A nap, amely megváltoztatta az életem

0

Az ember életét sok minden megváltoztathatja, jellemzően valamilyen trauma szokta leginkább. Azért olyan történet alighanem elég kevés magyarral fordult eddig elő, mint amit Zoli átélt Chilében. Nem akármilyen sztori következik.

„Mivel ez egy személyes poszt, így következzen egy valóban nagyon személyes bejegyzés arról a napról, amely gyökeresen megváltoztatta az életemet, s amely a leghosszabb nap volt eddigi életemben. Eme leghosszabb naphoz tartozott egy hosszú út is, amit próbálok nem olyan hosszan leírni…

A képek kicsinységéért és minőségéért elnézést kérek, de ezek majdnem 10 éve készültek egy sima kompakt géppel (Canon PowerShot S2 IS) és az eredeti fotókat nem találtam meg.

A küldetés

Nem sokkal a doktorim elkezdése után szólt az akkori mindenható professzorom, hogy menni kellene három hétre Dél-Amerikába, azon belül is Chilébe. Az ok roppant egyszerű: ott van a kutatócsoportnak egy rádióteleszkópja és meg kellene tanulnom kezelni.

Santiago de Chile az Andok vonulatával (A kép forrása)

Mivel soha nem voltam még az amerikai kontinens déli részén, érthetően izgatott lettem. Több szempont miatt is: egy teljesen más világ és kultúra, soha nem látott csillagképek felfedezése, a Kis- és Nagy-Magellán felhők megpillantása (ezek a mi Galaxisunk ún. kísérő-galaxisai, amelyek csak a déli féltekéről láthatóak) illetve a tudat, hogy megpillanthatom az Oriont (az egyik legszebb csillagkép) és a Holdat, amint éppen „fejjel lefelé” kapaszkodnak az égen.

A fejjel lefelé kelő Orion-csillagkép a szállásunk mellől

A távcső nagyjából 5100 méter tengerszint feletti magasságon helyezkedik el a chilei Atacama-sivatagban, ezért a kiutazás előtt orvosi vizsgálaton is át kellett esnem, ahol ugyan közölték, hogy a vérnyomásom egy kissé magas, de azért mehetek.

Azért annyit hozzátennék, hogy ekkor a versenysúlyom alapján a szupernehéz-súlyúak csoportjába soroltak volna be, ha éppen bokszolni óhajtottam volna. Továbbá nem éppen egy nyugodt periódusban volt az életem (költözés, családi okok, stb.).

Fordított Fiastyúk (Plejádok)

Az utazás nem volt éppen kellemes a maga 26 órányi időtartamával, a náthámmal és a sok átszállással: Kölnből a német gyorsvasút (ICE) kényelmét élveztem egészen Frankfurtig, majd onnan egy bemelegítő repülés következett Madridba.

A spanyol és chilei fővárosokat összekötő főkör mentén haladó, az Atlanti-óceánt átszelő járat már nem telt el olyan kellemesen és csendben, mert azt hiszem egy egész madridi óvoda is helyet foglalt a gépre.

Telihold a déli féltekéről

 

Telihold az északi féltekéről. A különbség könnyen észrevehető

A székek háttámláján sorakozó kijelzőkön feltűnő mesefigurák nem igazán kötötték le a fiatalokból álló publikumot, akik úgy gondolták, hogy sokkal mókásabb, ha kiüvöltik magukból vélt és valós sérelmeiket.

Mivel jópár órám volt Santiago de Chilében a következő járatig, ezért még Kölnben megbíztak azzal, hogy menjek be a városba egy ügyvédhez, aki az egyetemmel kapcsolatban áll. Ő intéz bizonyos papírmunkákat a kutatócsoport tagjainak.

A terminálból kilépve rögtön meglepődtem. A város mellett, szinte a semmiből kiemelkedő 6-7 ezer méteres hegycsúcsok egészen letaglózóak voltak. Valamint az éppen az irányukba felszálló repülőgépek kétségbeesett küzdelme, hogy a hegyormok felett időben át tudjanak jutni.

A száraz sivatagi levegőnek köszönhetően még egy „zseb-fényképezővel” is lehet fotót készíteni a Jupiterről (legnagyobb paca) és annak éppen látható három Galilei-holdjáról (a Jupiter négy legnagyobb, Galileo Galilei által 1610-ben felfedezett holdját hívjuk Galilei-holdaknak: Io, Europa, Ganymedes és Callisto)

Finom felhívták a figyelmem még indulás előtt, hogy csak olyan taxishoz menjek oda, akinek van fényképes igazolványa. Így is történt, s boldogan és izgatottan néztem kifelé az ablakon: egy teljesen új, színes és kavargó világ tárult fel előttem.

