Nyugatra költözés jelentős csavarral

0

Az nem újdonság, ha valakit a szíve nyugatra visz, ám ha az a nyugat nem egészen az a nyugat, amit megszoktunk, akkor már rögtön érdekesebb lesz a történet. Különösen, ha elárulom, hogy ma egy rendszeres szerző tér vissza TeePolgar személyében, márpedig azt már megszokhattuk tőle, hogy nem akármilyen kalandokba és helyzetekbe keveredik. (A képeket köszönöm neki ezúttal is.)

„Mielőtt még bezárnád a cím olvasása után, nem a jól kereső targoncasofőr története következik. A Nyugatra költöztem címet azért adtam, mert bár a nyelvünket legtöbben beszélő ember tömegéhez viszonyítva keletre költöztem, nekem ez mégis Nyugat. Méghozzá azért, mert eddig Sanghajban éltem, és Kínához képest Kazahsztánnak azon része, ahol élek, az nyugatabbra esik.

Az első találkozás

Az elkönyvelt elképzeléseim magammal és jövőmmel kapcsolatban mindig is nagy robajjal dőltek romba. Most sem volt másképp, mivel már 2013-ban – amikor először jártam Kazahsztánban – eldöntöttem, hogy nem tetszik az ország, és nincsen az a pénz, hogy itt éljek.

Ezen konklúziómat akkoriban erős általánosításomnak és még nagyobb arroganciámnak köszönhettem, mivel egy hetet voltam itt, és Oroszországból stoppolva és vonatozva utaztam keresztül az országon.

Úgy ítéltem meg egy országot pontosan a határokkal körbekerítve, mellőzve minden etnikai és kulturális átfedést, elmosódást, hogy mindössze kettő várost látogattam meg az országban, amibe hazánk több mint 28-szor fér terület szempontjából – noha csak 7 millióval lakják többen.

Akkoriban a szállásadómról kiderült, hogy ha berúg, akkor nem érzi cinkesnek megkérdezni, hogy nem gondoltam-e meg magamat, és lenne-e kedvem kipróbálni a homoszexualitást vele.

Természetesen ezt az információt nem említette meg a profilján, úgyhogy ezen kérdése majdnem annyira rázta fel a gyomromat, mint a helyi kumisz, amit enyhén alkoholos tejnek (a magyarok csak romlott tejnek) hívnak.

Négy évvel később

Négy évvel később, miután végére értem a mászószezonomnak, kicsit letelepedtem Bishkekben, Kirgizisztán fővárosában, ahol egy kazah lánnyal való, utazó szerelemnek induló valami egy komolyabb valamivé fejlődött.

Ezen cikk nélküle nem is jöhetett volna létre, mert azt leszámítva, hogy most itt élek, a véleményem nem változott sokat az országgal kapcsolatosan, bár legalább most nem kell autistának éreznem magamat a sokktól a szobatársam mellett, ellentétben a 2013-ban lévővel szemben.

Kalandot keresel, vagy jobb életre vágysz külföldön? Válogass álláslehetőségek közül itt!

Annak ellenére, hogy mindenhez értek, és az autószereléshez kicsit, mégis kettő olyan szakmám van, amivel szívesen dolgozok – ipari alpinista és angol nyelvoktatás.

Ha tele van a busz, akkor a sofőr mellé is ülhetek, persze ha nem zavar a dohányzás

Mivel Ázsiában csak az öngyilkosok mennek fel a kötélre, így nem volt más választásom, az angol oktatásban kellett kitalálnom valamit.

A bérek itt rendkívül alacsonyak, én meg rosszabb helyzetben vagyok, mint más tanár, mivel Kínából jövök, ahol gusztustalanul túl van árazva az oktatói bérezés. Itt egy helyi tanár 3 $ órabérért oktat, míg Kínában 60 $ volt a bérezés, és 40 $-ért már „fel sem vettem a telefont”.

Viszont idegenként (helyiként sem természetesen) nem akartam feketén vállalkozni, így a fejembe vettem, hogy majd vállalkozást indítok. Ennek köszönhetően már érkezésem előtt megcsináltam a Facebook-oldalt, és nekiláttam reklámoztatni a cég (Facebook) által.

Az, hogy barátnőm nem szólt semmit, az most a kisebbik baj. Mert így is jobban ment, mint bármely más hirdetésem a Facebookon – nem leszek az új Warren Buffet, az a konklúzió így. Köszönhetően ennek, megjött a bizalmam, és fel is hívtam a nagykövetséget, hogy mik a teendőim.

És akkor kezdődött az ügyintézés

Amikor a konzul/nagykövet/takarítóval beszéltem a budapesti Kazah Nagykövetséggel telefonon, akkor mondták, hogy vagy munkavállalói, vagy üzleti vízum van.

Üzleti vízummal viszont nem tudnak segíteni, de majd amikor Kazahsztánban leszek, akkor csak elmegyek a Bevándorlási Hivatalba, és ott regisztrálnak, aztán pikk-pakk megvan az egész semmi perc alatt… Ha ez így lett volna, akkor ez a cikk is csak különleges kazah ételekről szólna.

