Nehéz annak is, aki menne, annak is, aki marad

1

Jó régen, négy és fél éve annak, hogy Öreghaver egy posztban megírta, miért és hogyan pakolt össze ötven fölött és vágott neki a határátkelésnek. Akkor a munkahelyén nem nagyon vették komolyan, (megkapta azt is, hogy hova menne ő, a „vén hülye”), ám mégis sikerrel járt. Most egy rövid levéllel jelentkezett, amiben megírja, hol tart, és hogyan látja most az elmúlt éveket. (Figyelem, a poszt a korábbi írás felidézésével kezdődik – nehogy félreértés legyen!)

„Jómagam az ötödik ikszen voltam túl, amikor becsomagoltam a hamuba sült pogácsát. Hogy a család hogy viselte? Nem igazán hatott meg a dolog. Azóta sokszor eszembe jut és hol szégyenkezem miatta, hol meg nyugtatgatom magam azzal, ennek így kellett történnie. (…)

No, miután jómagam is túl voltam azokon a bizonyos éjszakákon és azokon a beszélgetéseken, fogtam egy A4-es lapot és a tetejére azt írtam: Felmondás, alul pedig ahogy kell aláírás, dátum. (…)

Mit ne mondjak, egy csapásra érdekessé vált az életem. Nem a munka miatt, hanem az ugratások miatt. A „hová mennél, vén hülye?” az enyhébbek közé tartozott. Persze senki nem vette komolyan, mert eddig bárki adta be felmondását, szinte mindig visszacsinálták a dolgot valami aprósággal. Ez olyan játék volt. Addig.

Én lettem a veres posztó

Egy napon beültem az autóba és irány a nagyvilág. Eltel pár hónap és jött az első email, melyben volt irodatársam közölte velem, tudod, felmondott x, majd röviddel utána, felmondott y. Jó fél év alatt lelépett a fiatalok fele.

Egyikük meg is írta, ha te túl az ötvenen mertél váltani, akkor én mitől féltem eddig. Ez hízelgő volt számomra. Nem annyira a volt cégemnek, mert én lettem a veres posztó. Persze, menjetek csak a vén hülye után, majd visszajöttök sírva. Egyikük sem ment vissza. (…)

A korral együtt jár, hogy ugyanaz a kilométer egy bizonyos kor után már hosszabb. A majd kétezer kilométert meg kellett felezni. Szomszéd ország, de teljesen más mentalitás. Míg ott a nagyfőnökkel a keresztnéven szólítással tegező módra válthattunk, addig itt a hosszú évek óta akár egy helyen dolgozó kollégák Frau x vagy Herr y-ként szólítják egymást és téged is az új jövevényt.

Azon kissé megütközöl, amikor egy idősebb kolléganőt vagy kollégát napokig nem látod és ha megkérded talán beteg-e, azt a választ kapod, nem beteg. Nyugdíjba ment. Így egyszerűen, nincs buli, nincs dobjunk össze neki egy nyakláncra vagy egy csokor virágra. Nem. Vége. Ennyi volt. Akkor azért elgondolkodsz egy kicsit.

Ha kicsesznek veled, akkor az nem azért van, mert keleti vagy, hanem mert a mobbing itt olyan új népbetegségféle, és piszkosul tud fájni. (…)

Mi vagyunk a félmillió

Elhagyod a hazádat, vissza kellene fizetned a taníttatásod költségét, meg hasonlók szinte minden egyes posztban megjelennek. Az azonban még egyetlen egyszer sem jelent meg, hogy milyen nem vagyoni kártérítés illetné meg azokat, akik végső elkeseredésükben amellett döntöttek, hogy nem érdekel, mit mond a család, nem érdekel bejön-e, de nekem most el kell mennem, vagy azért, mert nincs már annyi pénzem, hogy kifizessem a csekkeket, vagy azért, mert már nem bírom elviselni, azt a sok megaláztatást, amivel szinte mindenhol szembe kell nézzek.

Végezetül annyit, talán mi vagyunk azok, a félmillió, akik miatt egyszer nálunk is normálisan lehet majd élni, dolgozni, mert egyszer elfogy az az ember, akit a lelendő munkahelyén úgy fogadnak, hogy ismered ezt meg azt vagy amazt, hanem úgy, hogy mit tudsz. Akkor az nekünk lesz köszönhető, a félmilliónak, mert nekünk nem kell senkit ismernünk, anélkül is megálljuk a helyünket. Bárhol. Még otthon is.

