„Nem az a baj, ha valaki elmegy…”

0

Több mint 1700 fiatal magyar kutató töltötte ki a Magyar Tudományos Akadémia felmérését, melyben rengeteg minden más mellett azt is megnézték, milyennek látják a jövőjüket, miért mennének el (vagy éppen költöznének haza) a 45 évnél fiatalabb tudósok.

Mivel az eredmények kifejezetten érdekes, ezért arra gondoltam, érdemes kicsit közelebbről is megnézni a felmérés minket is érdeklő (azaz a határátkelésről szóló) szakaszát. (A teljes felmérés egyébként itt érhető el.)

Érdekes, hogy a válaszadók 60 százaléka nem volt még három hónapnál hosszabb külföldi tanulmányúton, ezen a téren valamivel magasabb a nők aránya (67,5 százalék szemben a férfiak 54,4 százalékával).

Az speciel nem meglepő (már csak az életkor miatt sem), hogy a legnagyobb arányban a vezető pozíciójúak dolgoztak külföldön (63,2%), legkevesebbet pedig a tudományos segédmunkatársak (23,7%).

Az viszont már tényleg csak érdekesség, hogy a matematikusok (70 százalék) és a fizikusok (57,4 százalék) voltak a leginkább hosszabb külföldi tanulmányúton. Aki viszont volt, azok esetében 10-ből 8 életben tartja a külföldi kapcsolatait, és ennél is többen (84 százalék) gondolják úgy, hogy ismét elmennének külföldre.

“Kötelezővé kellene tenni”

Az is elég egyértelmű, hogy aki járt már külföldön, az kifejezetten hasznosnak tartja az ott szerzett tapasztalatokat.

“Kötelezővé kellene tenni, hogy a PhD négy évéből az utolsó kettő évben legalább egy félévet külföldön kelljen tölteni egy másik intézményben kutatóként. Ez óriási motivációt és szakmai, tudományos lökést adhatna a kutatónak. Ehhez plusz ösztöndíj rendszer lenne szükséges” – vélte például az egyik megkérdezett (a felmérés szerzői sem adtak meg neveket, amikor véleményeket idéztek).

Akadt ugyanakkor olyan, aki megfordította a kérdést: “Nem az a baj, ha valaki elmegy innen világot látni és máshol tanulni, az a nagyon nagy baj, hogy ide nem jön senki a fejlett világból”.

Negatív hatások

Sokan ugyanakkor úgy látják, a magyar tudományos élet egyszerűen nem készült fel arra, hogy fogadja a külföldet megjárt kutatókat.

“A professzori kinevezés MTA doktori címhez kötése a magyar karrierutat lapossá teszi európai (még inkább az USA-val történő) összevetésben. Hasonló a helyzet a docensi kinevezés habilitációhoz kötésével: mindkettő akadálya annak, hogy egy mondjuk 4-8 éves külföldi szakmai tapasztalattal rendelkező kutató tervezhető módon hazatérjen. A hazahívó pályázatok ugyan segítenek, de nem ideális megoldás pályázatokból élni” – írta egy kérdezett.

Márpedig ebből vagy az következik, hogy valaki el sem megy (mert nem látja biztosítottnak a hazatérés utáni karriert) vagy ha elmegy, akkor pedig nem jön vissza. Nyilván egyik sem ideális helyzet.

“Közben viszont elvárás az is, hogy legyünk mobilisak, de az egyetem hosszabb időre nem biztos, hogy elenged, mivel rengeteg az óraszám, és azt senki nem tudja átvállalni (vagy a kollégáinkat nyomorítjuk vele)” – tette hozzá egy másik.

A kérdőívet kitöltőktől megkérdezték azt is, mekkora valószínűségét látják annak, hogy 5 év múlva hosszú távon is külföldön élnek és dolgoznak majd. Nos, a nyolcfokú skálán (melyen az 1 az egyáltalán nem valószínű, a 8 pedig a nagyon valószínű) 3,72-es átlagérték jött ki.

Leginkább az orvosi (4,06), biológiai (3,9) és földtudományok (4,04) terén dolgozók mennének, míg legkevésbé a műszaki területen (3,24) működők.

Ami a korcsoportok szerinti megoszlást illeti, a legelégedetlenebb a 30 év alatti korosztály, szakmai előrejutás terén pedig a tudományos segédmunkatársak és tanársegédek. Szintén nagyobb valószínűséggel költöznének külföldre a nem házas párkapcsolatban élők (4,24), mint az egyedülállók (3,85) és a házasok (3,47).

Miért mennének el?

