Münchentől a disznótorig

0

Egyre több magyar gyerek születik külföldön, így aztán Marton Péter heti írásának főhőse hamarosan könnyen valósággá válhat.

Marton Péter: Úgyig, úgyig, megintlen (novella)

A Körös holtága felé kerülünk, a falu egyik düledező házsora mellett – a közeli töltés alatt ácsingózó maszatos-moszatos vízre néz, melynek felszínén csak a növénytakaró foltjaiban tűnik elő feketéllő színe;

csaholás és néhány izgatott vakkantás hangzik fel egy repedezett deszkakerítés mögül, a hangra ajtó nyílik, ahogy kitárul, fellebben a porta melletti ablaknyílást fedő, cipősdobozból kivágott kartonlap,

hajlott hátú néni jön elő, vastag pléddel a válla körül, kendővel a fején, a kutyát szólongatja: „Úgyig, Jóska, úgyig, úgyig, megintlen, tetehát!”, mondja, bár alig érteni, amit mond, úgy szólnak ezek, mint valami zárványnyelv szavai – aztán már érthetőbben: „Hát mi a baj, Jóska, mi történik itt?”,

és végül megszólít bennünket is, úgy tűnik, mégiscsak örül nekünk, talán máskor is az ajtónál várja, hátha a kutya társasági élet közeledtére figyelmezteti;

elfogadjuk a szereposztást, és miután a barátom rasztafonatai láttán aggódik egy picit („Miért nem húzott ez a drága ember sapkát a bodri hajára?”), izgalmas társasági életként elmesélem neki, hogy disznóvágásra igyekszünk, csak megtoldottuk ezt egy sétával is,

és hogy az eseményt én személy szerint várom már nagyon, még ha a barátom nem is (tolmácsként-szóvívőként beszélek az ő nevében is) – Münchenben neveltek fel a szüleim, én sem láttam még ilyesmit, viszont rengeteget hallottam már a disznótorokról a rokonságtól (a néninek biztosan mindennapos dolog, gondolom én);

ő elkomorodik, hebehurgyán az időjárást emlegeti, látszik, hogy szívesen beszélgetne még, de esetlenül teszi – hogy érdemi társalgást folytathassunk, a megérzésem után megyek: „Nem valami szép látvány egy disznóvágás, igaz?”, kérdem, és megered végre a nyelve:

„Jaj, aranyoskám, a férjének jobb lenne azt nem látnia, érzékenynek tűnik… én nem tudom elviselni az ilyesmit, fiatalon megárvultunk a testvéreimmel, én neveltem őket, én ügyeltem az állatokra is, aztán mit volt mit tenni, úgyig, le kellett vágni a Jóskát, pedig láttam felcseperedni, etettem, gondoztam, úgy nézett rám, mint az anyukájára, aztán eljött neki az ideje, nem akarta megadni magát, visított, rúgkapált, három ember közül is kitört, szaladt körbe-körbe, kifullasztott mindenkit, a végin meg odamenekült hozzám, és a térdemre támaszkodott a lábaival, remegtek az orrlikai, úgy könyörgött, hogy védjem meg, de én hagytam, hogy elhurcolják szegényt… enni nem ettem belőle, azt meghagytam másoknak…”,

meséli, és legyint hozzá, olyan erőteljesen, hogy azt élő fájdalom hajtja, nem tette túl magát a történteken;

a füstszagú levegőben – ki tudja, mit égetnek a házakban a környéken – ismét a kutya töri meg a csendet, a Jóska, ez a másik,

ezúttal bicikliző gyerekek közelednek, Csepel Csillagon osztoznak ketten – a barátom a kedvenc biciklis blogjáról olvasott fel nekem a Csepel kerékpárokról nemrég, most végre látok is egy ilyet;

közben gyorsan kimentem magunkat, a néni pedig nem tartóztat, nem tiltakozik,

továbbmegyünk – a kutyának jutunk eszébe még egyszer, a Jóska nem feledkezik meg rólunk egészen, végigszalad a kerítés mellett, és búcsúzóul is megugat, dühödten, az orrlikai remegnek bele, mintha volna mit megvédeni.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Hogy megváltozna az életem!

(Fotó forrása: youtube.com)

Share.

About Author

Leave A Reply