Igen, nekünk, a félmilliónak nem kell ismernünk senkit. Nekünk elég, ha tőlünk csak azt kérdezik, meg tudod ezt csinálni. Ja, és még valami. Aki belevág, mérje fel a helyzetét, csak annyit szabad kockáztatni, hogy anyagilag „ne fájjon”, mert nem biztos, hogy az első út alkalmával az a bizonyos láthatatlan kéz, a szerencse velünk tart. Van úgy, hogy többször kell nekiindulni.”

Hazamenni vagy maradni

Kicsit arról, holt tartok most. A napokban töltöm be a 65-öt. Magam körül, hazafele, meg vissza a parkolókban, soha nem látott számban hallok magyar hangot. Már gyerekektől is, akik nem magyar rendszámos autókban ülnek.

Lassan írom össze, mi az, amit majd el kell intézni. Lemondani internetet, ADAC-t, fölmondani a lakást, kijelentkezni, Finanzamtnál, Krankenkasse-nál lezárni, amit le kell.

Megküldte az itteni nyugdíjfolyósító „mennyi jár”. Hát, lesz majd meglepetés. Én is meglepődtem, de aki megéri ezt a kort, már nem csodálkozik semmin.

Van egy nagyon kicseszős törvény, azokra nézve, akik nyugdíjba mennek és külföldön éri őket a nagy nap. A nyugdíjigénylés leadásának napján ugyanis nem lehet az embernek munkaviszonya.

63 évesen hívtak új helyre dolgozni

Na, tessék ezt megérteni a német munkaadóval, hogy ma szüntessük meg a munkaviszonyt, de holnapután újítsuk föl. Nem ment simán. 63 évesen már amikor pakoltam összes cuccomat, hívtak egy másik helyre, azóta ott vagyok. Még egyszer leírnám, 63 évesen hívtak egy másik helyre dolgozni.

Amikor olvasom a hazatérés, vagy maradás kapcsán az indulatokat, elkeserít a dolog nagyon, mert vannak, akik elfelejtik, ahol most vannak elsősorban nem az ő érdemük (ahogy az enyém se) hanem a hatalmas munkaerőéhsége az itteni cégeknek. Annyira, hogy miután elfogyott a „friss” keleti munkaerő, iszonyatos népvándorlást indítottak el, hogy így csillapítsák a (dolgozó) emberhiányt.

Azért ne felejtsük el, miért vagyunk itt! Nem hiszem, hogy amikor elkezdtük pakolni a hamuba sült pogácsát, meg faragtuk a vándorbotot, azt mondtuk, na akkor most megyek egy új hazát keresni. És azt se mondja senki, hogy olyan jó volt otthagyni, ami addig életünk része volt.

Aki úgy érzi, befogadták, a múlt héten választhatott is akár, vegye sorba kik (hányan) hívták meg a befogadók közül kávéra, keresztelőre, szülinapra.

Ne ítélkezzünk!

Nehéz dolog ez, annak is, aki menne, annak is, aki úgy döntött, marad. A legfontosabb, ne ítélkezzünk más fölött, hiszen nem ismerjük indítékai okát. Aki ittléte alatt megszabadult otthoni adósságától, jó helyzetben van, mert dönthet. Aki (még) nem, annak várnia kell ezzel a döntéssel.

Meg van egy sokak számára nem látható jövő, az életkori adottság miatt. Aki közel van a nyugdíjhoz, és mondjuk öt év (havi háromezer körüli bruttóval) havi nyugdíja a száz euró körül mozog, elgondolkodik kicsit, hogy ezzel, meg a másutt (otthon) szerzett nyugdíjjal maradhat-e egyáltalán itt. Csak nyugi, és ne bántsuk (ítéljük el) egymást, kívánjunk neki sikert és szerencsét, bárhogy is dönt.”

(Fotó: pixabay.com/Stux)

Share.

About Author

1 hozzászólás

  1. Egy valakinek könnyű: Aki karakter. Igazi erélyes személyiség.

    Aki ELDÖNTI, Megteszi, (nem nyafog) , tudja, hogy meg kell fizetnie az árát,
    kemény munka, de megéri!

    Vállalja a felelősséget.

    Ennyi.

    van, akinek van karaktere, és van, aki az se tudja mi az.

    Magyaro.on a tiszta értékeket senki sem terjeszti.
    A ködösítés annál jobban megy.
    Gratulálok a pol. vezetőknek, kivágták maguk alatt a fát.

Leave A Reply