Nem adtam fel, az nekem nem megy

0

Sagenn történetét olvasva a küzdés és a szeretet, a másik megsegítése jutott az eszembe. Ha elolvassátok (amit szívből ajánlok, mert elgondolkodtató történet), biztosan megértitek, miért.

“Ez a történet arról szól, hogy kitartással, szorgalommal és pozitív hozzáállással hogyan lehet a semmiből valamit teremteni. Ez az én történetem feketén-fehéren. Dióhéjban. Három különböző országot mutatok be a saját szemszögemből.

Az első állomás: Szerbia

Egy szerencsés véletlen folytán Édesanyám Magyarországon hozott világra, de én a Vajdaságban (mai Szerbia területe, sajnos) nőttem fel, mivel szüleim vajdasági magyarok, ott élnek.

Az ex-jugoszláv háborúk során az ország gazdaságilag és erkölcsileg teljesen tönkrement. Erre az 1999-es NATO-bombázás csak rátett egy lapáttal, én akkor kényszerültem a főiskolát otthagyni, és amilyen gyorsan csak lehet munkába állni, s felvenni a harcot a túlélésért. Nem túlzok, minden nap arról szólt, hogy legyen elegendő élelem és ki tudjuk fizetni a számlákat.

A volt férjemmel 23 évesen költöztem össze és 25 évesen mentem hozzá feleségül. Albérletben laktunk, vagyis tengődtünk. Kettőnk fizetése éppen elég volt az albérletre és a számlákra, de sajnos optimális mennyiségű élelemre már nem futotta (168 cm magasan 43 kg voltam), arról már nem is beszélve, hogy világkatasztrófa volt, ha valami elromlott a háznál – se megcsináltatni, se újat venni nem volt pénz.

Nemegyszer előfordult, hogy a hűtőszekrényt áramtalanítottuk, mert egyébként is teljesen üres volt, és akkor legalább az áramért kevesebbet fizettünk. Munkát találni is keservesen nehéz volt, nem számított iskolai végzettség, nyelvtudás, semmi, csak az, hogy kinek vagy az ismerőse, vagy hogy a szülők kit ismernek.

Magasépítészeti technikus vagyok (sajnos a főiskolát már nem sikerült befejeznem), akkoriban három nyelven beszéltem, magyarul, szerb-horvátul, angolul és az ex-Jugoszlávia összes többi, többé-kevésbé hasonló nyelvével is elboldogultam.

Teljesen korrupt ország

Legtöbbször pincérnői állást sikerült találnom bárokban, hosszú éjszakákba nyúló munka, körülöttem állandóan részegek, a gazda persze elvárja a mézédes mosolyt az arcomon, és persze legyek kedves a vendégekkel, hátha rendelnek még egy felest.

Hát nem volt könnyű, legszívesebben elküldtem volna őket a francba. Volt férjem építkezéseken dolgozott segédmunkásként, neki sem volt könnyű, és sajnos minden évben jött a tél.

A tél a gazdagok évszaka – gondoltam mindig. Az építkezéseken nincs munka, általában én pincérkedtem reggeltől-estig, szerencsésebb esetben sikerült néha takarítói munkát is találnom a pincérkedés mellé, aminek nagyon örültem, mert ott elvégeztem rendesen a dolgot és senki sem macerált. Sajnos a takarítói munkákat is nagyon elkapkodták, többnyire csak ismerősön keresztül lehetett azt is találni.

Hozzá kell tennem, hogy soha senki nem jelentett be hivatalosan. Szerbia teljesen korrupt. A munkaadók lefizetik a munkaügyi ellenőröket, és a munkások feketén dolgoznak. Kivétel persze az „ismerős” kategória.

Húsz euróval a zsebemben elindultam

Szerbiában a legjobb munkaköröm a valutapénztáros volt, szerencsére sikerült egyből levizsgáznom, különben vissza kellett volna fizetnem a munkaadómnak a vizsgadíjat. Őt bezzeg nem zavarta, hogy végig feketén dolgoztatott havi két szabadnappal, 90 euróért.