Meg is érkeztem nyugodtsággal a szívemben Asztanába, ahol -28 fok köszöntött. Ez a 15 fokos pécsi hőmérséklethez képest jelentős visszaesés volt. Szerencsére pár óra múlva már repültem is tovább Almatyba. Itt megpróbáltam elmenni a helyi Bevándorlási Hivatalhoz, hogy megérdeklődjem: 5 vagy 10 percet vesz-e igénybe a regisztrációm.

Megérkezvén az állami hivatalba, aminek „jelentőségéről” a panellakásnyi méretű kazah lobogó árulkodik, gyorsan tudtomra adták, hogy itt nem fognak regisztrálni, mert nem lehet másik városi lakcímet itt bejelenteni.

Ezt még sikerült lenyelnem, bár Kínában beregisztráltak 2300 kilométer távolságból, és az sem volt ott gond.

Hogy jön ide Türkmenisztán?

Kicsit morcosan, de továbbra is reménytelten gondoltam, átugrok a Türkmenisztáni Nagykövetségre, hogy megérdeklődjek pár dolgot a vízum ügyintézéssel, és annak lehetőségeivel kapcsolatban.

Bizonyára most magukban mondják a szakértők, hogy interneten kell megnézni, nem mászkálni. Sajnos nem működőképes megoldás, mert még a bishkeki türkmén nagykövet is teljesen másképpen „tudja” az eljárást, így mindegyik türkmén nagykövetség sajátos konzuli procedúrával rendelkezik.

Megérkezve a nagykövetségre, ami egy bérletkiadó helyiséghez képest is lepattant hely, mondta a tekintélyt parancsoló nyugdíj-közeli női biztonsági őr, hogy ebédszünet van. Majd fél óra múlva jöhetek vissza.

Mondtam, hogy jó, rendben, akkor várok itt. Mondta, hogy a szabály szerint nem lehet. Arra a kérdésre, hogy hol van ez leírva, már nem tudott válaszolni.

Bankkártya? Nem úgy megy az!

A türelem mintaképe vagyok, így dúlva-fúlva átmentem a bankba bankkártyát igényelni. Kiderült, hogy nem nyithatok, mert kell egy „egyéni különleges szám”, ami kicsit a személyi számhoz hasonlít.

Megint csak a bürokrácia melegágyához tudom hasonlítani, Kínához. Ott is megvannak a szabályozások, sőt… viszont tudták, hogy legrosszabb esetben másik banknál nyitok.

 

Tipikus ázsiai piac

Nem az én pénzemből fognak újabb bankot venni, de ha mást nem, már nem erősítem a konkurenciát. Ezzel ellentétesen működik a kazah rendszer, mert itt csak annyit mondtak, hogy menjek át az adóhivatalba, s majd ott megkapom, ami nekik kell.

Ingerülten és éhesen (s emiatt még ingerültebben) átmentem az adóhivatalba. Ott mondták, hogy ez jó, hogy bankszámlát akarok nyitni, de ők nem tudnak segíteni. Viszont a másik helyen, a regisztrációs adminisztratív hivatalban tudok igényelni olyan papírt, ami nekem kell.

Köszönik, hogy megmutattam az útlevelem

Itt már nagyon kivoltam, de ennek ellenére továbbmentem, mert mihamarabb el akartam intézni a papírmunkát még itt, mivel ahova én költöztem, az kis város, vagy inkább nagy falu.

Amikor az újabb állami hivatalba megérkeztem, akkor nagyon kedvesen fogadtak a biztonságiak, és mondták, hogy persze, segítenek, de mutassam meg az útlevelemet előbb.

Ezt megtéve nézegették a be- és kilépős pecséteket, s közben feltettek pár kérdést, mintha határőrök lennének. A végére érve azt mondták, hogy ők igazából nem tudnak segíteni nekem, de nagyon köszönik, hogy megmutattam az útlevelemet, és remélik, jól töltöm az időmet Kazahsztánban.

Mielőtt válaszolhattam volna nekik, elmondták, hogy amúgy közel járok az igazsághoz, mert a következő épületbe kell mennem. Ekkor már nem sok reményt láttam arra, hogy itt sikerülni fog elintéznem bármit is, de legalább a helyszín konfirmálásáért be akartam menni.

Elintézi „okosba”

Szerencsés voltam, mert pár óra és kilométer után megtaláltam az első olyan embert, aki azt mondta, hogy jó helyen járok, és itt tudnak segíteni…. DE… ez nem lesz egyszerű.

Azért elintézi nekem „okosba”, csak adjam meg a barátnőm számát, akivel tud oroszul normálisan beszélni. Be is írt nekem egy fiktív címet, s mondta, hogy ez három nap lesz. Mondtam, hogy az tökéletes, mert öt napot vagyok a városban.