Az ultimátum

Az ügyvéd irodájában volt az első eset, amikor hallgatnom kellett volna a megérzéseimre (és az ügyvédre). Történt ugyanis, hogy egyszer csak egy spanyol társalgás külső szemlélője lettem, amely az ügyvéd és a taxisofőr között zajlott.

Aztán a sofőr felállt és kiment, én meg kissé meglepetten ültem az irodában, ahol az ügyvéd odajött hozzám és közölte, hogy csöppet gyanús neki a jóember, aki idehozott, mert nem volt nála megfelelő igazolvány. Ha gondolom, akkor hív nekem egy másik taxist.

Nagyvonalúan legyintettem; ugyan hagyjuk már, bárkivel előfordulhat, hogy otthon hagyja az igazolványát. Mindenesetre az ügyvéd visszahívta a taxist, majd hármasban – miután az ügyvéd kérdésére elárulta, hogy 20 ezer chilei peso lesz a fuvardíj a reptérig – lementünk egy bankautomatához, ahol kivettem a szükséges összeget.

Szívesen kalandoznál külföldön, de kellene hozzá egy jó állás? Válogass itt!

A második gyanús jel az volt, amikor a városban beálltunk egy benzinkúthoz, hogy teletankolja az autóját. Gyermeki naivitással gondoltam, hogy miért is ne? Előfordulhat, nemde?

A harmadik és egyben utolsó intő jel az volt, amikor a reptértől nem messze egy másik útra kanyarodtunk, majd rövid kocsikázás után egy kietlen helyen egy másik illető is bepattant a kocsiba a sofőr mellé.

Mivel éreztem, hogy nem rally-versenyen vagyunk, ahol szükséges egy navigátor is a pilóta mellé, megkérdeztem emberünket, hogy akkor most mi a szitu.

Mosolyogva hátrafordultak és közölték, hogy a fuvardíj inkább 80 ezer peso lenne. Miért? Miért ne? És ha nem adok? Akkor kitesznek itt a sivatagos senki földjén és mehetek Isten hírével. Őszintén szólva nem féltem és nem ijedtem meg. Magam is meglepődtem, de abszolút nem éreztem félelmet.

Elsőként kerestem az apró kis kamerákat az autóban, gondolván, ez csak egy rossz vicc és éppen egy tévés műsorban vagyok benne, ahol a chilei polgárok jót nevetnek döbbent arcomon. Aztán valahogy úgy éreztem, hogy ez most nem az a műsor lesz, hanem ezek valóban ki akarnak rabolni.

Ahogy egyre inkább belemelegedtünk a szóváltásba, úgy uralkodott el bensőmben a felháborodás és düh. Az volt bennem, hogy ezt mégis hogyan merészelik és kik ezek a csőcselék, hogy szórakozzanak velem? Aztán bevillant egy lehetséges megoldás a helyzetből való kijutásra.

Miért nem visztek el a reptérre, ahol van automata és majd szépen kiveszek annyi pénzt, amennyi kell nektek? Szerencsére a két tökfilkó valószínűleg nem IQ-teszteket szokott kitölteni szabadidejében, így beleegyeztek az egyezségbe.

A reptére megérkezvén azonnal kipattantam az autóból és elkezdtem velük üvölteni a terminál előtt, hogy minél több ember figyeljen fel ránk, majd sietősen egy rendőr felé vettem az irányt. Mire beértem a terminálba már nem voltak mögöttem, így hagytam a rendőrt és becsekkoltam a következő gépre, amely a chilei fővárosból Calamába tartott.

Az egyik – szó szerint – legrázósabb repülés után még várt rám egy röpke háromórás buszozás Calamából a szálláshelyig, amely a kb. 2600 méteren lévő San Pedro de Atacamában volt. Eme kellemes kis út után érthetően nem volt sok energiám és azonnal álomba merültem.

Szállásunk San Pedro de Atacamában

5000 méteres tűzkeresztség

Másnap az időeltolódástól és a náthától kissé kótyagos fejjel ébredtem, majd reggeli után nekiindultunk a számomra ismeretlen vidéknek. Az első nap maximum 4 órát lehet odafent eltölteni, hogy a szervezet akklimatizálódjon.