A kis pénzváltóhoz nem tartozott mellékhelyiség, ezért főnököm egy vastag függönyt szerelt fel a helyiség végében, ami mögött elvégezhettem a dolgom – egy vödörbe…

Minden téren nagyon betelt a pohár… Állandóan éhesek voltunk, télen nem volt elég tűzrevaló, előfordult, hogy 4 C fok volt az albérletünkben és a házasságom is válságban volt.

Úgyhogy egy nap fogtam magam és 20 euróval a zsebemben, autóstoppal nekiindultam Magyarországnak.

Magyarország

Irány Budapest és a munkakeresés. Szerencsémre két vajdasági ismerősöm dolgozott Budapesten, így volt honnan kezdenem. Először egy nyomdában kaptam munkát, ám mivel szerb állampolgár voltam (születési jogon nem járt nekem a magyar állampolgárság), szokás szerint nem jelentettek be, ezért (hogy elkerüljük az ellenőröket) állandó éjszakai műszakban kellett dolgoznom.

Napi 10 órát éjszakáztam, hétvégéken tizenkettőt, szabadnap nélkül. De abban a pillanatban, amikor megkaptam az első 100 ezer forintos fizetésem, én voltam a világ legboldogabb embere. Munkahelyemen mindenki elfogadott, a főnökök becsülték a szorgalmam, akkor azt hittem, a mennyországba kerültem, nem számított a heti 74 óra éjszakai munka, először láttam azt, hogy ezzel lehet valamit kezdeni.

Barátaimnál laktam, szerencsére senkit sem zavartam, mert amikor ők elindultak dolgozni, én akkor értem haza, és mire ők hazaértek, én lassan készülődtem dolgozni.

Egyetlen feltétel

Nemsokára sikerült találnom egy multit, ahová felvettek operátornak (Vajdaságban ezt fizikai munkásnak hívjuk) és elintézték a munkavállalói vízumomat is, sőt, munkásszálló is járt, és csak 5 lánnyal kellett osztozni a szobán.

Higgyétek el, Szerbia után hihetetlen érzés volt legális munkát kapni, évi 23 nap fizetett szabadsággal, minden hétvégém szabad volt, és még a szállásomat is megoldották, nem kellett sem drága albérletet fizetnem, sem barátoknál kegyelemkenyéren élnem. Három hónap után a volt férjem is utánam tudott jönni, mindent el tudtam intézni és egy sikeres felvételi után őt is felvették a multihoz, ahol dolgoztam.

Egy feltételem volt, hogy soha többet nem ihat, mert sajnos ilyenkor nagyon féltem tőle (szerencsére Szerbiában nem volt sok pénz italra, de mindig akadtak „barátok”, akik „segítettek” neki). Érdekes módon ezt be is tartotta.

Végigbőgtem a Himnuszt

Azt hittem, minden szép és jó, sőt tökéletes lesz. Kellemes kis lakást béreltünk, vadonatúj mosógépet, tévét vettünk, még Görögországba is eljutottunk nyaralni. Kiegyensúlyozott lettem, meghíztam, végre a testsúlyom nem egy csontvázéval vetekedett, és örültem az életnek, mindennek, 1 kg csirkemellnek, 1 liter tejnek, 1 tábla csokinak. Mindenért olyan hálás voltam, hogy elmondani sem tudom. Nekem Magyarország ezt nyújtotta.

Sajnos volt férjem új szenvedélyre talált, és ez a nőzés volt. Két év együttélés és 5 év házasság után elváltunk. Újabb nehézségekkel kellett szembenéznem. Ezután következett életem egyedülálló nőként töltött része Magyarországon.

Első lépésem egy kiegészítő munka keresése volt. Felvettek egy céghez termékeket címkézni. Ez is állómunka volt, csakúgy, mint főállásom a multinál. Egyik cégből mentem a másikba, sikerült hétvégére takarítói munkát is találnom. Így sikerült annyit keresnem, hogy egymagam béreljek egy kis lakást, kifizessem a rezsit és az élelemmel sem volt gondom.