Érdekes módon elsősorban a nők és a vidéken dolgozók (valamint a Magyar Tudományos Akadémián dolgozók) értékelték nagyobbra a külföldi élet és munka előnyeit. Akik a felsőoktatásban vagy más szektorokban dolgoznak, azok már kevésbé voltak pozitívak a határátkeléssel kapcsolatban.

Akadtak azonban olyanok is, akik egyértelműen a magyarországi viszonyok miatt fontolgatják a határátkelést. “Távol szeretnék lenni a magyar közélettől’”, írta valaki, míg egy másik válaszadó úgy fogalmazott: “szeretnék utazni, más országban élni, más kultúrákat megismerni”.

Ami a határátkelés okait illeti, túl nagy meglepetéseket az indokok között nem találunk: az alacsony fizetés, a munkakörrel járó túlzott adminisztrációs terhelés, a túlzott bürokrácia, a munkahelyek rendszerszintű hibái, valamint a magyarországi politikai-társadalmi helyzet és az erkölcsi, társadalmi, szakmai megbecsülés hiánya mind megjelennek.

Többen is akadtak, akik a családjuk jövője érdekében mennének el (például a jobb oktatás és egészségügy miatt) – és érdekes módon a szakmai okok csak ezután következnek.

Miért maradnának?

Miként a határátkelés, úgy a maradás (esetleg hazatérés) esetében sincsenek túl nagy meglepetések. A legfontosabb visszatartó erő a hazaszeretet, a család, valamint az elhivatottság a magyarországi helyzet jobbítására.

Persze az is sok családos kutatót visszatart, hogy iskoláskorú gyermeke esetleg nem ismeri az adott ország nyelvét.

“Itthon szeretném jobbá tenni a viszonyokat, elhivatott vagyok, de nagyon elkeserítő a kollégák demoralizáltsága, anyagi megalázottsága, kiégettsége” – írta valaki.

“Nem szeretnék külföldön élni, itt van a hazám, a családom, a barátaim, itt van feladatom” – íme, még egy hasonló vélemény. Más kérdés, hogy még az otthon maradás mellett érvelők közül is többen megjegyezték, előfordulhat olyan helyzet, amikor elképzelhetőnek tartják a határátkelést.

És erre azért érdemes lenne odafigyelni.

Változott valami négy év alatt?

Ádám négy éve írta meg történetét a Határátkelőre. Akkor még a BSc diploma lezárásához közelítő mérnökhallgató volt Budapesten, aki úgy döntött, Ausztriában folytatja. Akkor így írt az okairól.

“Nehéz szívvel hagyom el Magyarországot, pedig a karrierem mellett a magánéletem is Ausztriába húz. De nem azért tanultam ennyi éven keresztül, hogy csekkeket kelljen „tologatnom” és hogy örüljek, ha megengedhetek magamnak egy hetet a Balatonnál. Hogy havi százötven-ezer forintért nekem kelljen alkalmazkodni, és örülhetek, ha van munkám.

Ehhez járul még néhány apróság, hogy normálisan működik a tömegközlekedési hálózat, hogy ingyenes a felsőoktatás nekem is, szerződések és röghöz kötés nélkül, a 13. és 14. havi fizetés, az utazási költség visszatérítése adójóváírásként, hogy mindkét fél tartja magát a megkötött megállapodásokhoz. Igen, az Állam is. Továbbá az, hogy nyugaton a munkavállaló is ember, az ő igényei is számítanak.

Valójában arról van szó, hogy ott látom a jövőmet. Látom azt, hogy ha elhivatottan elvégzem a munkámat, megkapom, amit elvárok cserébe. Azt, hogy elmehessek nyaralni anélkül, hogy legózni kéne a pénzzel. Hogy ne a termékek ára, a minősége lehessen az elsődleges szempont. Hogy ne fulladjak bele a hitelekbe. Nem hiszem, hogy ez irreális elvárás.

Magyarország ehhez képest egész egyszerűen nem versenyképes. Ez hosszú távon igen komoly problémát jelent, hiszen így a képzett és ambiciózus emberek elmennek innen, pusztán azért mert egy normális és fenntartható életet szeretnének maguknak. Ezért pedig nem ítélheti el őket senki.

De akkor ki marad? Mi lesz itt két évtizeden belül? Emiatt nagyon aggódom, és úgy gondolom a döntéshozók is aggódhatnának. A röghöz kötés ezt nem oldja meg. A képzésem költsége a fizetésemhez képest ugyanis aprópénz.”

Szóval: változott valami?

Miért megy el egy fiatal kutató?

(Fotó: pixabay.com/jarmoluk)

Share.

About Author

Leave A Reply