgy, ahogy azt magam körül láttam. Kiábrándító volt már 2005-ben is, hogy mi megy Magyarországon és Európában.

Reggel felkel az ember, bemegy a munkahelyre, utálja, amit csinál, s bár keres valamennyi pénzt, az pont arra elég, hogy egy életre adósságba verje magát. Na, erre egyáltalán nem vágytam. Arra azonban igen, hogy megismerjek más kultúrákat, és hogy lássam végre az esőerdőt.

Pár hónappal az egyetem vége előtt hallottam először az EVS-ről, az Európai Önkéntes Szolgálatról, amin keresztül pályázni lehetett tengerentúli önkéntes munkákra (ezen keresztül ismerkedtem meg Erivel is). Azonnal nyertem, mivel – érthetetlen módon – rajtam kívül évek óta nem jelentkezett senki a programra. Így kerültem Guatemalába, ahol minden történt, csak munkavégzés nem. Rájöttem, hogy az EVS pont ugyanolyan uniós pénzmosó intézet, mint bármelyik másik, de szerencsére pár napon belül sikerült felvennem a guatemalai ritmust, így tettem arra, hogy értelmetlen az, amit csinálok.

Szerencsére sok szabadidőm volt, így eljutottam Tikalba és Yaxhába (maja romvárosok), majd egy ötlettől vezérelve néhány külföldi önkéntessel együtt nekivágtunk El Miradornak, a legnagyobb maja romvárosnak. 126 kilométert gyalogoltunk öt nap alatt, a táv felét derékig érő mocsárban. Majd tíz kilót fogytam röpke egy hét alatt, de azt kell mondjam, minden perce megérte. Azóta az esőerdő a második otthonom, ha tehetem, visszatérek.

Miért éppen Latin-Amerikára esett a választás és nem mondjuk Ázsiára?

Nem tudom pontosan megmondani. A maja kultúra mindig érdekelt, de nem volt kifejezetten álmom Közép-Amerika. Lehet az EVS-en belül is csak ez a régió volt elérhető. Régen volt, nem emlékszem. De nem bántam meg, hogy Latin-Amerika lett belőle és nem Ázsia. Azóta jártam már Indiában, Thaiföldön, Kambodzsában és a Fülöp-szigeteken is, de azt kell mondjam, nagyon más az a régió, mint Közép- vagy Dél-Amerika.

Délkelet-Ázsiában nincsenek igazi esőerdők, mert az ottani országokat rengeteg ember lakja, mindenhol városok és falvak sorakoznak. A nyelv és a vallás miatt szerintem nincs európai ember, aki igazán otthonának érezné azt a térséget, ott örökre turista maradsz. A latinok másmilyenek. A spanyol nyelvnek köszönhetően könnyebb a kommunikáció, az emberek habitusa pedig sokkal közelebb áll az európaihoz, mint mondjuk az ázsiaiaké. Ha például lefordítok egy magyar viccet spanyolra, azon Mexikótól Argentínáig röhögni fognak. Ázsiában ez nincs így.

Mi az, ami még meg tud lepni benneteket Dél-Amerikában?

Nem sok minden. A folyamatos közlekedési káoszt és a kajákat megszoktuk, az akcentusunkat is könnyen váltogatjuk országonként. Tavaly azonban meglepett minket Bolívia. Én 2010-ben jártam ott utoljára, amikor még tetszett, mert bár minden eléggé igénytelen volt, az árak nagyon barátiak voltak. Mostanra annyi változás történt, hogy minden négyszer annyiba kerül, az igénytelenség azonban maradt. Mellbevágó élmény volt, mikor átszámolva 800 forintot kellett fizetnem egy üveges sörért abban a közepes színvonalú kocsmában, ahol négy évvel korábban csak 150-et.

Nagy általánosságban igaz, hogy Dél-Amerika nagy részén évente kőkemény áremelések vannak. Venezuelát, Guatemalát és Nicaraguát leszámítva ma már mindegyik ország drágább Magyarországnál, Chile, Brazília vagy Costa Rica pedig még a norvég pénztárcát sem kíméli.

Van-e kedvenc ország, ha igen, melyik és miért?