Újra túlhajszoltam magam, a sok állómunka tönkretette a lábaim, néha úgy éreztem, fel sem tudok állni, csak a fájdalomcsillapító és az energiaital segített, hogy tudjam tartani a tempót.

Három év magyarországi tartózkodás után megkaptam az állampolgárságot, erre mindig úgy emlékszem vissza, mint életem egyik legszebb napjára. Nem egyszerűen végigénekeltem, hanem végigbőgtem a Himnuszt örömömben.

Irány Hollandia!

De lépnem kellett. Úgy döntöttem, Hollandiába megyek szerencsét próbálni. Kitaláltam és meg is tettem, negyedmagammal nekiindultunk, lássuk, mi sül ki a dologból alapon. Magyarországi életem lezártam, három év után felmondtam a munkahelyemen, felmondtam az albérletem, összecsomagoltam és uzsgyi a bizonytalanba.

Ez alkalommal nem 20, hanem 700 euróval indultam el, azt hittem, ez elég lesz a kezdetekre – én kis naiv, így utólag ilyen húzást senkinek sem ajánlok. Egy kisváros szélén béreltük ki egy tanyaszerű ház földszinti részét. Végigjártuk az összes munkaközvetítőt, önéletrajzokat küldtünk, ahová csak tudtunk, hirdetéseket tettünk ki az Albert Hainbe (holland szupermarket-hálózat) – minden eredmény nélkül.

Így teltek a napok, a pénzünk egyre csak fogyott. Sajnos akkoriban nem beszéltem még hollandul, csak angolul. Végül egy telefonszám, és annak a végén egy munkaközvetítő magyar hölgy segített. Felhívtuk és rögtön meg is kaptuk a munkát, így hát költöztünk a másik városba.

Szállás volt, nem is éppen olcsón, ígéretek is, csak éppen munka alig. A fiúk még csak-csak dolgozgattak heti 2-3 napot néha, de női munkát sehogyan sem tudott találni a munkaközvetítőnk. Társaim egymás után feladták és szép lassan visszaszállingóztak Magyarországra. Új emberek jöttek, felismerték, mi a helyzet, s mentek.

A holland jótevő

Szerencsémre megismerkedtem egy holland asszonnyal a szomszédból, akivel összebarátkoztam, s rövid idő után rám bízta 4 éves tündéri kislánya felügyeletét. Ez nagyon érdekes helyzet volt, mert én csak pár szót tudtam hollandul, a kislány meg persze nem tudott angolul. Így rengeteget tanultam tőle, rajzoltam neki és kérdeztem, minek mi a neve. Kezdeti szókincsem leginkább állatok, gyümölcsök, játékok nevéből állt. Mindennek ellenére imádtuk egymást a kislánnyal. Sajnos ez csak heti pár óra munka volt, és nem kerestem vele annyit, hogy el tudjak szabadulni munkaközvetítőm munkásszállásáról.

De nem adtam fel, mert ez nekem egyszerűen nem megy. Interneten tovább keresgéltem, míg meg nem ismertem amszterdami magyarokat, akikkel személyesen is elmentem találkozni, és nagyon összebarátkoztunk. Ők ajánlották, hogy próbáljak meg Amszterdamba költözni és hotelben takarítói munkát találni. Nekik is ez volt a munkájuk.

Nyakamba vettem a várost, lefénymásoltam az önéletrajzom, és megindultam hotelből hotelbe, éttermekbe, cukrászdákba szerencsét próbálni, valamint újabb CV-ket küldtem szét az interneten is. És mit ad Isten, behívtak munkainterjúra. Yesssssss!!! És igen, összejött első hivatalos hollandiai munkám! Na, ezért megérte fél évig kitartani és nem hátat fordítani ennek az országnak!