A távcsőig vezető poros út makacsul, de enyhén emelkedett becsapva ezzel az emberi agyat. Nem hinné az ember, hogy 2600 méterről felmegyünk 5000 méter fölé.

A Licancabur(b)-Juriques(j) vulkáni kettős

Útközben elhaladtunk a tájat uraló, majd’ 6000 méteres Licancabur-Juriques vulkáni kettős mellett, melyek a chilei és bolíviai határ mentén fekszenek. Ha eltekintünk a kövektől és homoktól, a tájat az apró cserjék mellett semmi más nem borította.

De ez nem is olyan meglepő, ha belegondolunk abba, hogy az Andok-hegység lábánál található Atacama-sivatag a világ legszárazabb sivataga (gyakorlatilag évekig nincsen csapadék).

Ez a száraz klíma és a nagy tengerszint feletti magasság optimális elegy a csillagászok számára (ld. például előző poszt). Mindenesetre az utunk során nem sok “vadmozgást” láttunk, leszámítva a cserjék között közönyösen bóklászó lámákat.

Magányos láma az út mentén

A marsi tájra emlékeztető környezetből kiemelkedő távcső-kabin és konténerek együttese olyan érzést keltett bennem, mintha éppen egy tudományos-fantasztikus filmbe csöppentem volna. A konténerek adtak otthont a különböző technikai felszereléseknek, oxigén-palackoknak és speciális számítógépeknek.

Speciálisak, hiszen ne feledjük, hogy ebben a magasságban a számítógépek hűtése sem olyan egyszerű a ritka levegő miatt. Az oxigénszint itt már csupán nagyjából 11% a tengerszinti 21%-hoz képest, azaz nagyjából már csak fele annyi oxigénnel tud a tüdőnk gazdálkodni!

Ezt meg is éreztem miközben ismerkedtem a távcsővel és az ott elhelyezkedő műszerekkel. A fejfájás, besűrűsödött vér, felgyorsult szívverés és légzés természetes velejárója az ilyen magasságoknak; itt nincsen kapkodás, mindent megfontoltan tesz az ember.

A rádiótávcsövet rejtő épület és a kiszolgáló-konténerek

A négyórás időtartamot elegendőnek éreztem első napra, így boldogan vettem tudomásul, hogy elindulunk vissza a kis városkába. Este beültünk egy hangulatos chilei étterembe, melynek belső, nyitott terű udvarának közepén vidáman lobogott a tűz.

Söröztünk, ettünk és jókat beszélgettünk: boldog voltam, hogy átestem az 5000 méteres tűzkeresztségen különösebb gond nélkül. Ekkor még nem sejtettem, hogy a következő nap az egyik, ha nem a legdurvább napja lesz eddigi életemnek.

Ismerkedés a halálfélelemmel

Második estémen nem aludtam jól. Nagyon nem. Az első este egyszerűen túl fáradt voltam, de most nem annyira. Legalábbis annyira nem, hogy ne gondoljak a másik figyelmeztetésre, amit még az út előtt kaptam (az első ugye a taxis dolog volt).

A másik az volt, hogy figyeljek egy apró barnás pókra, amelynek csípése halálos is lehet. Nyilván a környéken minden barnás és bézs színű volt, de azért egyet így is sikerült megpillantanom a mellékhelyiségben.

Mindenesetre az első jelet leadta a szervezetem, de nem figyeltem rá. Reggel úgy néztek rám a többiek, mintha véres rongyot látnának. Meg is kérdezték, hogy minden rendben van-e és fel akarok-e menni a hegyre ma is. Legyintettem, hogy simán, nem probléma.

Felfelé menet egyszer megálltunk kb. negyedórára akklimatizációs célból, majd folytattuk az utunkat egészen a távcsőig. Erre a napra összesen 6 órányi magashegyi levegő beszippantása volt a cél. Az első négy órában semmi figyelemreméltó eset nem történt. Az előző napi ismerkedés folytatódott.

Aztán BUMM! Hirtelen a mellkasomban, valahol mélyen egy furcsa ütést éreztem. Azonnal elgyengültek a lábaim és izzadni kezdtem. Megijedtem, hiszen sajnos fiatal korom ellenére (az eset idején 34) a családi kórkép miatt simán el tudtam képzelni, hogy infarktust kaptam.

Azonnal megkértem a kollegámat (aki most már az egyik legjobb barátom), hogy vigyen le azonnal. Próbált nyugodt maradni, de láttam rajta, hogy ő is megijedt. Valahogy elbotorkáltam az egyik konténerig, ahol oxigént adtak és az ujjamra raktak egy vér-oxigén mérőt, amely a pulzust is jelzi.