Van. Kolumbia. Két dolog miatt: a természet és az emberek. Egész Kolumbia zöld, szemben Ecuadorral, Peruval vagy Bolíviával, ahol a magashegyi körülmények miatt az embernek nem mindig van jó hangulata. Kolumbiában minden van, ráadásul a turizmus még gyerekcipőben jár, így nem érzi azt az ember nap mint nap, hogy egy két lábon járó dollárjel.

Az emberek közvetlenek a külföldivel, jó fejek, nyitottak az újra. Máig rengeteg sztereotípia kering a levegőben Kolumbiával kapcsolatban, de a jó része a múlté. Kolumbia biztonságos, rendezett, Bogotá és Medellín környékén szinte Svájcban érzi magát az ember. Amúgy nagyon szeretjük még Guatemalát, mert hihetetlenül színes ország, bár ott élni nem lenne könnyű. Panama is nagyon rendben van, a főváros – ki merem jelenteni – Dubai szintjén van.

Van-e valamilyen bázis, vagy állandóan utaztok?

Nincsen bázis. Folyamatosan mozgásban vagyunk. Két vezetett túra között sem állunk le, megyünk és új útvonalakat járunk be. Kényelmes így. Nincsenek számlák, nincs adó, azt sem tudjuk már, hogy kell kitölteni egy csekket. Semmi másra nincs gondunk, csak hogy hol alszunk és mit eszünk. Nem kergetünk elérhetetlen álmokat, nem költünk felesleges dolgokra. Szerintem két éve, hogy nem néztünk TV-t. 🙂

Hogyan lehet egy ilyen életformára berendezkedni, hogyan működtethető, mennyire hosszú távra terveztek? Nem lehet-e ezekbe a kalandokba is belefáradni?

Berendezkedni nem lehet rá, nem ismerek másokat, akik így élnének. Vannak hátizsákosok, akik egy-két éven át úton vannak, de tudják, hogy egyszer véget ér a pénzük, és vagy munkába állnak vagy visszatérnek az otthonukba. Nálunk ez nincs így. Mi nem azért jöttünk Latin-Amerikába, hogy pénzt keressünk, hanem hogy kiszakadjunk a lehetetlen európai létből. Persze nekünk is vannak költségeink. Túrákat vezetünk, amiből van annyink, hogy a túrák között folytassuk az utazást.

Vannak holtpontok, amikor az ember beleun az egészbe. Ezek általában akkor következnek be, mikor már jó ideje semmi említésre méltó dolog nem történik az utazás során. Amikor egyszerűen unalomba fullad egy ország, egy tájegység. Utoljára tavaly év végén volt így, három hónap Patagónia után. Olyan egyhangú volt a táj, és minden annyira messze volt mindentől, hogy egy idő után azt éreztük, gépszerűen ülünk fel reggel a buszra, hogy utána halál fáradtan kászálódjunk le róla este.

Az elmúlt tíz évben talán először éreztem azt igazán, hogy elég ebből az egészből és jobb lenne otthon lenni. Aztán hazamentünk látogatóba és pár nap alatt rájöttünk, hogy Európa semmit nem változott. Mindenki fapofával ül a buszon és semmi másról nem szól az élet, mint hogy mennyi marad a hónap végén, ki tudom-e fizetni a számlákat, bebukom-e az amúgy feleslegesen felvett hitelemet, meg amúgy is szemét politikusok. Most Kolumbiában vagyunk és ezerszer jobb itt, mint az öreg kontinensen.

Hogy meddig tart még az utazás? Valószínűleg örökre. Rengeteg tervünk van amúgy, és nem csak idekinn. Tervezzük, hogy Magyarországon nyitunk egy vidéki hostelt hátizsákosoknak. Annak ellenére tennénk mindezt, hogy nem vagyunk jó véleménnyel Magyarországról és Európáról, de úgy gondoljuk, hogy ez elsősorban azért van, mert az emberek fejében zűr van. Az ország szép és olcsó, ami remek táptalaj a turizmusnak. A Mirador persze megmarad, mivel nem tervezzük, hogy egy évben pár hónapnál többet legyünk Európában, így Latin-Amerika sem fog minket nélkülözni.

Csak néhány posztba olvastam bele, de azért már ebből is kiderült, hogy van néhány hajmeresztő élményetek. Mondanál néhány példát?

