Munkaügyben a világ végén

0

Steve lassan 50 éve él Kanadában és az ország egészen érdekes pontjaira is eljutott munkájának köszönhetően. Dolgozott olyan indián rezervátumban is, ami tényleg nagyjából a világ végén van…

„Volt egy idő, nem is olyan régen, amikor munkám révén sokat utaztam. Egy építész/gépész/elektromos tervezőirodának dolgoztam.

Az én feladatom volt a már megtervezett és épülőfélben levő projektek dajkálása, majd azok üzembe helyezése. Minden projekten általában kéthetente vannak magas szintű találkozók, ahol a tulaj (vagy annak képviselője), a vállalkozó embere, (aki az építkezésért felelős), és a tervező (a mi cégünk) képviselője van jelen.

A találkozó előtt az építkezést illett végigjárnom. Később a dolgokat megbeszéltük. Az értekezlet menete sablonos, végigmegyünk az előző találkozó jegyzőkönyvének pontjain. Ki mit intézett azok közül, ami rá volt bízva? Ez után jön a „new business” azaz újabb ügyek/problémák. Néha vannak meghívott vendégek, például a tűzoltóságtól, a várostól, gyártóktól, stb.

Elég stresszes, nem kell mondanom, hogy mindenkinek, megvan a saját érdeke: a tulaj nem akar többlet költséget és a befejezést határidőre akarja, a vállalkozó minél több extra munkát akar, amiért külön számlázna.

Ez-az szerinte nem volt bemutatva (vagy nem jól volt bemutatva) a mi terveinken, nekem meg azt kellett bebizonyítanom, ha lehet, hogy igenis jól/tisztán volt mutatva a rajzokon és a dokumentációban. Sokszor ezt nem lehet, hibáztunk. Az ilyesmit nem szabad az embernek magára venni, ilyesmi előfordul.

Ugyan munkánk jó része a lakhelyemen, Torontóban volt, pár projekt távol volt. Ide jobb esetben autóval, de legtöbbször repülővel kellett menni. Így eljutottam Kanada sok sarkába és sokszor az USA-ba is.

Volt idő, amikor kéthetente kellett repülnöm. Ezek az utak fárasztóak, néha van időkülönbség is. Kanada nagy ország. Átlagosan két éjszakát kellett a helyszínen tölteni, beindításkor többet.

Hozzátartozott, hogy érkezés után beköszöntsek a tulajhoz, és meghívjam a megbízottját ebédre/vacsorára, dolgokat megbeszélendő és az üzleti kapcsolatot ápolandó.

Meglepődnél hányan akarnak olyan helyekre menni, ahova én nemigen járok, például sztriptízbárokba. Igen, ezek ebédidőben is működnek. Na, nem azért mert félrelépni akarnak, csak (gondolom) ez a fajta szórakozás az, ami nekik tetszik.

Sok kliens szeretett inni is. Mondanom se kell, hogy a koszt ilyen helyeken pocsék. Mivel a kliens választ, még ha étterembe is akart menni, kis helyeken mindig ugyanazon bejzlibe kellett menni, mert más nemigen volt – így az ételválaszték is meglehetősen szűkös volt. Kanada nem Európa, vidéken a kaja (tisztelet a kivételnek) csapnivaló.

Ha rajtam múlott, vagy ha nem kellett a klienst szórakoztatni, egy, már előre feltérképezett helyen ettem. Ha volt olyan. Szabadidőmben pedig (bérelt) kocsival bejártam a látnivalókat és a város szép részét.

Kórház a világ végén

Befejezésül, egy egzotikusabb út, ízelítőül. Az Attawapiskat kórházat mi terveztük és üzembe kellett helyezni. Ez a hely egy indián rezervátum a Hudson-öböl mellett. Vagy 2000 indián él itt, az Attawapiskat törzs egy része.

A világ végén van. Út ide nincsen. Jobban mondva a hosszú télen, amikor a víz és a mocsarak megfagynak, csinálnak ideiglenes utat a jégen. Nagyobb dolgokat ilyenkor szállítanak.

Először egy észak-ontariói kisvárosba, Timmingsbe repülsz. Emlékszem a repülőtér itt tele volt turistákkal, amerikai vadliba-vadászokkal. Rendesen beöltözve katona terepszínekbe. Ősz volt, vadászszezon.

Innen őket privát géppel repítik ide-oda a vadonba, ahol „dug-out” (leshelyek) vannak. Tele piával és a férfiember vadászhat, piálhat és kaját is kap bőven. De nem akarok eltérni a témától.

Nekünk egy kis, kb. 10 személyes gépre kellett átszállni, és vagy egy órát még északabbra repülni. A táj lent lapos, számtalan nevenincs tó és mocsár alattad, majd egy füves rétre szállsz le, akkoriban még beton sem volt. Innen bevisznek a településre.

Itt az indiánok kis Honda terepjárókon furikáznak. Fogalmam sincs, mit csinálnak, mert ugye régen vadásztak és halásztak, de manapság ez nem muszáj. Van bolt (minden jó drága) és a kormánytól kapnak valami pénzt. Étterem nincsen, piát nem árulnak. A munkásszálláson alszol és eszel.

A kis kórház vagy 10 millió dolcsiba került a tartomány (Ontario) adófizetőinek. Volt vagy 30 ágy, röntgen, nőgyógyászat, stb. Csak éppen orvost (szakorvost felejtsd el) nem lehetett szerezni ide. Mert senki sem akar ide jönni élni.

Erről a megye elfelejtkezett. A kórház a hatalmon levő párt választási ígérete volt. Az orvosok a fent említett kisvárosból repültek fel, hetente egyszer. De még műszaki embereket sem lehetett szerezni, a helybéliek pedig nem elég iskolázottak.

A berendezéseket (kazán, stb.) az idősebb apáca ápolónők kezelték, akik itt a főnővérek és „mindenesek” voltak.

Ezek az apácák csak ketten voltak. A többi ápolónőt európai „nővérvásárokon” szerződtették, ahol fiatal ápolónőket próbálnak jó pénzért kétéves szerződésre ilyen helyekre elcsábítani.

Mondták a fiatal ápolónők közül sokan nem bírják mentálisan és félidőben otthagyják őket. Mert ezen a helyen abszolút semmi szórakozás vagy társaság számukra nem létezik.

Mondják, ha ott vagy, ne igen kódorogj el a településtől helybeli vezető nélkül. Mert ha igen, könnyen eltévedsz, és vissza nem találsz. A táj monoton, fák sincsenek, nincsen templomtorony, útjelzés…. semmi. Ha elvesztél magadra maradsz és semmi jóra nem számíthatsz.”

Így laknak a kanadaiak

Share.

About Author

Leave A Reply