Rápillantottam…138 dobbanás per perc, miközben semmit sem csináltam csak ültem egy széken. A megnövekedett pulzusszám miatt hiperventillálni kezdtem és továbbra is nagyon furcsán éreztem magam; mellkasomban továbbra is egy érdekes nyomást éreztem.

A barátom leült egy asztalhoz lezárni a számítógépet, de egyszerűen nem bírtam tovább és mondtam neki, hogy MOST AZONNAL induljunk el. Rám nézett és ekkor már az ő szemében is félelmet láttam. Bevágódtunk az autóba és nagy sebességgel elindultunk San Pedro de Atacamába.

A Licancabur mellett haladt el a távcsőig vezető út

Az úton egyre rosszabbul lettem. Dübörgött a vér az ereimben, csengett a fülem, izzadtam és ziháltam miközben a szívem már 148-at vert percenként. Mellkasom börtönében úgy vert, mint egy szabadulni vágyó kismadár.

Közben szépen lassan elvesztettem a lábaim és kezeim érzékelését, s teljesen beszűkült tudatállapotban zötykölődtem az autó hátsó ülésén. Eljött az idő, amikor rádöbbentem, hogy lehet ez a vég. Nincs tovább, függöny leenged, köszönjük a figyelmet, s további kellemes estét mindenkinek.

Azt hiszem, ebben a pillanatban nagyon egyedül van az ember és önző lesz. Minden kiröppent a fejemből és egyszerűen nem tudtam semmi másra gondolni, mint arra, hogy most meg fogok halni.

Próbáltam megálljt parancsolni az agyamban pánikszerűen cikázó gondolatoknak, de egyszerűen nem voltam képes erre: már túl voltam azon a ponton, ahol kordában tudtam volna tartani a tudatalattimból előtörő ösztönlényt; a racionális gondolkodás, mint olyan, teljesen megszűnt.

Nem pergett le előttem az életem, nem gondoltam a világbékére, nem gondoltam semmire és senkire. Pontosabban egy valakire.

Levettem a még mindig a számon lévő maszkot és szépen elkezdtem diktálni a barátomnak az általam utolsónak vélt szavaimat. Hogy mondja meg a feleségemnek, hogy mennyire szeretem és hogy bocsánat, ha bármi rosszat tettem neki vagy ellene.

A sárgás-fehéres szín a kén jelenlétének köszönhető

Sivatagtól az óceánig

A helyi kórházhoz érve kinyitották a kocsi ajtaját, hogy gyerünk kifelé. Mivel elzsibbadtak a lábaim és kezeim, így egy tolókocsival toltak be a helyi sürgősségi osztályra.

Azt hiszem nem hangzott el az ikonikus „háromra tegyük át” mondat, de hamar az asztalon találtam magam, miközben bekötötték az infúziót, megcsinálták az EKG-t és belevilágítottak a szemembe.

Az EKG-t azonnal átküldték Santiago de Chilébe, ahol egy szívspecialista megvizsgálta, majd közölte, hogy nincsen szívrohamom.

Huhh… az első jó hír. Az már kevésbé volt megnyugtató, hogy a szemembe való belevilágítás nyomán kiderült, hogy kicsit bevizesedett az agyam. Tipikus hegyibetegség.

A Csendes-óceán partján fekvő Antofagasta

Az sem volt kellemes, amikor rájöttem, hogy az egyik nővérke ellopta az órámat. Mindegy, remélem legalább a gyerekének vitte karácsonyra.

A döntés hamar megszületett: újabb mentőkocsis menet következik Calamába. Azért adtak pár adag vízhajtót, hogy a sok víz minél előbb távozzon a szervezetemből.

Az ötlet jó volt, csak a szervezetem valamiért nem tolerálta, hogy a két város között újra fel kellett menni 3000 méter fölé. Mindenesetre újra a mellkasomba nyilallt, majd elkezdtem izzadni és kapkodni a levegőt. Felmerült bennem, hogy lehet véletlenül egy kazánkovácsnak küldték el a szívgörbémet, de inkább elhessegettem magamtól ezt a gondolatot.