Még mielőtt beadhattam volna az igénylést, a nemzetközi útlevelemet le kellett fordíttatnom 10 $-ért jegyzővel, mert ők csak orosz nyelvű dokumentummal foglalkoznak, amin öklömnyi nagyságú pecsétnek kell lennie, különben nem ér semmit.

Fel is hívta a barátnőmet még aznap este, hogy megmondja, hogy mekkorát segített a külföldi barátjának, és hogy már kész is minden. De hogy a nagy segítséget, azt kellene értékelnünk pénzzel.

Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy aki segített, az valahol a legalsó adminisztratív munkakört ellátó alkalmazott és a számkiadó automata közötti pozíciót betöltő hölgy, s ő kért ellenszolgáltatást a hatalmas segítségért cserébe.

Miután elvidámkodtam a hírt még korábban telefonon Lyazzathnak, hogy végre találtam valakit, aki segített, és nem csak az útlevelemet bámulta, ez elég nagy koppanás volt számomra. Itt éreztem először, hogy nem lesz egyszerű ittlétem legalizálása.

Másnap visszajöttem, mivel előző nap beharangozta, hogy elkészült a dokumentum fél nap alatt, ami amúgy három napot vesz igénybe. Mivel pénzt kért, így nem kérdőjeleztem meg állítása valóságalapját.

Persze az arroganciának köszönhetően nem volt szándékomban pénzt adni neki. Ebből kifolyólag odasomfordáltam az egyik ablakhoz, és magabiztos törtorosszal odanyújtottam útlevelemet, hogy akkor átvenném a papíromat, mert elkészült.

Újabb koppanás. Nemcsak hogy a nő kiszúrt, hogy pénz nélkül akartam dokumentumot átvenni, hanem még kiderült, hogy nem is készült el. De annyira nem készült el, hogy még be sem fogadta a rendszer.

Annyi bekerült, hogy az ablaknál be lett adva „okosba”. Persze ezen dokumentum nem postázható, online sem küldhető. Miért is lehetne egy állami szervezet hálózatán egy e-mailt elküldeni?! Ezt követően újra visszakerültem a startvonalra, mivel kettő napom volt még indulás előtt.

Akkor irány a magyar konzulátus

Kicsit csalódottan ugyan, de egy adag rétessel (még maradt az útról – nagy köszönet anyunak a túrós-meggyes rétesért újra) a táskámban, becéloztam a magyar konzulátust Almatyban. Nem is értem, hogy miért mindig a magyar intézmények vannak a külvárosban – tisztelet a pár kivételnek Kelet-Európában.

Italbolt reklámja a kanyarban, az üvegek szimbolizálják a kínálatot

Itt is – teljesen érthető módon – kapufát rúgtam. Nagyon értékeltem, hogy a vízumkérelmet befogadó helyi hölgy kérésemre odahívta irodájából a konzulhelyettest, akivel remek, de eredménytelen beszélgetést folytattam.

Elmondta, hogy ha majd netalán abba a helyzetbe kerülnék, mint a másik kb. 200 magyar (szénhidrogén-iparban) dolgozó, hogy helyivel „áll össze”, akkor a gyerekek útlevelének kiállításában közreműködnek.

Mivel ez nem aktuális, így innen is elkullogtam, de még mielőtt megtettem volna, mondta, hogy „amúgy ne aggódjak az adóhatóságtól, meg a szervektől, ők úgyis csak kenőpénzért jönnek a vállalkozások nyakára, függetlenül attól, hogy van-e papírjuk vagy sem”.

Ezt hallani a konzulhelyettestől eléggé vegyes érzelmekkel töltött el, de összességében jól jöttem ki, mert ő is pont most jött vissza Magyarországról, így megmaradt a rétes nekem.

A speciális hely

Az ellehetetlenülés érzése mellett mentem vissza az „egyéni azonosítószám” kiállító szervhez, ahol mondtam, hogy másnap megyek „haza”, így ha nem lesz kész, akkor adják vissza a jelentkezési lapot, mert az útlevél fordításáért fizetett 10$-os, nagyon nagy pecséttel ellátott „hivatalos-fontos” igazolást majd akkor otthon használom fel, Shymkentben.

Mondták, hogy biztos, hogy ez nem fog elkészülni holnapig, és biztos, hogy vissza sem fogom kapni az iratokat, mert már beszedték, és egy speciális helyen van, (gondolom a fiókban) ahonnan lehetetlen visszaszerezni.

Tovább nyeltem, tovább számoltam. Ami csak abban segített, hogy önuralmat, és orosz számokat gyakoroltam, mert bizony 5 nap elteltével sem jutottam előrébb annál, hogy jobban láttam: itt nem lesz egyszerű a letelepedés.”

A történet következő részében eljutunk Shymkentbe, ahol egyebek mellett elhangzik a kérdés: „Miért nem találtál kazah faszit?”.

Ha szívesen olvasnál még a szerzőtől, vagy nézegetnél képeket, akkor látogass el a Facebook-oldalára!

Ha melegre és dupla fizetésre vágysz, ide indulj

Share.

About Author

Leave A Reply