Nincs hová bújni a szeretet elől

0

A Szerelem Salvadorban az egyik legkülönlegesebb hangulatú blog. Legutóbbi írása egyszerre szólt a beilleszkedésről, elfogadásról, és a távolságról.

„Huszonhét éves vagyok, már olyan régen elfelejtettem, milyen az anyai szeretet, mégis ebben a pár perces rutin hajfonásban ott van Rita minden odaadása.

Megelevenedik bennem a rég magam mögött hagyott kis Léna, a masnis-copfos négyéves, megelevenedik a mama érintése. Régvolt szeretetének emléke van velünk a szép, fényes nagyszobában.

Annyi ilyen pillanatot kapok tőle, az én anyósomtól, pedig azzal az elhatározással érkeztem ebbe a családba, hogy semmi áron nem engedem közel magamhoz őket, hogy ne sérülhessek, hogy nekem csak a férjem, és senki más, hogy a szívem helyén kő van, ehhez tartsd magad, Léna.

Közben valami egészen más történt, nem tudom hogyan, pedig én annyira próbáltam vigyázni a határokra, de elvesztettem a kontrollt a szeretet felett.

Hétvégenként lekvárt főzünk, pulykát töltünk magyar módra, megtanultunk együtt rétest nyújtani, és vannak olyan késő délutánok, amikor azon kapom magam, hogy arra kérem a férjem, menjünk át uzsonnára a szülői házba, hogy ott ülhessek a gőzölgő bahiai kávé fölött és beszélgessek Ritával, játsszak a sógornőimmel, hogy beszívjam a pórusaimba az otthon és a család hangulatát, ami már az enyém is, aminek a részévé szelídültem.

Micsoda trópusi gyermekkor, magamra sem ismerek. Hol vannak a hétvégi hajnalig tartó mulatságok, hol van a száz fokon égő nagy kozmopolita élet, a káosz, a hetedik kerületi csöndes késő délutáni magány. Mind ott hagytam az én szerelmetes Budapestemen.

Itt a világ végén utólag ajándékba kapom a gyermekkort, a játékot, a nevetést, azt, hogy gondoskodnak rólam. Olvadozom a trópusi hőségben, olvadoznak a jeges, hűs elképzeléseim a zord életről és világról is.

Rita szeretetnyelve az ajándékozás. Nem ismeri a majomszeretetet, az ölelgetést, a míves szépszavakat, csak adni tud, könyvet, ruhákat, utazást, ez az egy módja, hogy tudassa velünk, a családdal, hogy fontosak vagyunk.

A múlt héten volt, hogy először beszélt az én szép, szeplős nővéremmel. Mind a ketten érett asszonyok, mégis, mind a ketten egy kicsit zavarban voltak a videóbeszélgetés kezdetekor.

Hétvége volt, tehát főztünk, az egyik gázon a szilvalekvár rotyogott, a másikon a bab,a sütőben szépen barnult a korianderes csirke és Rita mind végigmutatta Zsófiának, végtelenül büszkén és vidáman.

A két nő csak mosolygott a kamerán keresztül egymásra, én voltam a kommunikációs kapocs, mert nincs egy közös nyelv, amelyet mindketten beszélnének.

Sosem láttam a nővéremet kicsit is tétovának, de akkor szinte kisgyermekekre jellemző sutasággal kezdte olvasni az előre megírt üzenetét, és kért meg, hogy szóról szóra fordítsam. Egy egyszerű köszönet volt, amiért vigyáznak rám itt, tőle értelmezhetetlen messzeségben. Mégis, elsírta magát a felolvasás közben. (…)

Még váltottak pár jelentéktelen szót, aztán már csak én folytattam a beszélgetést, amikor egyszer csak odalépett hozzám Rita és most ő kérte, hogy szóról szóra fordítsam a mondandóját.

Amikor a fiam külföldre költözött, – itt szünetet tartott, és várta, hogy mondjam a nővéremnek – arra kértem a Jó Istent, hogy csak jó emberekkel találkozzon. Az Isten azonban túllépte az elvárásaimat. Nem csak, hogy jó emberekkel találkozott az én fiam. De hazahozta a negyedik gyermekem. A harmadik lányomat.

Ezzel sarkon fordult, és visszament a konyhába folytatni a főzést. Zsófia egy pillanatra csendben volt, mintha elgondolkozott volna Rita súlyos mondatain. Én csak most, napokkal később értettem meg, amit beszélt, hiába tudtam a szavakat tökéletesen lefordítani, az üzenet a képzelt jégpáncél burkolatú szívemet finoman olvasztotta fel. Azt hiszem, nincs hová bújni a szeretet elől.”

Olvassátok el a teljes bejegyzést, őszintén mondom, érdemes!

Share.

About Author

Leave A Reply