Három könyvet írhatnánk teli azzal, ami az elmúlt években történt velünk. Ha csak az utolsó három évet nézem, akkor a következők jutnak az eszembe:

– jártunk az asháninka indiánok között VRAE-ban, ahol néhány éve még a Fényes Ösvény gerillaszervezet százával mészárolta le az őslakosokat.
– tavaly kis híján lefejeztek minket a shuarok Ecuadorban, de végül nagy összeborulás lett a vége.
– keresztül-kasul bejártuk a venezuelai tepuikat, ahol a klasszikus Roraima és Angel-vízesés mellett olyan táblahegyekhez is eljutottunk, ahová korábban nem sok turista. Többek között rátaláltunk egy 3000 éves sziklarajzra az Akopán déli oldalában.
– Kolumbiában megismerkedtünk Pablo Escobar egyik korábbi vegyészével, aki elvitt minket egy máig működő kokaingyárba.

– UFO-t láttunk a kecsuák szent ünnepén, a Qoyllur Rit’in (nem hülyültünk meg).
– Bemerészkedtünk a San Antonio börtönbe Isla Margaritán, hogy lássuk, a venezuelai drogbárók hogyan tengetik a hétköznapjaikat a szürke falak mögött. Elég jól.

Számtalan olyan dolog történt az elmúlt években, ami örökre bevésődött az emlékezetünkbe. Utoljára, alig pár hete, az arhuaco indiánok szent városában jártunk, ahol meginvitáltak minket egy 98 éves korában elhunyt öreg sámán temetésére. Egészen elképesztő élmény volt látni, ahogy szegény kis öreget bebugyolálják egy függőágyba és a sírját kitömik kokalevéllel.

Hogyan találkoztatok a tawahka népcsoporttal, hogyan alakult ki velük ilyen szoros kapcsolat? Miben szeretnétek nekik segíteni?

A történet 2006-ra nyúlik vissza. Akkor még Eri nélkül jártam Közép-Amerikát, és nagyon kevés pénzem volt. Azt láttam a térképeken, hogy Honduras keleti részébe nem vezet út, így eldöntöttem, folyón fogok leereszkedni a Moszkító-partra. Fogalmam nem volt, hogy hová tartok és hogy mi vár majd ott rám. Egy hét utánajárás után egy Palestína Patuca nevű településen kötöttem ki, ahonnan pont indult egy kereskedő pipante le a folyón. Három napon át tartott az út, addig gubbasztottam egy indiánkenuban.

Kiszálltam Krautarában, a tawahka faluban, ahol nagyon meglepődtek az érkezésemen. Négy napot töltöttem ott, ami alatt a falu majd minden lakójával összeismerkedtem. Álomszép helyen élnek, a Colón-hegység tövében. Mikor hazamentem és eldöntöttem, hogy túrákat fogok vezetni, a Moszkító-part elsők között került fel a repertoárra. 2008-ban sikerült visszatérnem Bakos Gábor fotós barátommal közösen, ekkor ültem le először beszélni velük, hogy valamit csinálni kéne, mert a hely, ahol élnek, maga az édenkert.

Ezután 2012-ig minden évben visszatértem, s amikor csak lehet, segítem a közösséget, hogy tudjanak nyitni a turizmus felé. Egyik alkalommal rábeszéltük a tawahkákat, hogy készítsék el ismét a néhány évtizede levetett népviseletüket, amiket néhány előadás keretében be is mutattunk Magyarországon. A 2012-es expedícióról folyamatban van egy film megvágása, de annak befejezése csak 2016-ra várható. Hosszabb távú terv egy, az őslakosok által üzemeltetett ökolodzs felépítése a Rio Patuca partján. Ez egy hosszú folyamat, ami félő, nem lesz elég, hogy megmentse az asszimilációtól a közösséget, de ki tudja?!

Túrákat szerveztek Dél-Amerika országaiba, elsősorban magyarokat kísértek? Mennyire más az a tapasztalat, amit valaki egy ilyen turistaút során szerez, mennyire mások nektek ezek az országok, akik jobban beleláttok?