Egy szoba 20 perc

Két magyar lánnyal béreltünk ki egy lakást, akik egy másik hotelben takarítottak. Kemény meló volt, 20 percünk volt egy szobára fürdőszobával együtt, ezalatt ágyneműt kellett cserélni, felporszívózni, port törölni, és az egész fürdőszobát tökéletesen tisztára varázsolni (kád, mosdó, WC, tükör és a padló). Emellett fel kellett tölteni a kávét/teát/cukrot… Volt ám rohanás, ismét fogytam, de már egyáltalán nem bántam.

Ebből a munkából megélni és félretenni is lehetett. Bárkinek ajánlom, aki angol nyelvtudással a semmiről indul Hollandiában. Amszterdamban nincs olyan, hogy nem lehet munkát találni, persze ha ezt egykor tudom, rögtön itt kezdtem volna.

Végre sínen voltam. Így hát úgy határoztam, nem húzom az időt, beiratkozok egy holland nyelviskolába. Ezt itt az állam támogatja mindenkinek, akinek van bejelentette lakcíme és ezáltal BSN (Burger Service Nummer) száma. Az iskolába max 2 évig lehet járni, de 10 hónap után engem már kiküldtek vizsgázni, és a sok tanulásnak, kitartásnak meglett az eredménye, lediplomáztam. Ez a papír különösen fontos azoknak, akik szeretnék megszerezni az állampolgárságot (öt év után lehet kérvényezni, ha valakinek holland házastársa van, akkor elég három év).

Persze a nyelvtudásom nem tökéletes, de kommunikációs szinten jó. Mivela haladás híve vagyok, úgy gondoltam, érdemes továbblépni, felmondtam a hotelben és elkezdtem más munkát keresni, olyat, amihez már beszélni kell a nyelvet.

Sok mindent az igyekezetemnek, kitartásomnak köszönhetek, de életem egyik legjelentősebb fordulata valójában ajándékként érkezett a sorstól. Ő a jelenlegi párom. Itt ismertem meg Amszterdamban. Több mint egy éve együtt vagyunk, együtt élünk. Ő született holland és bár leggyakrabban még mindig angolul beszélünk egymással, rengeteget tanultam tőle is hollandul.

Szülei is nagyon szeretnek, nagyon örülnek neki, hogy a fiúknak magyar barátnője van, hiszen ők immár évtizedek óta minden évben Magyarországon nyaralnak. Párom édesapja el is végzett egy magyar nyelvtanfolyamot, sok szót ismer, de a nyelvtan nem megy neki. Sok idősebb holland házaspár jár Magyarországra nyaralni, mert itt nyirkos az éghajlat, sok a reumás beteg, éppen ezért nagyon szeretik a magyar termálfürdőket és a száraz, meleg nyarakat.

Boldogság minden téren 🙂

Munkakeresésem is sikerrel járt. Végre olyan munkám van, amit imádok. Idősgondozással foglalkozom. Egy Guillain-Barre szindrómás hölgyet ápolok, aki tolókocsiban ól, lábai olyan gyengék, hogy alig tudja mozdítani. Őt fürdetem, öltöztetem, bevásárolok neki, ha kell, főzök, s amit legjobban kedvelek: úszni járok vele. A vízben a lábára tud állni és nagyon lassan pár lépést is meg tud tenni. Ilyenkor olyan boldog, és engem még boldogabbá tesz, hogy ő boldog.

Heti két napot pedig nagyon idős és beteg nénikhez meg bácsikhoz járok, itt bevásárolok, vasalok, takarítok és beszélgetek velük sokat, mert sokan közülük magányosak. A holland idős- és mozgássérült-gondozás tökéletesen megoldott. Ezek a beteg emberek minden segítséget megkapnak az államtól, ugyanis az én fizetésemet természetesen az állam állja.

A lehető legboldogabb vagyok a jelenlegi munkámmal, nincs is szebb annál, mint hogy másoknak segíthetek, örömet okozhatok és nem utolsósorban nagyon szépen megélek belőle.”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije itt jelent meg.)

Share.

About Author

Comments are closed.