Mire betoltak a következő sürgősségi osztályra a calamai kórházban, már jócskán benne voltunk a délutánban. Itt volt az első doktor, aki mondta, hogy fiziológiailag nincs különösebb bajom (leszámítva a hegyibetegséget), sokkal inkább valószínű, hogy pánikrohamot kaphattam a halálfélelem miatt. Mindenesetre kijelentette, hogy a legbiztonságosabb az lenne, ha levinnének tengerszintre.

Antofagasta főtere

Most már rutinos mentőben utazóként vártam a végső állomást, Antofagastát, amely egy kisebb város a Csendes-óceán partján. Jó jelnek vettem, hogy elkezdtem aggódni az újabb mentőkocsis kaland alatt, hogy épségben oda fogunk-e érni a városba.

Mindezt azért, mert egyrészről már besötétedett és a chilei sivatag nem éppen a fényszennyezéséről híres, ergo az utak baromi sötétek, másrészről a sofőr úgy hajtott, mint az állat. Most finoman fejeztem ki magam.

Ennyit egyébként még nem pisiltem, mint amennyit a mentőautóban, hála a sok vízhajtónak. Na persze nem ám csak úgy össze-vissza, hanem szépen, úriember módjára valami üvegcsébe.

Nem tudom próbált-e már valaki egy kanyargós, koromfekete sivatagi úton kb. 100 km/h-val száguldó mentőben, egy hordágyon oldalvást fekve belepisilni egy üvegcsébe. Mindezt fél óránként. Maradjunk annyiban, hogy ment már jobban is…

Antofagastai városrészlet

Az antofagastai kórházhoz éjfél körül érkeztünk meg. Az arcom lassan elkezdett zsibongani – mintegy felengedni -, ahogy az oxigénnel teli levegő hatására a vérkeringésem eljuttatta a hajszálereimbe az éltető vörös nedvet. Kicsit pihentettek, aztán kiengedtek, mondván már túl vagyok a nehezén.

A hegyek látványa, avagy a psziché hatalma

Összesen egy hetet töltöttem Antofagastában, ahol a végén egy szívspecialista is megvizsgált. Nem talált semmi komolyat, bár hozzátette, hogy ha visszaértem Németországba, akkor menjek el egy szívultrahangra, mert valami furcsa neki a bal kamránál. Adott egy gyógyszert addig is, majd elköszöntünk egymástól.

Az antofagastai egy hetem alatt láttam sok, a hasát a kikötői mólókon süttető fókát, esténként hallgattam egy chilei metálzenekar gyors és fémes darálását, mely a szálloda mellett lévő próbatermükből szűrödött ki, valamint átéltem egy földrengést is.

Eljött az idő, hogy visszatérjek az eredeti szállásra, San Pedro de Atacamába. Abban a pillanatban, ahogy megláttam a hegyeket, azonnal elkezdtem izzadni és úgy éreztem, hogy valaki ráült a mellkasomra. Úgy éreztem, hogy valami próbál belőlem kitörni, de tudtam, éreztem, hogy nem szabad utat engednem neki, mert akkor baj lesz.

San Pedro de Atacama főtere, háttérben a Licancaburral

A szívem hevesebben kezdett dobogni és elkezdtem gyorsabban venni a levegőt is. Próbáltam apró részletekre koncentrálni az út során (színek, formák, illatok) és folyamatosan kántáltam magamban az új imám: „nincs semmi gond, van elég oxigén, csak az agyad szórakozik”.

A maradék időben már nem mentem vissza a hegyre, de így is nagyon nehéz volt. Egyrészről a specialistától kapott bogyók antidepresszánsok voltak, amelynek a hatására egy zombi voltam, éppen csak a nyálam nem folyt miközben néztem ki a fejemből.

A másik a hegyek miatti pszichés nyomás: mivel a szállásunktól lehetett látni a vulkánokat, amelyek mellett el kell menni, ha a távcsőhöz megyünk, az agyam próbálta azt sugallni, hogy veszély van, hiszen a pszichém már összekötötte a halálfélelmem a hegyekkel. Nagyon sokszor és erősen kellett koncentrálnom, hogy ne bukjon ki belőlem az a valami.

San Pedro de Atacama temploma

Ellenben megismertem San Pedro de Atacamát, amely egy apró kis gyöngyszem a sivatagban: eljutottam egy helyi futballmérkőzésre, ahol chilei lányok rúgták a bőrt egy salakos pályán, miközben a háttérben a Licancabur vulkán magasodott (ez egyébként teljesen beleégett a retinámba); ellátogattam a közelben található Hold-völgyébe (Valle de la Luna), amely valami egészen fantasztikus volt a sókristályaival és sivatagi homokbuckáival.