Erről lehet a velünk utazókat kéne megkérdezned. Az tény, hogy aki csak két-három hétre jön ki utazni, csak ízelítőt kap az adott országból. Ezt általában tudják az emberek. Vannak olyan túráink, amiknek azonban nem az a célja, hogy bemutassa egy ország nagy highlightjait, hanem pont az emberekről szól, segít elmélyülni a hétköznapokban. Sokan nem értik, mit lehet két héten át csinálni a Moszkító-parton vagy Darién esőerdőiben, komolyabb látnivaló nélkül. Pedig elég sok mindent, például figyelni a tawahkákat vagy emberákat, megtanulni azt, miként képesek máig szimbiózisban élni a természettel.

Ez persze érdeklődés kérdése. Az utazás előtt jó, ha mindenki felteszi magának a kérdést, neki Magyarországon mi a nagyobb élmény: felmenni a Budai Várba sétálni egyet, kenuzni a Bodrogon, esetleg napokon át madarakat lesni a Hortobágyon? Van, aki a Machu Picchutól dob egy hátast, van, aki attól, ha együtt mazatózhat az asháninkákkal.

Mi e tekintetben mások vagyunk. A highlightokon jó ideje túl vagyunk, így nekünk az a túra jelent élményt, amiben még van kihívás, ami bármikor tud újat nyújtani. A Machu Picchutól például a szőr feláll a hátamon, míg a venezuelai tepuiktól a hideg futkos rajta végig. Pedig mindkét helyszínen jártam már legalább féltucatszor.

Hogyan kezd valaki ott vállalkozásba, bürokrácia stb.?

Jellemzően sokkal könnyebben, mint Európában. Persze országfüggő. A Mirador és az El Mundo Tawahka nevű szervezet Hondurasban működik, a megalapításuk két A4-es oldal kitöltésével járt és kész. Az éves adó minimális (értsd: egy jobb buli ára), komoly papírozás nincsen.

Ettől függetlenül most azon gondolkodunk, hogy a Miradort leválasztjuk a szervezetről és egy másik országba jelentjük át, de ez még nem biztos. Amúgy mindegy merre mész, Peruba, Panamába vagy Hondurasba, a vállalkozás ezekben az országokban könnyű, nem az adókról és a büntetésekről szól minden, hanem arról, hogy a vállalkozónál pénz maradjon, hiszen ha termel és költ, akkor van miből fejleszteni, ami mindenkinek jó. Persze ehhez az is kell, hogy az ember ne akarjon óriásit álmodni. Errefelé hitelből létezni és vállalkozni nem divat.

Mi az, amit máig nem sikerült megszokni, esetleg mi hiányzik?

Mint azt korábban már írtam, kevés dolog van, ami meglepetést okoz, leszámítva a lekövethetetlen áremeléseket. Ami hiányzik, az az otthoni kaja. Egész Latin-Amerikában nincs semmi más, csak rizs és bab. Minden arról szól a gasztrooldalakon, hogy a perui konyha milyen remek, de akik ezeket az oldalakat üzemeltetik, nincsenek tisztában azzal, hogy az átlag perui mit eszik pontosan. Mert hogy az ízletes perui ételek közel megfizethetetlenek egy átlagembernek, így aki kevés pénzből utazik, az csalódni fog. Amíg odahaza 1000-1500 forint körül egy csárdában fél kiló pörköltet tolnak az ember orra elé, addig Latin-Amerikában ezért az árért jó eséllyel egy marék rizst kapsz. Ha tehát valami hiányzik otthonról, az a kaja. Meg a balatoni száz forintos fröccs a parton. 🙂

Milyen gyakran látogattok haza? Hogyan tartjátok a kapcsolatot a családdal, barátokkal, amikor mondjuk mobillal kevésbé lefedett területen, dzsungelben jártok hosszabb ideig?

2012-ig Erinek üzemelt a nyelviskolája, így ő csak ritkán tudott velem tartani, ezért egy évben öt-hat alkalommal is hazarepültem. Aztán számoltunk és rájöttünk, hogyha megspóroljuk a repjegypénzt, azon akár egész évben kint lehetne velem. Így hát felszámolta az amúgy jól működő iskoláját, és azóta folyamatosan kint vagyunk. Karácsonyra szoktunk hazamenni, de idén tervezünk egy nyári hazalátogatást, mert hát a balatoni fröccs, ugye. Amúgy a családdal e-mailben és skype-on tartjuk a kapcsolatot, mobilt nem sűrűn használunk. Erinek nincs is, az én 16 éves Nokiám is kezd behalni. Lehet mobil nélkül élni…

(A történet eredetileg a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply