Nem elég okosnak lenni, szerencse is kell

0

Ez Károly mottója, aki Erdélyből jutott el Belgiumig, ahol több mint három évtizede él. Ugyan határátkelése nem mai történet, de talán nem minden tanulság nélkül való, miként következtetése sem.

„Nem olyan régen ismertem meg ezt a blogot, és roppant sok érdekes történetet olvastam már. Ezért döntöttem úgy, hogy megosztom másokkal az én talán rendhagyó történetemet.

Kolozsváron születtem, az ötvenes évek elején, egyszerű munkáscsalád gyerekeként. Apám is, és anyám is roppant értelmes, szorgalmas emberek voltak, legalább köztisztviselői karrierig vihették volna, de nem így hozta a sors. A korai árvaság, a háború, orosz fogság, nélkülözések nem tették lehetővé, hogy felemelkedjenek a társadalmi ranglétrán.

Korán, még óvodáskoromban megtanultam olvasni, a nővérem olvasókönyvét lapozgatva, és az olvasás lenyűgöző élményt jelentett számomra. Eleinte meséket olvastam, de nem akármilyeneket, a magyar népmeséken túl szovjet népek meséit, arab népmeséket, az ezeregy éjszaka meséit. Képzeletben már akkor is utaztam. Szindbád, a tengerész kalandjai csodálatosak voltak.

Irány a tenger!

Később Verne Gyula könyvei is, az óceánok, kalózok, tengerészek és hajósok világa megérlelte bennem azt a gondolatot, hogy én is a tengerésztiszti karriert válasszam szakmaként.

1971-ben felvételiztem a Konstancai Tengerészeti Főiskola Elektro-mekanikai Fakultására, amit sikeresen el is végeztem 1975-ben, majd a NAVROM különböző tengerjáró hajóin szolgáltam, mint gépésztiszt.

Csodálatosan szép utakat bejártam. Mindig nagy élmény volt kihajózni a Boszporuszon, a Márvány tengeren, majd a Dardanellákon. Többször átutaztam a Szuezi-csatornán, megkerültem Afrikát.

Jártam Amerikában (észak és dél), Afrikában több helyen, Indiában, körbe a Földközi-tengeren több helyen. Jól kerestem, a hajón volt szakács meg pincér is, néha sokat kellett dolgozni, de az élet szép volt és érdekes.

A kaland is vonzott, de családra is vágytam, így fiatalon, 23 éves koromban megnősültem és két gyönyörű gyermekem született ebből a kapcsolatból. Szerencsére a feleségem nem zavarta túlságosan a hosszú távollétem; továbbra is az anyjáéknál lakott és a 2 gyermek, valamint a tanárnői szakmája kitöltötte az életét.

Eltűntem, mint szamár a ködben

Minden a helyén volt, mégse volt semmi rendben. Gyerekkoromban Kolozsvár még 90 százalékban magyar város volt, környezetemben mindenki magyarul beszélt, de a ’60-as, 70’-es évekre ez megváltozott és az erőltetett nacionalista román politika meghozta gyümölcsét.

Ezen kívül, a diktatórikus kommunista politika egyre jobban kimutatta a foga fehérét, olyannyira, hogy számomra egyre inkább elviselhetetlenebbé vált az az ország.

Hajóstiszt voltam, igaz, hogy nem volt útlevelem, de a hajó sokfele elvitt és sokkal több lehetőségem volt, mint egy közönséges román lágerbe zárt halandónak arra, hogy országot cseréljek. A sors úgy hozta, hogy egy ködös téli estén Antwerpen kikötőjében a szó szoros értelmében „lelépjek” a hajóról, és eltűnjek, mint szamár a ködben.

Egy bőrönddel, de sok szakmai tapasztalattal kezdtem

Antwerpenből a hatóságok Brüsszelbe irányítottak, mert itt volta az UNHCFR irodája. Elég hamar megkaptam a menekült státuszt és viszonylag kevés idő alatt, a szakmámnak megfelelő munkát is találtam. Csodával határos módon, 35 évig maradtam ugyannál a vállalatnál, amelynél az első állásomat találtam. Jól kerestem, vállalkoztam, mertem.

Summa summarum (vagy koncé kancov, ahogy az orosz mondja), most előnyugdíjasként szép eredményt mondhatok magaménak: több lakásnak vagyok tulajdonosa és még félretett pénzem is van. Nekem a nagy nyugati kaland sikerült. Nem voltam boldogtalan, szépen, jómódban éltem, sokat utaztam, nyaraltam, szórakoztam.

Szívet cseréljen az, aki hazát cserél

Szóval ma is elmondhatom, minden a helyén van, még sincs semmi rendben.

Miért? Mert 35 évnyi erős akaratom ellenére mégsem lettem belga, annak ellenére, hogy anyanyelvi szinten beszélek franciául, sőt flamandul is jól, a köznapi életben csak idegenül beszélek, de Belgisztánban nem akarok élni.

Egy korábbi poszt szerzője, aki EU-tisztviselőként már 12 éve él Brüsszelben, azt írta, hogy a Gare du Nord környékén 10 percet kellett várnia, hogy egy európai arccal találkozzon. Az is két magyar lány volt.

Ez az állítás cseppet sem túlzás. Jómagam több mint 20 évig a Belga Nyugdíjhivatalban dolgoztam, ami a Gare du Midi mellett van. Az ablakon kibámulva, sokszor azon tűnődtem, vajon hány percig kell várni egy európaira. Nos, ha hébe-hóba fel is tűnt egy-egy, akkor holtbiztos, hogy az illető vagy albán, vagy román, vagy lengyel volt.

Itt tart most Európa fővárosa, ahol lassan több lesz a Kinshaszai afrikai kocsma, mint az arab teázó. Nem beszélve a hagyományosan belga hentesboltok eltűnéséről, amelyek helyét arab feliratú „halal” boltok váltják fel. Az iskolai étkezdékben már nem szabad disznóhúst felszolgálni, mert az tisztátalan állat.

Hogy mit hoz a jövő?

Ha Belgiumban nem, akkor hova költözzek? Magyarországra, ahol soha nem éltem? Most majd megpróbálom. De már érzem, szűk lesz nekem ez az ország hosszú távon.

Valószínű, úgy fogok élni, mint a vándormadarak, nyáron itt, télen pedig melegebb éghajlaton, Spanyolországban.

Mit hoz a jövő? Ma már biztosan tudom, semmi jót. Öregséget, betegséget, szenvedést majd a halált. Az életem szebbik fele mögöttem van.”

Share.

About Author

Leave A Reply