Mi történt?

A hazafelé tartó út talán a borzalmas és irdatlan hosszúnak tűnő jelzőkkel lehetne leírni. Kölnben aztán kb. egy hónapot pihentem, mielőtt újra visszamentem az egyetemre, s a legelső dolgom az volt, hogy letettem a gyógyszert. Az egy hónap alatt többször is voltam ultrahangon, ahol megállapították, hogy ennél jobb nem is lehetne a szívem.

Sokáig próbáltam saját magam legyőzni, de nem sikerült. Így kénytelen voltam elmenni egy pszichológushoz, aki sokat segített nekem megérteni saját magam, a psziché működését és rájöttem, hogy mekkora hatalma van a pszichének és milyen hihetetlen módon képes a testünket uralni.

Az egyetemre meghívtak egy osztrák professzort, aki hegyibetegség-specialista volt, hogy tartson előadást arról, milyen tünetekre kell figyelni (nagyon rosszul alvás, helló), mit kell tenni baj esetén, stb. Az előadása után beültünk egy irodába és elmeséltük neki a történteket.

Ő bólintott és megerősítette, hogy a tüneteim alapján hegyibeteg lettem odafent. Viszont szerencsétlenségemre ez olyan ritka módon manifesztálódott, amit a 20 éves pályafutása alatt kétszer vagy háromszor, ha látott. Ugyanis ún. szinusz-tachycardiát kaptam, plusz az agyam is bevizesedett.

Az sem tett jót, hogy lázzal együtt járó megfázásom volt, hiszen ezzel dehitratálttá váltam és az elektrolit-egyensúlyom is megbomlott. Továbbá a taxis eset (és a pók) miatt valószínűleg nagy mennyiségű stresszhormon szabadult fel, amely nem ürült még ki a véráramból.

Így, ezek együtt balszerencsésen konvergáltak egy pont felé, amely a hegyen csúcsosodott ki.

Azt is elmondta, hogy a hegyibetegség bármikor és bárkit elkaphat egy bizonyos magasság felett (jellemzően 3-4 ezer méter felett): nem számít hányszor és milyen magasan járt már az ember.

Ha a testben és a hegyen éppen nem megfelelőek a körülmények, lehetsz bármilyen tapasztalt hegymászó, akkor is jelentkezhetnek a hegyibetegség tünetei.

Következmények

Bár alapvetően sportos életet éltem fiatalabb koromban, az első 2 éves amerikai periódus túl sok negatív hatással volt a testemre (értsd: túl sokat zabáltam és nem mozogtam). A chilei eset után visszatértem a sportos életformához. Jobban odafigyeltem magamra és a testem jelzéseire.

Többé nem legyintek és mosolygok lenézően, ha meghallom, hogy pánikrohama volt valakinek (sajnos előtte hajlamos voltam erre). Aki nem élte még át ezt, az egyszerűen nem tudja milyen komoly dologról van szó, hiszen ekkor az agy teljesen különböző, de valós fizikai tüneteket tud produkálni.

Lassan tudtam visszatérni a normális kerékvágásba és újra (meg)szeretni a hegyeket úgy, mint előtte. Megtanultam még jobban tisztelni a hegyeket és a természetet.

Furcsán hangozhat, de megtanultam tisztelni azt a hatalmat is, amely a fejünkben lakozik, mert rájöttem, hogy nagyon durva és ijesztő, amivel rendelkezünk és nem csodálkozom, hogy nem igazán tudjuk kontrollálni, ha elszabadul.

Hiszem, hogy ami ott és akkor történt az okkal történt. Egy nagyon erős jelzést kaptam a testemtől és lelkemtől, szerintem időben. Ma már jobban hiszek a carpe diem szellemiségében.

Nem azt mondom, hogy ismerem a „tutit”, de ha csak egy apró kis lehetőség is adódik, hogy láss és átélj valami szépet, akkor nem szabad habozni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy annyi mindent elengedjünk magunk mellett.

A végére még valami.

Alapvetően lehet keménykedni az életben, csak szerintem nem érdemes. Amikor odakerülünk az élet színpadán az előadásunk végére, akkor úgy is újra mindannyian visszavedlünk egy rémült kisgyermekké, s várjuk, hogy a függöny végérvényesen legördüljön.”

Ha szívesen olvasnál még Zolitól, akkor irány a blogja, amit itt találsz.

Ha melegre és dupla fizetésre vágysz, ide indulj

Share.

About Author

Leave A Reply